Kicsit később, amikor a Csináljuk a fesztivált című tévéműsorban bevállalta Varga Miklós Európáját, ami lássuk be, nem egyszerű feladat. Később, ugyanebben a műsorban, Máté Péter nyomdokaiba lépett egy rövid időre az „Elmegyek-kel” Azt a dalt sokan nagyon szépen tudják elénekelni, mégis úgy éreztem, Peti hozzátett valami apró pluszt, amit addig senkitől sem hallottam.

Mára alig van ember, aki ne tudná, milyen is az, amikor „Valami Amerika”. Tény, hogy nálunk a legjobb filmzenéket, betétdalokat, általában valamiért a sorozatok kapták. (Szerelem első-sokadik vérig, Angyalbőrben, Nyolc évszak stb.). A Bon-Bon ezt a jeget is feltörte. A Valami Amerika címadó dala erősen benne van a magyar filmzenék top 3-jában. És ezt a csúcsot azóta sem nagyon tudta megmászni senki. Sokakkal egyetemben, jómagam is akkor döbbentem rá, hogy ezek mellett a fiúk mellett bizony nem lehet szó nélkül elmenni.

Igen, a Bon-Bon. Török Tamás és Szolnoki Peti immáron tizenöt éve hozza a maximumot a magyar könnyűzenei palettán. Pályafutásuk bátran, és minden túlzás nélkül nevezhető egységesnek és töretlennek. Képesek voltak arra, amire manapság nagyon kevesen. Kortól, nemtől, és társadalmi hovatartozástól függetlenül, szinte mindenki megtalálható népes rajongótáborukban.

A fiúk megtiszteltek minket azzal, hogy a tizenöt éves jubileum alkalmából nem holmi Best of válogatás albummal tudták le az ünnepet – pedig akár azt is játszva megtehették volna –, inkább előrukkoltak a Bon-Bon eddigi talán legjobb lemezével, szám szerint a tizenharmadikkal, amely kicsit stílszerűen a Mindig úton címet kapta. Mintha csak azt szeretnék üzenni: itt vagyunk, már tizenöt éve, mindig úton.

Kezembe véve az új cd-t, azonnal a stáblistát kezdtem átnyálazni. Csupa ismerős név. Hát igen. Nyerő csapatot sosem szabad lecserélni. A srácok most is azokat a klasszisokat nyerték meg a lemezhez, akik önmagukban garanciát jelentenek az elsöprő sikerhez. A többek között Első emeletes Szentmihályi Gábor, vagy Závodi Gabi (ők ketten jegyzik az albumot hangmérnökként is), a szaxivirtuóz Gyenes Béla, a gitárokkal Sipeki Zoli és Vámos Zsolt, vagy a zongorák mögött Demkó Gergő, vagy Sárik Péter. Elnézést kérek mindazoktól, akiket kihagytam, de a szereposztás olyannyira jól eltalált és zseniális, hogy nem férne minden kiválóság a lapra.

A lemez borítója éppen egyszerűségétől nagyszerű. Gyanítom, hogy a design-on nem kellett hónapokig gondolkodni. A front képen, a back-en, a korongon, és belül is, a fiúk egyszerűen úton vannak. Van, hogy mennek, van, hogy jönnek, van, hogy visszanéznek, és van, hogy Tomi csak áll, és a távozó Peti után néz. De úton vannak. Immáron tizenöt éve. A designer zsenialitásáról csak annyit, hogy ha a lemezt egy tíz méter hosszú polcra teszem száz másik lemez közé, akkor is valahogy „kivilágít” és kiabál, hogy be akar mászni a vásárlókosarunkba. Ez egy nagyon fontos PR fogás. Mégis – ez az album nincs rászorulva arra, hogy a borítója adja el. Hogy miért?...

Michel (Szentmihályi Gábor) és Závodi Gabi hangmérnöki kvalitásait régóta van szerencsém ismerni, így nem ért különösebb meglepetés, amikor felcsendült a lemez első dala. „Ez legyen a mi napunk” Szédületes tempó, fantasztikus hangszerelés, minden a helyén, a hangzás kritikus füllel is kiváló, a szöveg egyszerű, de mégis jó. A dal annak is megcsinálja a hangulatot, aki harmadik órája ül egy fogorvosi rendelőben. Nos, igen. Így kell szólni egy lemeznek Magyarországon 2010-ben. Nincs mese. Ez lesz a sláger akárki meglássa, még akkor is, ha nem kifejezetten a hölgyeknek szól. A rádiók imádni fogják, fülbemászó, könnyen megjegyezhető dallamvezetés, a dalszöveg gyorsan belevési magát a hallgató agyába, és erre Szolnoki művész úr rá is tesz egy lapáttal, mert a refrén annyiszor ismétlődik, hogy a Vamos a la playa után a guinnes rekordok könyvében ezzel máris a második helyre kerülhetne.

Komoly pozitívumnak könyvelem el, hogy a két hangmérnök (a jó magyar szokással ellentétben) nem állt le rivalizálni egymással. Az album hangzása ennek köszönhetően kifejezetten egységes, és nem utolsó sorban rendkívül minőségi. Azt is megkockáztatom, hogy Michel és Závodi Gabi a mastering előtt egyeztették egymással a keveréseket. Így kell.

Ami mély, az mély, ami magas az magas. Minden ott és úgy, ahol és ahogy lennie kell. A középfrekvenciák kifejezetten dinamikusak. Torzításokra magasabb hangerőtartományokban se bukkantam, még keresve sem. A dalszövegek megtolva, minden szó tökéletesen érthető.

A Bon-Bon kitett magáért. Nemhogy múlna a lelkesedés, még némi kísérletezgető kedvet is véltem felfedezni az albumon. A második dal a „Bújj hozzám” számomra kifejezetten új távlatokat nyit Bon-Bon-téren. Könnyen lehet, hogy ha a fiúk ezen a nyomvonalon haladnak tovább, akkor gond nélküli, termékeny, újabb tizenöt év következik. A harmadik – „Most lett elég” címmel – kapott egy kis funk-house-os beütést, a nyolcas „Dú, dú, dú” egy már nem annyira erős reggae-féle próbálkozás. Bár legjobb tudomásom szerint a Bon-Bon ezzel a műfajjal még sosem próbálkozott, hát most jól tették, hogy mégis.

Újabb élménnyel lettem gazdagabb, az anyag vitán felül nagyon jó, felhőtlen szórakozást nyújt, akárhol is hallgatom (autóban az első és utolsó dalt csak óvatosan! Nagyon nyomják a gázpedált).

Amit egy csöppet hiányolok a lemezről, az éppen az elmúlt tizenöt év megemlékezéséről szóló lírai dal lenne. Vártam, nem jött. Nyilván ez azt is jelentheti, hogy ők még korántsem tekintik lezártnak ezt a fejezetet. Petinek nagyon jól áll a líra, a balladisztikus éneklés. Ezt az elmúlt években számtalanszor bizonyította. Itt most ezt a tízes track kivételével („Altató”) mégsem erőltették. No de azt meg meggyőződésem, hogy ezerszer szebben is el tudná énekelni. Vélhetően valami igen szépet szerettek volna, helyette született valami nagyon nehéz. Ettől még a dal természetesen rá fog találni a maga közönségére, de számomra ez az album fekete báránykája.

A lemezen éppen annyi dal hallható, mint ahány éve a csapat létezik (véletlen)? – mégsem éreztem egy pillanatig sem unalmasnak, vagy egyhangúnak a produkciót. Sőt.

Az album négy dalában Peti tizenhárom éves kislánya, Szolnoki Boglárka vokálozik, Hajdú Klárival, és Koloss Krisztinával karöltve. Hatalmas ötlet, és szép gesztus. Most már nemcsak a pici lány lehet büszke apára, hanem fordítva is.

Mindenkinek ajánlom szíves figyelmébe az új Bon-Bon lemezt, aki egy picit ki szeretne zökkenni néhanapján a hétköznapok szürkeségéből, vagy egyszerűen csak vágyik valami újra, valami igényesre, amiről nem az jut egyből az eszébe, hogy „jééé ezt már hallottam valahol”…

Petinek mielőbbi jobbulást, a zenekarnak pedig további sikerekben gazdag tizenöt évet kívánunk! Boldog születésnapot Bon-Bon!

A Mindig úton című új Bon-Bon lemezt a Universal Music adta ki.

M. S.