– Éppen japán turnéról érkezett haza. Milyen volt akusztikus programjának fogadtatása?

– Nagyon szép élményekben volt  részünk. A japánok általában hangos lelkesedéssel fogadják a nyugati zenészeket,  de most igen nyugodtan, elmélyülten hallgatták játékunkat. A helyszín is rendkívüli volt, egy kis szigeten játszottunk, egy jövő városának kellős közepén.  Japánban amúgy is van valami elvarázsolt hangulat, amit csak erősít, hogy a hatalmas időeltolódást szinte alvajáró lesz az ember.  A japánok érzelmi világa, az élet filozofikus megközelítése is igen rokonszenves nekem.

– Mit gondol, miért készít annyi nyugati muzsikus élő felvételt Japánban, mint  ahogyan Ön is tette?

– Nem tudom, hogy mások miért teszik, engem a hangulat fogott meg. Ráadásul a Tokyo Tapes-ben volt nem kevés nosztalgia, mert olyan muzsikusokkal játszottunk, akik az elmúlt évtizedekben megjártak számos nagy bandát és mindenki hozta a maga emlékeit, ami nagyon tetszett a közönségnek.

– Maradjunk még egy kicsit az élő felvételeknél. Nemrégiben jelent meg a 70-es, a 80-as és a 90-es években tartott koncertjeinek gyűjteménye. Hogyan élte meg ezt a szembesülést saját múltjával, a korábbi hangokkal, kompozíciókkal?

– Én nagyon élveztem, hogy felidézzem a korábbi koncerteket, egykori önmagamat. Nem a tökéletesség érdekelt, hanem az, hogy rögzítsem magamnak is, a közönségnek is egy-egy korábbi korszakot, annak minden ízével együtt. Olyan, mintha az ember elővenne régi, fekete-fehér , vagy elmosódott színű fotókat, vagy olyan filmeket, amelyekben kicsit ugrál a kamera, de a képen mégis ô van. Egyfajta időutazás önmagunkban.  A régi anyagok újrahallgatása külön izgalmat okozott. Alapvetően elégedett vagyok a válogatással!

– Érdekes párhuzam, hogy a Genesis első gitárosa, Ant Phillips, ugyanolyan független utat választott, mint Ön. Túlságosan szűknek érezte a Genesis zenei kereteit, vagy pedig nem tudta elfogadni a sztárlétet?

– Amikor beléptem a Genesisbe, éppen az volt az érdekes, hogy teljesen új, kiaknázatlan területeket próbáltak becserkészni a zenében. Néhány évvel később azonban úgy éreztem, hogy hiányzik a többiekből a továbblépés igénye, megrekednek egy szinten és ezt nem akartam tovább folytatni. Ami pedig a sztárlétet illeti: ha valakinek ez túlságosan fontosabbá válik, mint a zene, akkor minden erejét az imázsával, a múltjával való árnyékbokszolás tölti ki. Nekem pedig az a fontos, hogy minden lemezem okozzon valami meglepetést, és miközben szeretnék egyfajta zenei identitást megteremteni magamnak,  akkor örülök a legjobban, ha a hallgató nem tudja a második hang után, hogy Steve Hackettet hallgat. Volt egy nagy élményem: egy nagyon finom hang énekelt klasszikus dalokat és nem jöttem rá, hogy Barbra Streisandot hallom. Úgy vélem, hogy minden dalnak, darabnak meg kell, hogy legyen a maga potenciális világa, a maga önálló élete.

– Tizenévesen blues-t játszott, de csak a 90-es években készített először blues-lemezt, Blues With The Feeling címmel. Miért?

– Igazából a basszusgitárosom vett rá erre.  Kicsit későn születtem és lekéstem a nagy angliai blues-boom-ot, ami a 60-as évek közepén érte el a csúcsát. Mire eldöntöttem, hogy zenész leszek, már senkit nem érdekelt egy blues-szájharmonikás. Ez a zene azonban nem halt meg, sőt, újra kezd népszerűvé válni, fiatalok is játsszák.

– Néhány éve született egy lemeze Erik Satie műveinek átdolgozásaiból, a Sketches Of Satie. Hogyan találkozott e különleges XX. századi szerző zenéjével?

– Sok-sok évvel ezelőtt hallottam őt először. A tv-ben láttam egy dokumentumfilmben, amelyben egy üres szobában zongorázott valaki és megragadott a daraboknak gyermektáncszerű naivitása. Sok évvel később megvettem egy lemezt,  mert tetszett a borítója, és utána fedeztem fel, hogy milyen csodálatosan megragadó, mélyre ható zene van rajta. Zongora és nagyzenekar szólt, valamint egy fantasztikus fuvolás. Öcsém, John ekkor kapott kedvet a fuvolához. Tehát egy régi szerelem teljesült be  mindkettőnk számára a Sketches-zel.

– Mi adott ihletet olyan dalok szövegeihez,  mint a Star Of Syrius, a There Are Many Sides To The Night és a The Golden Age Of Steam?

– Az első dal még 1975-ben, első szólólemezemre született. Tulajdonképpen instrumentális albumnak készült, de kevés volt anyag, így kerültek rá szöveges dalok. Az ötleteket az akkoriban engem sokat foglalkoztató tarot kártyából vettem,  a Star Of Syrius a 17. lap, a Csillag egyfajta értelmezése. A There Are Many Sides Of The Nightot egy könnyű vérű londoni nő ihlette meg,  aki a gyerekeiért áll ki az utcasarokra, és ebben nem talál semmi erkölcstelent.

– Az egész szöveg olyan, mint egy fekete-fehér film a 30-as, 40-es évekből, tele köddel, homállyal.

– Igen, bár a nő nem fekete-fehér - inkább a szürke sokféle árnyalatával lehet őt elképzelni.  Ezt tartom az egyik legjobb szövegemnek. Végül a The Golden Age Of Steam a holokausztról szól, amelynek emlegetésétől még mindig félnek az emberek, mivel sokan képtelenek feldolgozni azt, amit emberi aggyal talán nem is lehet.

– Ön nem az a fajta sztár, aki a bulvárlapok címoldalán szerepel. Megtudhatunk valamit a magánéletéről?

– Meglehetősen unalmas, mert nem operáltattam át magam nővé, egyéb különös hajlamaim sincsen. Londontól 10 mérföldre élek, feleségemmel, Kimmel, és a macskámmal. Szabadidőben szeretek futni, olvasni. Legutóbbi a Gésa naplóját olvastam.

– Mit tervez az európai turné után?

– Már a turné közben is a jövőre gondolok,  viszek magammal egy kis stúdió felszerelést és felveszem a különböző ötleteket.  Még nem tudom, hogy elektromos dalok lesznek-e az új lemezemen, vagy pedig ismét belevágok egy olyan tervbe, ahol az akusztikus gitárt nagyzenekar kíséri.

Göbölyös N. László

(2002. január, 4Men)

Forrás: http://testlelkek.verslista.hu