Emerson, aki november 2-án lesz 62 éves, de ez egyáltalán nem látszik rajta, a brit progresszív rock elsõ nagy hullámával, 1968-ban vált világhírűvé. Minden legendával ellentétben nem végzett zeneakadémiát, „csak" apja zenei tehetségét örökölte, sõt, alaposan túl is nõtt rajta. Elsõ híres együttese a The Nice volt, ahol már elkezdte a zenei korszakok és irányzatok összemosását olyan lemezeken, mint a Five Bridges (1970) amelyen Csajkovszkij Patetikus Szimfóniájának, Sibelius Karélia-szvitje Intermezzójának és Bach Brandenburgi Versenyeinek motívumait vegyítette a kvartett saját kiművelt, ugyanakkor hallatlanul energikus zenéjével. A banda két legnagyobb slágere Bernstein West Side Story-jának Americája, illetve Dave Brubeck Rondójának féktelen rock-változata volt. Emersonnak azonban szűk volt ez az együttes, és miután a The Nice együtt turnézott a King Crimsonnal, felajánlotta a társbanda basszusgitáros-énekesének, Greg Lake-nek, hogy társuljon vele. Nem kellett kétszer mondania. Egy közös ismerõs fiatal dobossal, Carl Palmerrel, az Atomic Rooster ütõsével egészültek ki, a gitárost feleslegesnek tartották. Elõször Tritonnak akarták magukat elnevezni, végül megmaradtak az Emerson, Lake and Palmernél. A többi már rock-történelem.

Az ELP 1970 és 1978, majd 1992 és 1998 között muzsikált együtt, és a progresszív rock olyan mérföldköveit alkották meg, mint elsõ lemezüket, rajta Bartók Béla Allegro Barbarójának feldolgozását, a Tarkust (1971), a Trilogyt (1972), a Muszorgszkij nyomán készült Pictures At An Exhibitionst (1972) és a Brain Salad Surgeryt (1973), vagy az újabb lemezeik közül a Black Moont (1992). A szünetben Emerson próbálkozott egy-egy lemez erejéig Palmer helyett a nem kevésbé kiváló Cozy Powell-lel, majd Lake helyett Robert Berryvel, de egyik sem bizonyult tartós formációnak. A 80-as években a billentyűs mellesleg számos sikeres film zenéjét is írta, a legmaradandóbb közülük az Inferno (1980), amelytõl az embert akkor is kirázza a hideg, ha nem látta Dario Argento amúgy felejthetõ filmjét.

A XXI. századot Emerson a The Nice felelevenítésével kezdte, koncertlemezt is adtak ki Vivacitas címmel (2004), majd új zenekart alakított Keith Emerson Band néven, amelyben az új amerikai gitáros-nemzedék egyik nagy ígérete, Marc Bonilla, Pete Riley dobos és Paul Williams basszusgitáros játszik. Az együttes saját új darabjai mellett természetesen feleleveníti a The Nice és az ELP legjavát is.

Keith Emerson volt az elsõ olyan rock-billentyűs, aki igazi frontemberré vált, és aki valósággal körülbástyázta magát hangszereivel. A klasszikus koncertzongora és az orgona mellett már a 60-as évek végétõl keze ügyében voltak a különbözõ szintetizátorok, mindenekelõtt a Moog változatai, amelyek továbbfejlesztéséhez maga is hozzájárult, és a mellotronok is. A hangszererdõ azonban nemcsak látványelem nála, hanem zenéje gazdagságának nélkülözhetetlen kifejezõ eszköze is.

Muzsikus harmadik alkalommal jár Magyarországon. Az ELP élén 1992-ben a Budapest Sportcsarnokban, majd 1997-ben a Kisstadionban lépett fel.

(MTI-Panoráma - Göbölyös N. László)