Kritika a Voyager: Romlás című albumáról
A Depeche Mode babérjaira törve
Dátum: 2010. május 21., péntek, 18:08
Ígéretet tettünk arra, hogy amennyiben a Voyager május elsején megjelenő anyaga a birtokunkba jut, megosztjuk tapasztalatainkat a tisztelt olvasókkal. Nos, a lemez – sokak örömére – percre pontosan került a boltokba és azóta is – szerencsére – egyre több és több műkedvelő gyűjteményében megtalálható.

Bárki gondolhatja, hogy napjainkban nem egyszerű feladat az alternatív popzenét elemezgetni, hiszen a nagy ikon, a Depeche Mode sokak szerint jócskán kiment a divatból.

A feltevés több szempontból is jogos. A Voyager frontembere, a dalszerző-énekes Máthé Peti alaposan föl is adja a leckét, ezért mostani elemzésünk bizonyos értelemben rendhagyó lesz.

Például azért, mert a dalok hangzása sokadik meghallgatás után sem egységes. Olyan érzetet kelt, mintha minden egyes track-et más és más hangmérnök öntött volna a végleges formába, holott mást mond a stáblista. Menjünk hát szépen sorban!

A korong összesen hat dalt tartalmaz, melyek közül a legelső – és egyben a címadó dal – a Romlás címet kapta. Már az első másodpercben olyan érzésem volt, mintha kis alternatív időutazásunk egy vágási hibával indulna. Aztán mégis helyreáll a rend, a nóta elindul, rögtön szembejönnek az ismerős depeche-korszakot idéző hangszerelések: rendkívül jól eltalált tempó, kiváló, ízléses bridge-ek (vagyis átvezetések), minden leütés a helyén, szinte dallamot játszik a basszus. A magas tartomány pedig sehol. A Depeche Mode sokszor sütötte el ezt a poént, ettől lesz egy dal sötét árnyalatú és ha ez volt Peti célja, akkor ebbe kegyetlenül beletrafált. A dalban szinte megszámlálhatatlanul sok sáv szólal meg egyszerre (ez egyébként az egész lemezre is jellemző), a muzsika mégis egységes maradt és átlátható.

A soron következő dal a Kétely. A kezdés figyelemfelkeltő, ha közben horrorfilmet néznék, garantáltan borsózna a hátam. De ez csak pár másodpercig tart, majd azonnal érkezik a felvezetés hangszíne, ami olyan szokatlanul érdekes és egyedi panorámát kapott, hogy olyan érzésem van, mintha valaki a szoba minden sarkából hangokkal dobálna. Szinte kapkodom a fejem. És máris érkezik a jól ismert depeche gitár sound. Hű ez nagyon ott van! Tempó indul, ezerrel, nem tudok mozdulatlan maradni, visz sodor a dallam hulláma, önkéntelenül jár a lábam. Peti énekelni kezd. Na végre! Az ének sodrása talán még egy lapáttal rátesz arra az érzésre, hogy futni akarok. Szállni ki a világból, de úgy, hogy közben ez a zene üvöltsön a fülembe egy csúcskategóriás fejhallgatóból. Nincs agyonhangszerelve, szinte már minimál, de mégis: se nem sok, se nem kevés. Martin L Gore most irigykedhet…

Jön a Sors dala. Tipikus mode-os kezdés, de jaj! Egyértelműek a gyári Roland hangszínek, ezt talán szándékosan tették volna? Lehet… Valamelyest visszavesznek az eddigi lendületből, de a dal semmiképp nem melankolikus, vagy ballada jellegű, csak amolyan középtempós. Hosszú így ez a felvezetés. Peti másfél percnél kezd el énekelni.
Ellenben miután sikerül megérteni a szöveg mondanivalóját, az ember rádöbben, hogy ez a dal nagyon mély értelmű. Bárki írta, szép rózsaszín még a lelke és még hisz egy szebb jövőben. Fontos is az optimizmus. A dal végén telitalálat a toronymagasan megszólaló akusztikus zongora. Ettől lesz az egész mégis jó és kreatív. Persze, a zongorától mindig megenyhül a szívem…

A soros opus a Live in Germany koncert DVD-ről már jól ismert Vadember. A kezdés valóban vad. Nem kicsit. Martin megint sorba állna a receptért. Kitűnő dallamvezetés, ismerős, ám mégis ötletes hangszíncsokor. Ismét sok sáv, de rendetlenségnek nyoma sincs. A szőnyegek kifejezetten szépek, és fülbemászóak. Az egész dal – hűen a címéhez – valóban Vademberes. Az éneksávokon, a vokálokon érdekes fx-ek (torzítások) vannak. Egyedi, kissé misztikus. Peti hangját szinte fel sem lehet ismerni. Mintha odaátról szólna hozzánk. Időnként felsejlik egy női sikoly, ami szintén (pozitív értelemben) eléggé megborzongat. Nem ez lesz a kedvencem, már tudom, de idővel szerethetővé válik A dal szövege a jóra int. Jó lenne, ha sokan megfogadnák ezeket a sorokat. Egy sokkal szebb, jobb világban élhetnénk. Úgy legyen.

Neked: szól a következő dal. Szintén egy nagyon rövid misztikus kezdést követően, egy kristálytiszta akusztikus gitárhang köszönt bennünket. A lemez talán legballadisztikusabb szerzeménye ez. Az ének ismét magasra tette a lécet. Nem bonyolult az énektéma, csak nagyon nehéz. A fiúk szándékosan gépi (szoftveres) vonósokat használnak Nem a legszerencsésebb választás.

A középső kiállásban találkozhatunk egy nagyon érdekes megoldással. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy ez most vonós, (violin) vagy fúvós (oboa) hangszín. Hát igen. Ez a szintetikus zenék nagy csodája. Az ember azt gondolná, vége a dalnak, erre mi történik? A semmiből előtűnik egy csodálatos, nagyon profin elővezetett gitárszóló. Elfog egy érzés… Játszik a Voyager! Ez a dal koronája. Ezt órákig el tudnám hallgatni. Még még még!... Ez csodálatos. Csak rövid… De kár, hogy vége!

A záró akkord, a Megtisztulás. Az elejét sötét szobában senki ne hallgassa hangosan. Én az igazat megvallva kicsit féltem. De ez csak néhány másodpercig tart, és a dal ellentmondást nem tűrően elkezdődik. Itt már nyoma sincs a félelemnek. Fantasztikus hótiszta hangszerelés, a jól megszokott pattogós elsöprő, ám mégsem túl gyors ütemvezetés. Minden a helyén, az arányok hibátlanok. Csak tekerem-tekerem a hangerőt egyre feljebb, mert jólesik, és mert ez a dal szinte kiadja erre a parancsot. Peti énekhangjába itt piszkáltak bele a legkevésbé. Minimális reverb-delay (zengető effektek) és semmi hatásvadászat. Ez a dal meg van írva na. Minden szegmensében.  

A lemezborító érdekes kompozíció. Nem mondom, hogy azonnal ezt venném le egy lemezbolt polcáról, de hosszasabb szemlélődés után rájövök, hogy érdemes elmélyedni a képi világában és megpróbálni értelmezni. Van egyfajta bevonzási energiája. A borítót hosszasan nézegetve a következő gondolatok jutnak eszembe:

Félek a romlástól, és tele vagyok kételyekkel. Ezért magamévá teszem a sors dalát, hogy ne legyek vadember. És végül neked adom majd mindenem, hogy egy megtisztulás legyen az életem…

A Voyager nem titkoltan a Depeche Mode babérjaira kívánt törni, így volt ez mindig is. S ez annyira jól sikerült nekik, hogy még a példakép banda is garantáltan fejet hajtana előttük. Ne feledjük el, hogy 2010 van, mégis sikerült az alternatív popzene krémjét előkaparni a múlt homályából. Megpróbálták ezt már sokan kis hazánkban, de ilyen jól még senkinek sem sikerült. Ezt a lemezt vétek lenne kihagyni! Olyan egyedi élményt nyújt, amit már régen tapasztaltam. További sok sikert fiúk!

M.S.

 

 

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Jack London amerikai írót egyszer az orvos szigorú zöldségdiétára fogta, semmi mást nem ehetett.
 
Egy ragyogó filmötlet megírása kapcsán szóba került egy ismert író neve.
Aforizmák
„ Nagy szerelem híján unalmas az élet."
Anton Pavlovics Csehov
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ