A 35 éves Ana Carolina zenész családban nőtt fel. Lokálokban kezdett énekelni és gitáron kísérte magát. Hamarosan fölfedezték és leszerződött vele a BMG lemezkiadó. Első albuma 1999-ben jelent meg, Ana Carolina címmel, és a lemezt rögtön jelölték is a Latin Grammy Awardra. Az albumot további négy követte: mind platina és többszörös platinalemez, ami Brazíliában milliós eladásoknál jár. A legjobb dalaiból válogatást nyújtó 2005-ös Perfil című albuma pedig a legjobb eladási mutatókkal rendelkező lemez lett Brazíliában.

2004-ben közösen turnézott a szintén nagyon népszerű Seu Jorge-zsal, akit nem csak zenészként, hanem színészként is ismerhetünk, mert szerepelt az Oscarra jelölt Isten városa című moziban. A turné címe nemes egyszerűséggel ’Ana e Jorge’ volt. Zenei karrierje tizedik évének megünnepléseként kiadott Multishow Registro című lemezén hazája legismertebb zenészeivel és egyben barátaival énekelt duetteket, többek között Seu Jorge-zsal, Maria Bethania-val, Gilberto Gil-lel, Maria Gadú-val és az amerikai John Legend-del. Amit még tudni érdemes róla: Ana nem csak fantasztikusan énekel, de gitáron is kiválóan játszik. Dalai legtöbbjét saját maga szerzi, és tamburinon is hallhattunk már tőle igen komoly hangszeres tudást igénylő szólókat.

Nove című legújabb nagylemezének európai turnéja keretében lépett föl Londonban, az O2 Sheperd’s Bush Empire-ban augusztus 8-án, vagyis múlt vasárnap este. Ez volt a legelső fellépése a brit fővárosban. A nagy érdeklődésre való tekintettel 12-ére is meghirdettek egy koncertet.

Igazi társasági esemény volt, ahogy a rajongók egymást üdvözölve gyülekeztek a színpad előtti küzdőtéren, s mindenki lefoglalta a maga kis területét, lehetőleg minél közelebb a színpadhoz. Este 9-kor végre elkezdődött a várva várt koncert. Elindultak az első taktusok és egy egyszerű fekete, ezüsthímzéses nadrágkosztümben megjelent Ana. Semmi csinnadratta, semmi faxni, csak bejött és énekelt. Olyan varázslatosan, ahogy csakis ő képes.

Jöttek sorra a slágerek. Elsőként az új albumról a 10 Minutos, majd az É Isso Aí, a Tolerância, a Cabide, a Rosas és az Entreolhares. Előkerült persze a gitár és a tamburin is, és a már legelejétől forró hangulat a koncert alatt egyre csak fokozódott. Ana szemmel láthatólag mindent megtett, hogy rajongói kedvére tegyen: kommunikált velük, kiszólt hozzájuk, sokat mosolygott, odafigyelt rájuk, figyelmesen fogadta és megköszönte a színpadra feldobált ajándékokat, s egyáltalán: nem úgy viselkedett, mint akiért milliók rajonganak. Sokkal inkább úgy, mint aki baráti társaságban van.

Az énekesnőben megvan az a képesség, hogy pillanatok alatt közvetlen, oldott légkört teremtsen, ami ezen az estén sem volt másként. Az egész koncertnek kissé belterjes hangulata volt, mivel Ana végig portugálul beszélt a közönséghez, így valószínűleg mi voltunk az egyetlenek, aki semmit sem értettek az egészből. Pedig ha már Londonban lép föl, legalább pár szót mondhatott volna angolul is. Gondolom én. Nem így tett, és ez a közönséget egy csöppet sem zavarta: mintha Ana Carolina köré odagyűrűzött volna egy kis szelet Brazília. Nem tudom, a rajongók közül hány él Londonban és hányan utaztak csakis miatta Európába, de semmin sem lepődnék meg.

Sikerült a színpadhoz egészen közel jutnom, s szinte karnyújtásnyi távolságból élvezhettem az estét. Különleges koncert volt ez, amit némileg beárnyékolt, hogy mikor egy kósza lufi felém röppent, azt önkéntelenül a színpad irányába továbbítottam, s a következő pillanatban rémültem konstatáltam, hogy a léggömb egyenesen Ana arcába vágódott. Az énekesnő meg sem nyekkent, profin folytatta tovább a dalát, csak amikor a bűnös lufi végre továbbszállt, vetett rám egy kérdő pillantást. Bocsánatkérően mosolyogtam, és szerencsére sem ő, sem a rajongók nem lincseltek meg. Én pedig azon rágódtam, vajon hány ember szokta kedvenc művészének az arcát luftballonnnal telibe találni...?


Galéria megnyitása

Lufi ide vagy oda, a koncert fergeteges volt. A tömeg őrjöngve énekelte Ana minden egyes dalát. Ana Carolina hihetetlen dinamikusan, szívvel-lélekkel énekelt, gitározott és kísérte magát tamburinon. Az extatikus hangulat magával ragadott boldog-boldogtalant, s durva kizökkentésként hatott, amikor az egyik dal után az énekesnő hirtelen elbúcsúzott és elhagyta a színpadot. Egyetlen ráadásra jött csak vissza, s az Elevator című dalával koronázta meg első londoni koncertjét.

Az est befejeztével, a női mosdó sorában várakozva, megszólított az egyik brazil lány. Mondtam neki, nem tudok portugálul. Mire megdöbbenve pillantott barátnőjére és összekaparva minden angol tudásukat megkérdezték tőlem, honnan jöttem. Mondtam, hogy Magyarországról. Furcsán néztek. Angol tudásukból még annyira futotta: „Good music, he?”

Igen, ez tényleg ’good music’. Nem kezdtem bele, hogy mit jelent nekem, hogy itt lehettem. Úgysem értették volna. De láttam a büszkeséget a szemükben: igen, ilyen zenénk is van, nem csak a szamba! S büszkék is lehetnek! Én meg csak irigykedem.


Canjavec Judit