– A sajtóban csak „fapadosként” emlegetett filmszemlére immár második esztendeje állami támogatás nélkül, a Magyar Filmművészek Szövetsége szervezésében kerül sor. Sem verseny nem lesz, sem díjak. Ez a fapados filmszemle mennyiben fémjelzi a magyar filmgyártás jelenlegi helyzetét?

– Ahhoz, hogy egy filmszemle rangos legyen, pénz kell. Nem csak azért, hogy díjak legyenek, hanem hogy a külföldi nyilvánosság, ami évek óta hozzászokott a filmszemléhez, megjelenjen itt, és tudósítson a magyar filmekről. A filmszemle válogatási alkalom is szokott lenni más, rangos filmszemlék számára. Hogy nincs pénz, annak csak pici része, hogy nem lesznek díjak. A nagyobb baj, hogy nem lesz itt a magyar film iránt érdeklődő külföldi nyilvánosság, amely eddig rendszeres résztvevője volt a szemlének.  Az utóbbi években gyakorlatilag a Szövetség rendezte a filmszemlét. Ezen a téren semmi változás nincs. Az új kormányzatnak volt egy hamvába holt elgondolása, miszerint a filmszemlét nemzetközivé és rangossá kellene tenni, sokkal többet kellene költeni rá, mint eddig – de úgy tűnik, erre nincs módja. Amikor a támogatási címeket elosztották, gyakorlatilag nem maradt olyan hely, amely a filmszemlét tudná támogatni. Talán távlatosan majd az újjáalakuló Nemzeti Kulturális Alap tudja vállalni az ilyen rendezvények finanszírozását is. Jelenleg azonban nincs ilyen támogatási fórum. A mégis elkészült filmek egyfajta szakmai elkötelezettségből és szakmai tehetetlenségből fakadnak. Évek óta nincs lehetőség arra, hogy valaki új filmbe kezdjen. Ahhoz, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványt föl lehessen számolni, meg kellene állapodni a hitelezőkkel. Hitelezőnek számít minden filmes produkció, amelyik arra szerződött, hogy kap – mondjuk – száz forintot. Ő beadott mindent, ami a szerződésben rá vonatkozik, igazolta, hogy filmre költötte ezt a pénzt, és akkor azt mondják neki, hogy csak 80-at kapsz. Így nem lehet fönntartani egy szakmát. Egyszer ki lehet hozni az emberekből, hogy a Tarr Béla kezdeményezte Magyarország 2011 című omnibusz filmben jeles magyar filmművészek mondjanak valamit korunk Magyarországáról, s ehhez meg lehet nyerni az eszközkölcsönzőket és a szakalkalmazottakat is, hogy bizonyítsuk, mi tudunk és szeretünk filmet csinálni. De hosszú távon ingyen filmet csinálni nem lehet. Azért érzem ezt a filmszemlét jelképesnek, mert az itt induló filmek mögött komoly szakmai áldozatvállalások vannak annak érdekében, hogy a folyamat ne szakadjon meg. Mert ha ez megtörténik, sokkal nehezebb újraépíteni, mint akármilyen módon, de fönntartani. Tegyük fel, jövőre ismét lesz valami támogatás. Akkor lesznek talán olyan filmek, amelyek ennek révén elkészülnek. Most viszont áldozatvállalást jelent, hogy lesz filmszemle, s az is, hogy lesznek filmek. Filmet csinálni szenvedély, egyfajta elkötelezettség. A filmszakma ma azt demonstrálja, hogy erre hivatott. Ez egy elkötelezettség-demonstráció. De ezzel az elkötelezettséggel hosszú távon nem lehet visszaélni.

– A színházban is előbb fizetik ki a díszletépítő munkást, mint a színészt, mert ha az előbbi nem kapja meg a pénzét, megeshet, hogy nem megy be dolgozni. De a színész szenvedélyből bemegy.

– Itt most a szakalkalmazottak, világosítók, hangosítók, mindenféle emberek eljöttek filmet csinálni, mert ők is elkötelezettek. Volt olyan produkció, amely nemcsak a művészek, hanem a szakmai háttérmunkások szempontjából is ilyen demonstratív áldozat volt.

– Tavaly májusban tartották a szemlét, és ott a Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszervezete is sajtótájékoztatót tartott. Beszéltek a filmszakma jelenlegi szerepéről, az anyagi hozzáférési lehetőségek megcsorbulásáról, az artmozik számának csökkenéséről, a művészfilmek kivitelének és behozatalának problémaköréről és a filmforgalmazásról. Azóta eltelt több mint egy fél esztendő. Tapasztalható valamiféle változás az akkori helyzethez képest?

– Az egyik fontos kérdés, hogy készülhetnek-e filmértékek? A másik, hogy ha igen – akár Magyarországon, akár a környezetünkben –, akkor eljutnak-e azok a nézőkhöz. Úgy tűnik, hogy kialakultak az új filmértékek megszületési támogatásának új rendszerei. Ez legkorábban jövőre hozhat valami eredményt. Reméljük, lesz filmgyártás. A baj az, hogy ezzel is elvi gondok vannak. Szerintem, ha az ország válságban van és a költségvetési kiadásokat csökkenteni kell, indokolt lehet, hogy az éves film-darabszám jelentősen csökkenjen. De az új rendszer nem álmodik merészebbet, mint hogy majd amikor minden jól megy – de csakis akkor! – egy évben hat-nyolc egész estés film készüljön el. Nem törekszik többre. Ez alapvető hiba, mert azt gondolom, hogy évi hat-nyolc filmmel nem lehet sokszínű, számos közönségréteget megszólító, nemzeti filmgyártást csinálni. Ez olyan alacsony szám, ami eleve lehetetlenné teszi a feladat megoldását. Amikor a hatvanas években a magyar film aranykora volt, akkor volt ennek egy nagyon progresszív vonulata, amelyik kapcsolódott a francia új hullámhoz, meg az újfajta történelemszemlélethez és felelősségkereséshez. Ezzel párhuzamosan azonban dolgozott Várkonyi Zoltán, Keleti Márton, Fábry Zoltán , Ranódy László – s így az egész magyar közönség film iránti minden érdeklődése ki volt elégítve. Évi hat-nyolc filmmel ez lehetetlen. Ugyanígy az MTVA támogatja azokat a filmeket, amelyeknek jelen helyzetben az alapvető megjelenési fóruma a köztelevízió. Ez teljesen helyénvaló, a baj azzal van, hogy ennek alapjául az a limit szolgál, amelyet az MMKA az utolsó elvonásokkal terhelt esztendőben tudott erre a területre fordítani. Nincs benne az a minimális színvonal, az a megújulási és darabszám-lehetőség, amelyik ezt a dolgot tartósan üzemeltetni tudja. És a harmadik baj, hogy az új támogatási rendszer egy ablakos. Csupán egyetlen helyről lehet egy filmtervvel támogatást szerezni. Magyarán: ha valakit – pusztán azért, mert igen sok, nagyon jó filmterv volt – elutasítanak, akkor az a nagyon jó filmterv – amíg ez a rendszer van – a kukában landolna. És az sem biztos, hogy a megfontolások mindig a legszakmaibbak. Például a Dokuklub, amely 15 kiváló magyar dokumentumfilmest fog össze, erre a pályázatra egyetlen olyan munkát nem tudott beadni, amelyik továbbjutott volna a második fordulóba. S a rendszer úgy működik, hogy akkor ezeket a terveket soha, senki nem fogja támogatni, hisz nincs másik hely, ahova fordulhatnának. Korábban lehetett ugyan kifogást találni az MMKA működésével kapcsolatban, de olyan volt a rendszer, hogy beleépítették a korrekció lehetőségét. A mostaniban ez nincs benne sem a Nemzeti Filmalapnál, sem az MTVA-nál. Azért reméljük, hogy odafigyelnek a szakmai visszajelzésekre.

– A szakma véleménye mennyire tud nyomni a latban?

– Reméljük, hogy kialakul egy újfajta dialógus. Ennek most éppen van egy kis jele, mert a médiahatóság elnöke szakmai egyeztetésre kiadta két rendelettervezetét. Ezzel kapcsolatban az a szomorú, hogy a tervezetekben nincs érdemi újdonság. De reméljük, ez annak a jele, hogy nem akarják teljesen megszakítani a dialógust. A másik gond, hogy mi lesz azokkal a közvetítő rendszerekkel, amelyek az elkészült filmértékeket eljuttatják a közönséghez. E tekintetben elsősorban a művész-mozi hálózatra és a hagyományos hálózatra kell gondolnunk. Olyan konkurencia-helyzetbe kerültek, amit a magyar versenyszabály  törvény tételesen tilt. Nevezetesen a magyar mozitermek döntő többsége és a magyar mozibevételek körülbelül 95 százaléka egyetlen kézben van, mivel a multiplexek gyakorlatilag egy tulajdonoshoz kerültek, amelyik ráadásul rendkívül gyors átállást diktál a digitális technológiára, tehát igen rövid időn belül nem fogják a filmeket Magyarországra szalagon importálni. Így egy csomó hagyományos moziban – hacsak nem akad 30 millió forintja – nem lehet majd levetíteni ezeket a filmeket. A művész- és a hagyományos mozinál is fontos, hogy legyenek közönségfilmek, hisz nem a művészfilmek hozzák a legnagyobb bevételt. Ez  rendkívüli tempójú átállás, amelyet egy monopolhelyzetben levő cég diktál. Szerencsére a digitális átállást központi pénzekből támogatják, de ettől még nincs megoldva a művészfilmek forgalmazásának és támogatásának kérdése, valamint a művészmozik működtetésének a támogatása. Remélhetőleg ezt a feladatot majd ellátja a Nemzeti Kulturális Alap. De ott egy olyan vizuális kollégium hatáskörébe utalták ezt a feladatot, amely az összes vizuális művészetet egyesíti: a fotó- a képző- és iparművészet mellett van a film. Ebben az új kollégiumban egyetlen filmes szakember van, s hogy miként fog működni, azt majd meglátjuk. Pillanatnyilag az a baj, hogy ez a nagy kihagyás ellehetetlenítette a mozikat. Vannak már olyan kollégáink, akik föladták ezeket a vállalkozásokat, és ha az év második felétől nem lesznek filmszalagon importált sikerfilmek, akkor még többen lesznek kénytelenek fölhagyni ezzel. Az igazi kérdés tehát az, hogy az értékes magyar film eljut-e a nézőihez. Ha nincs erre hálózat, akkor nem jut el. Ez a terület pillanatnyilag még olyan szinten sem látszik megoldottnak, mint a filmgyártás. Tehát a filmgyártásra van rendszer, ami kialakult. Ugyan vannak vele problémák, de reméljük, lesz belőle valami. Ám a mozizás támogatásának pillanatnyilag még nincs meg a rendszere.

– Régebben mindenki azt gondolta, a magyar film elvesztette közönségét. Utána elindult egy pozitív folyamat, és egyre több, itthon és külföldön is sikeres magyar filmalkotás született. Korábban említette, hogy a filmszemlén most nem lesz meg a külföldi sajtóvisszhang. A magyar filmnek elsődlegesen a magyar közönséget kell megtalálnia, bár ez egy pici piac. Nem régi hír, hogy Fliegauf Benedek filmje mégsem lesz idén a szemlén, mert meghívták a Berlinale-ra. A magyar filmesek mintha a nemzetközi mezőnyben keresnék a helyüket, nem itthon. Hogy lehet ennek az ellentmondásnak a tükrében megmondani, merre keresi a helyét a magyar film?

– Ez részben tartalmi, részben finanszírozási kérdés. Az elmúlt évekre az volt a jellemző, hogy egyre nőtt a koprodukciók aránya. Ami kényszerűség és megfelelés is volt, mert nem volt elég pénz. Arrafelé megy a világ, hogy a lehetséges forgalmazó beszáll valamiféle részfinanszírozással a produkciókba, és érvényesíteni tudja a saját szempontjait is. Az európai filmpiac épít a nemzeti együttműködésre. Ez a terjesztésben is előnyöket és támogatásokat jelenthet. Tehát természetes, hogy az új generáció mindinkább kifele néz.

– Kocsis Ágnes filmjének, a Pál Adriennek előbb volt külföldön bemutatója, mint Magyarországon.

– Egyfajta szakmai hitelt jelent egy-egy fesztiválon részt venni és győzni. A fesztiválok egymással is versengenek. De vajon a magyar film megtalálja-e a saját hangját? Eddig akkor figyeltek oda a magyar filmre, amikor nem külföldi mintákat vagy bevált zsánereket másolt szerényebb kivitelben, hanem olyasmit tudott felmutatni, ami szorosan kötődött a magyar valósághoz, vagy a magyar kultúrához – ugyanakkor egyetemes volt. A hatvanas évek filmjeire az volt a jellemző, hogy egyfajta társadalmi felelősségvállalásról szóltak. Konkrét ügyeinkben a külföldiek nem voltak tájékozottak. Nem tudták, hogy – mondjuk – ki volt az a Haynau, de a Szegénylegények üzenetét, a hatalomnak kiszolgáltatott emberek viszonyát értették. A koprodukcióknál létezik egy „eurokommersz” vagy „eurozsáner”, ami mindenkinek jó és senkit sem bánt. Nem ez a dolgunk, hanem az, hogy úgy beszéljünk a saját ügyeinkről, hogy az mások számára is érdekes legyen. És mind a hatvanas évek aranykora, mind a hetvenes évek második felének budapesti iskolája a dokumentum-és játékfilmekkel nagyon is mélyen belement a magyar valóságba. Azért volt érdekes külföldön, mert nagyon érvényes volt idehaza, s egyúttal általános érvényű állításokat is tartalmazott. Ha arról szól a történet, hogy merre kell szakmailag, művészileg, erkölcsileg elmennie a filmszakmának, akkor én ebben jobban hiszek, mint abban, hogy ezt az európai kommersz vagy fél-kommersz igényt ki tudjuk szolgálni.

– Mintha mostanában – talán éppen a pillanatnyi nehéz helyzet miatt – kifelé tekintenének a magyar filmkészítők.

– Nem feltétlenül! Cserhalmi Sára filmje az úgynevezett besúgótéma köré épült, a Tarr Béla menedzselte sorozat is Magyarországgal foglalkozik. Vannak olyan filmek, amelyeket csak a magyar filmszakma tud elkészíteni.

– Kérdés, hogy ez belefér-e az évi hat-nyolc filmes keretbe.

– Ha kevés a film, akkor elsősorban ezeket kellene elkészíteni.

– S hogy a szakma ebbe mennyire tud majd beleszólni, az még ezután fog körvonalazódni?

– A nyolcvanas években, a rendszerváltás előkészítő szakaszában, a civil társadalom egyre erősebb lett. Azt gondoltam, hogy a rendszerváltással a politika vissza fog szorulni, a saját illetékességi területén marad, és teret enged a társadalom saját életének. Nem így történt. Ahogy lezajlottak az első önkormányzati választások, nem azok az emberek kerültek pozíciókba, akik előzőleg megszervezték a közösségeket. Újra gyarmatosította a politika a társadalom életét – s ezt pártszínektől abszolút függetlenül mondom –, ezzel szemben két évtizeden keresztül a filmszakmai civil társadalom egyre erősebb és egyre vitaképesebb partnere lett a mindenkori hatalomnak. Így jött létre az MMKA és a filmtörvény. Úgy tűnik, hogy a filmszakmának ezt a szerepét nem szeretné folytatni a mostani hatalom. Most a sajátosságainkat akarják felszámolni, ami nem is feltétlen a filmszakma elleni támadás, de a szakmai szereplőkben megvan egy konszenzus-kereső, szakmai megoldásokra építő, összefogó tendencia, s remélem, hogy ezt előbb-utóbb megint sikerül dialógushelyzetbe hozni. Nyugat-Európában arról beszélnek, hogy szükség van a társadalmi párbeszédre. Most úgy tűnik, nálunk ezt nem veszik komolyan, erre viszont minden alkalmat meg kell ragadni.

– A Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszervezete elnökeként miként tudja érvényesíteni a szakmaiságot az adott szerveknél?

– Mi meg szoktuk tenni a visszajelzéseinket, bár a Nemzeti Filmalap kialakításában nem kérdezték meg a véleményünket. Az MTVA pályázati rendszerének kialakításában viszont kérdezték. Ebbe belevontak minket, bár nem sok eredménnyel. Mi viszont igyekszünk, hogy például a mozisok saját szervezeteiben folyó problémafeltáró, megoldáskereső folyamataiban segítsünk. Tavaly mozis tanácskozások sorozatát tartottuk. Ez ügyben most fog megjelenni egy belterjes, csak a mozisoknak szóló kiadványunk, és próbálunk ezekben a megoldhatatlannak tűnő helyzetekben megoldásokat keresni. Mi a civil szervezeteknél pontosabban látjuk a mindenkori jogszabályi környezetet. Például ezzel tudunk segíteni.

– A mostani szemlén lesz valami fórum, ahol hangot lehet adni a véleményeknek?

– Szeretnénk, ha a filmszemlén lenne szakmai fórum. Most szerveződik újjá a Filmművész Szövetség, most szerveződnek újjá a szakosztályai, igyekeznek nyitni. Úgy gondolják, hogy átfogóbban kellene összefogni a filmszakmának, és mi – mint filmes szakszervezet – a Filmművész Szövetséggel évtizedek óta nagyon szorosan együttműködünk.

– A szakma mennyire képes ma összefogni?

– Soha nem képes magától. Az összefogás nem örömteli összeborulást jelent. Például az a munka, amely nyomán megszülettek a filmtörvény alapvonalai, 2001-től 2003-ig tartott, és igen sokszor téptük egymás haját, míg létre tudtuk hozni azt a kompromisszumot, amelyik mögé a szakma olyan mértékben föl tudott sorakozni, hogy eredményével kapcsolatban nem volt ellenszavazat egy hihetetlenül megosztott Parlamentben sem.

– Dokumentumfilmesként a dokumentumfilm helyzetét miként látja?

– A dokumentumfilmesek helyzetét még rosszabbnak ítélem, mert a dokumentum- és ismeretterjesztő filmek nem reklámhordozók. Eleve megalkuvásokba vagyunk kényszerítve. Ha egy egészségügyi témát, mondjuk, egy gyógyszergyár támogathatna, de ha valamelyik gyógyszergyárat odaírom, a konkurens cégeket meg nem, akkor mindenkiben jogosan merül fel a gyanú, hogy a film nem elfogulatlan. Márpedig egy ismeretterjesztő film akkor jó, ha ilyen értelemben elfogulatlan, nincs mögötte kitapintható érdek. Magyarországon ma elvárják, hogy burkolt reklámmal ellentételezzük a szponzorálást. Mindenféle jogszabály tiltja, a gyakorlat mégis nagyon sokszor erre mutat.

Most egyetlen támogatási fórum van. Ha azon nem jön be a terved, akkor lehetett az a világ legjobb filmterve, nincs hová menni. Ami szerintem felelőtlenség. A legfelkészültebb emberek a legjobb szándékkal is valamilyen ízlést testesítenek meg. Nem tartom jónak az egy ablakos rendszert.

- céjé -