Mert amit Jan Garbarek, aki több mint 20 éve hűségesen „hazajár" Magyarországra, három muzsikustársával két órán keresztül, szünet nélkül, a közönséggel való felesleges verbális kommunikáció nélkül elõadott, az úgy siklott ki minden keretből és kategóriából, mint a fürge halak a fjordok sziklái közül.
A komoly arcú, mégsem barátságtalan norvég-lengyel szaxofonos, mint rajongói megszokhatták, ezúttal is hagyományos fekete öltözékében jelent meg a színen, de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy bármi komorság lengte volna be a termet. Garbarek játszott, tréfált, elbűvölt, mesélt, elgondolkodtatott, felpezsdített, a meditációs ihletésű hangoktól a skandináv táncrenden át az ízzé-porrá zúzó free-jazz-töredékekig. Igazi szabadság-leckéket adott úgy, hogy egy pillanatig sem kellett attól tartani, hogy ez a parttalan áradat kiönt és ellenõrizhetetlenné válik.
Társai, akivel már egy félhangból, egy, a szemük sarkából küldött hunyorításból értik egymást, nem csupán hagyták magukat sodorni, hanem maguk is pörgették ezeket a hullámokat a szelíd fodrozódásoktól a hatalmas hömpölygésekig, miközben olyan természetességgel vándoroltak egyik stílusból a másikba, egyik hangulatból a másikba, mintha csak levegõt vettek volna. Eberhard Weber, aki kucsmaszerű szõke hajkoronájával úgy fest, hogy akár egy Brueghel-képrõl is elõléphetne, elektromos bõgõjén ébredõ erdõket, téli álmukból felvert medvéket idézett meg feed-back-es zsongásain keresztül. Rainer Brüninghaus elõször széllel bélelte ki a színpadot, hogy aláfesse Garbarek alázatos szoprán-fohászát, késõbb már boltívet emelt a zene fölé zongora-futamokból, de a kergetõzésekben is részt vállalt. Trilok Gurtu, akinek személyében két hónapon belül az ütõs hangszerek második zsenijét láthatta a magyar publikum Ustad Zakir Hussain után, hófúvásokat, szárnysuhogásokat, szarkacsörgéseket, harkály-kopácsolásokat hozott a terembe, hogy ellensúlyozza saját fal- és földrengetõ dörömböléseit, sõt még egy vokális rögtönzésre is ragadtatta magát, amire Garbarek egy tilinkóval felelt.
Mindezek alatt észre sem lehetett venni, hogy egy-egy darab idõtartama legkevesebb fél óra körüli: a muzsikusoknak sikerült kizökkenti a hallgatóságot a jelenbõl, az idõbõl, a hétköznapiságból és közben mégsem a keveseknek való elvont élményt nyújtottak. A tomboló siker, a hosszú percekig tartó éljenzés, lábdobogás ékesen jelezte: zenészek és megszólítottjaik ezen az estén egy nyelven beszéltek.
(MTI-Panoráma - Göbölyös N. László)
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |