Ezen az egyre puccosodó/szépülő Andrássy út környéki, fennhéjázón magyar Broadway-nek nevezett részen a megmaradásukért vívott nagy harcokban egyelőre állva maradt szép platánok bújtatásában ez a kicsi, de minőséggel nyomuló színház örömködésre fogadta be nézőit szombat este. 

1992-ben egy magyar-zsidó hagyományokkal operáló zenekar ogyesszai kocsmadalokból, slágerekből álló repertoárral tört be a honi zenei placcra, a hozzájuk méltó pimaszul frivol névvel: Vodku v glotku (Vodka a torokba). Bátorság azért kellhetett ehhez akkor, hiszen csak három éve fejeződött be az oroszok „ideiglenes” = 33 éves itt állomásozása, így a Továris konyec!-ezés még bőven divatban volt, ahogy mindenki boldogan dobta le a kötelező orosz nyelv tanulásának nyűgét is (hogy most megint nagyon kifizetődő megtanulni po ruszki, az más kérdés...)  És bizony Vodku repertoárja nagy részét máig is oroszul előadott, gyönyörű számok jelentik – na, nem az unásig nyúzott Katyusa, Moszkva parti esték és hasonlók, hanem mélyebb merítésű, különleges kincsekből szemelgetve.

Én is abban a hektikus múlt században találkoztam velük először – és sajnos a mostani estéig nem is –, amikor Fábry Sándor gyűjtött sajátos árveréssel pénzt a hajléktalanok Szalmaszál Alapítványa számára karácsony táján, a hajdani MUOSZ székházban. Oda hívta meg egyszer, még a kilencvenes években a Vodkut – pazar hangulatot rittyentve az amúgy is nevetéstől sziporkázó téli délutánba. Aztán elvesztek a szemem elől – ami persze az én hibám, nem az övék –, de most hál’ isten, megint rájuk csodálkozhattam.

2000-től ugyan teljesen újraszerveződtek, csak a vezetőjük, a stand up comedy-s vénájú – gitáron, harmonikán (ahogy mesélte: családi ezüstjükből lopott), kanalakon játszó, éneklő – Bata István maradt a régi. Fiatalokat gyűjtött maga köré (nota bene, ő is csak 41 éves), akik így, tényleg családként összeforrva lazán – oldott marháskodásba is belemenve –, egyedi tehetségüket is megcsillantva, ám együtt is kellemeset alkotva szórakoztatták a lelkes népet három órán át. Ehhez a héttagú csapathoz – öt férfi, két lány – boldogan csatlakozott a helyszínt biztosító Radnóti Színház válogatottja is. (Róluk egyenként majd később, de az hamar kiderült, hogy a zenészek és a színészek nemcsak egy-egy ilyen örömzenélés alkalmával, de a futó darabokban is jó partnerei egymásnak régóta.)

Nekem – aki mondhatni, az egy régi élményt leszámítva, szűz füllel-szemmel hallgattam-néztem a produkciót – a simlisapkásan fellépő fiúk olyan Viszockij-hasonmásnak tűntek – http://vlagyimirviszockij.lap.hu/ –, akit nagy szeretettel és empátiával idéztek meg ott minden dalukban. Elődjük ő valahol, hisz Vologya volt az az orosz „igric”, az a sehol máshol fel nem lelhető énekes, aki  Oroszország hatalmas lelkeként és a Szovjetunió összes bizarr ellentmondását megtestesítve élt és teremtett azóta is halhatatlant. Akinek rekedten suttogva-üvöltve előadott sanzonjaiban egy fura és embertelen birodalom lefojtott kiáltása zengett, aki minden elől menekülve, tényleg csak a vodkát találta leghűbb társának, holott övé volt a korszak legszebb és legfelkapottabb francia filmsztárja, az orosz gyökerű Marina Vlady szerelme is. Neki/róla fohászkodik az este legmegrendítőbb előadásában a Radnóti híres-szép színésznője, Kováts Adél, akiben – kéken elpárásodó szemében, szlávos arccsontjában, párizsias eleganciájában, lemondó fájdalmában – tényleg látni véltem a Viszockijért sokat szenvedő és érte minden poklot-mennyet megjárt Vladyt. Mert ahogy Bulat Okudzsava versét énkelte minden oroszok Vologyájáról, az ütött...

De a Vodku – aminek persze dalestje nem annyira búsongásról szólt; Bata internetről idézgető, társait felvezető konferanszai, sztorizásai azért a móka felé terelték az irányt – az orosz dalokon, és a Fekete-tenger parti kikötőn túl is terjeszkedik egyfolytában, megalakulása óta. Világzenét játszanak, amibe belefér a bővérű lambada pár taktusa ugyanúgy, mint a Kusturica-film legendás macskajajos etűdjei, a zsidó klezmer andalítás után táncra pattogtatós ritmusa jó átvezető a görög szerelmes nóták és a bolgár, magyar népdalok felé. Univerzumuk tényleg csillogóan és boldogítóan tiri-tarka, mint egy gyermeki örömmel rázott kaleidoszkóp.

Ennek ugyan látszólag ellentmond, hogy Bede Sári, a gyönyörű és szép hangú, keletiesen izgató mozgású fiatal énekesnő épp egy orosz kesergővel kezdte a koncertet Osztrovszkíj Farkasok és bárányok című darabjából (amit a radnótisokkal együtt adnak elő évek óta a zenészek). Téli magányról, fájdalomról, gyötrő szeretethiányról sírt benne, és bár nem mondták, én rekviemnek éreztem ezt azokért az orvul meggyilkolt és megsebesített orosz emberekért, akik előző nap estek áldozatául neonácik robbantásának a Szentpétervár és Moszkva közötti gyorsvonaton...

Amúgy is remek dinamikával pörgették fel koncertjüket: a bánat hangjait vérpezsdítő, elementáris cigánytánc váltotta, amelyet Sári és a Radnóti fiatal színésze, Adorjáni Bálint adott elő, eszelős temperamentummal, erotikával. Így hullámzott a műsor tovább is: Szávai Viktória színésznő finoman visszafogott, de szenvedélyes görög énekét váltotta a  gumicsizmás négy „tenor” (Bata szerint infláció van, s ez náluk emígyen csapódik le): Klem Viktor, Adorjáni, Karalyos Gábor (a Moszkva tér filmhőse), Schneider Zoltán, (aki viszont Cserhalmi György szíve csücske) Ványa bácsi kolhozfürdőjéről szóló dala, ami humorban tényleg nem ismert tréfát... Meg fanyarul rávilágított eme nagy vidámkodásban a legnagyobb barakk sötét napjaira is. Az üde Marjai Virág is a szlávos, szőke szépségek sorát gyarapítva adott elő egy csehovi hangulatú nótát az ogyesszai babáját – némi intenzív használat után – lazán elhagyó katonatisztről. Minden azt szolgálta, hogy a – szerintem kissé túl sok – befújt műfüsttel együtt egy pikáns és mondénul édes kocsma/bárhangulat uralkodjék el az embereken azért, hogy elfelejthessenek minden bút-bánatot, vengerszkij keservet.

A virtuóz hangszeres megszólalások is  méltán elismerést arattak. Hisz mindenkinek volt  több pazar szólója: a fura „herélt” (mert csak húrjai, vonója és egy, a régi hangszerre csak nyomokban emlékeztető íve maradt) hegedűn játszó Szabó Árpádnak csakúgy, mint a sportként hatalmas hegycsúcsokat támadó karcsú, kedves arcú Nedeczky Júliának, aki altszaxofonon, klarinéton játszva, majd énekelve, fátylakban kígyózva szolgálta az előadást. A dobokat – valami üvegkaranténban: okát nem tudom – Dudás Tamás bűvölte az extázisig és tovább, míg Takács Szabolcs, a mosolyokból ki nem fogyva pengette basszusgitárját (de volt, amikor ebbe Klem Viktor színész is besegített). Bata István zenekarvezetőként énekelt – többek közt Schneider Zoltánnal – egy alkoholistákat dicsőítő csasztuskát, amellett végig gitározott, szövegelt és idegenvezetett is (mivel Mexikóban jártak visszatérőként idén, na meg Szolnokon). Mindezt három órán át, fáradhatatlan, mackós kedvességgel és humorral. A legfrissebb – egyenesen a jazz-tanszakról beújított – „szerzeményük”, Vér Csaba szintén a fúvósszekciót gazdagította érzékeny játékával.

De ennek ellenére, azért a dal primátusa nem forgott veszélyben, hiszen a napokban  (november 24-én) születésnapját ünnepelt Martin Márta jellegzetes hangján előadott hitvallása a színészetről éppúgy a szívekhez talált, mint Bede Sári sok-sok izgalmasan-érzelmesen  énekelt nótája. Régi, új és legújabb számaik váltakozva hangzottak föl – most készül a legújabb lemezük – körbeutaztatva hallgatóikat ebben a vodkapárás (a termet be is töltötte a genius lociként hullámzó, enyhe piaszag)  jópofa világban.

Minden töretlen életörömüket sugározta, főleg a finálé – ezt együtt danászták boldogan  színészek, zenészek – egy görög évődős szerelmi számmal, ami (nem meglepően) megint arról regélt, hogy na vajon mi minden történhet egy szorgalmasan gyűrt paplan alatt hajnalig.

Aki e mostani „rosszkedvünk telét” mégsem akarja depitől sújtva végigszenvedni, kattintson vidítónak a http://www.vodku.hu
-ra, ahol a hozzájuk méltó, színes, jópofa oldalakon még többet megtudhat a Vodkuról, elérhetőségeikről, fellépéseik dátumáról. De február  6-tól biztos, hogy  láthatóak-hallhatóak lesznek ismét  a baráti Radnóti Színházban, egy gyerekdarabban, a Bárány Boldizsárban. Minden bizonnyal az aprónéppel is megtalálják majd a hangot, hisz most is voltak igen ifjú rajongó hölgyikék (kb. másfél illetve négyéves magasságban), noha azért ez a szombati esti láz nem teljesen az ő korosztályuknak készült ...

Szász Judit