A biciklisnadrágban zongorázó, majd gyakorlatilag ámokfutóvá váló Axl Rose rossz karmáját ideig-óráig sikerrel ellensúlyozó Slash még úgy is egy mérhetetlenül rokonszenves, afféle ikonikus rock-figura, hogy lassan harminc éves karrierje során teljes jogú tagként mindösszesen másfél (jóindulattal: kettő) igazán nagyszerű lemezen játszott. Ráadásul összehozta a Velvet Revolver nevű zenekart, ahol többek közt Scott Weiland oldalán csinált igen gyenge, ám kétségkívül modern rádió rockot. Mégis: az elkötelezett divatfi gitárhős, mindig elmaradhatatlan napszemüvegével, cilinderével, frizurájával és egyéb kiegészítőivel együtt joggal válhatott jelképévé egyrészt a nyolcvanas évek Los Angelesének, másrészt meg magának a rock’n roll-nak, vagy legalábbis annak valami kollektív tudatalattijában élő, szentimentális változatának. Slash pedig idén megjelentette élete első szólólemezét, cím nélkül, ízléstelen borítóval és a közreműködők sorában persze számtalan vendégművésszel, akiket most nem is sorolnék fel mind, hisz rengetegen vannak. A Slash nem tipikus gitárhős-lemez, hanem egy javarészt szimpla, műfaji hardrock produkció, sok visszautalással a Gn'R legsikeresebb korszakára (meg úgy általában arra a korszakra), néha metálos, máskor rádióbarát kanyarokkal, ízléses szólókkal, ám elég kevés, akár csak egy kicsit is figyelemreméltó pillanattal. Jó lenne valami olyasmit írni, hogy Slash gitárosként és dalszerzőként egyaránt ezer közül is felismerhető, de az a helyzet, hogy a daloknak (ezek sokszor leszedált Gn'R-riffek egymás utánját jelentik), meg úgy általában az album egészének, leginkább az énekesek adnak valami karaktert.
Abban például kétségkívül van valami perverz, hogy Fergie (igen, a "műtött fejű lány” a Black Eyed Peas-ből) a Beautiful Dangerousben Axl Rose-t utánozza, és igazából nem is olyan rossz hallgatni. Ráadásul itt a refrén majdnem egy az egyben a Take My Breath Away-t idézi, tehát még fülbemászónak is nevezhető. Az általam egyáltalán nem ismert, (de ciki) Myles Kennedy énekelte Back From Cali sem kellemetlen, különösen annak fényében nem, hogy az utána következő Chris Cornell-dal összehasonlíthatatlanul rosszabb. Aki még jó: Andrew Stockdale (Wolfmother), mert pár percre kibillenti a lemezt ebből az évtizedből, valamint Iggy Pop, mert ő meg gyakorlatilag elbohóckodja az egészet. A többiek leginkább csak, ahogy mondani szokás, teszik a dolgukat, többnyire feltűnően kínos pillanatok nélkül, szerencsére; talán csak a STÁRvendégnek aligha nevezhető Rocco De Luca jelent kivételt, hisz az általa előadott Saint Is A Sinner elviselhetetlenebb Jeff Buckley-paródia az elmúlt tizenegynéhány év összes próbálkozásánál.
Csak azoknak ajánlom, akiket még felvillanyoz egy ilyen jellegű sztárparádé…
M.S.
| Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
| Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |
