Hobo az úton, energiával teljes – interjú Földes László Hobóval
Dátum: 2005. szeptember 13., kedd, 12:36
Aligha mondható Hobóra, hogy „légies alkat”, most mégis úgy tűnik, valósággal lebeg, szárnyal a benne lévő energiától, új élményektől és tervektől. Majd szétveti a levegőt az Új Színház művészbüféjének egy sarokasztalánál, néhány perccel Feydeau: Bolha a fülbe című darabjának előadása után, amelyben az egyik főszerepet játssza.

Korábban is voltak előadóestjeid, de hagyományos színházi előadásban való szereplésed szokatlan.

– A színházbeli barátaim megkértek arra, hogy ebben a vígjátékban játsszam. A kísérlet sikerült, de ez nem az én pályám. Meg kell csinálni egy előadást, és utána azt kell sorozatban reprodukálni. Ez engem nem elégít ki. Egyrészt vagy egyedül játszom, verseket vagy monodrámát adok elő, vagy pedig zenekarral lépek fel, ami nagyon élő dolog. Az az álmunk Márta Pistával, hogy itt előadóesteket csinálunk, sajnos nem vált valóra. Így a József Attila-estemet a Komédiumban játszom, és nem itt lesz sem a Viszockij-estem, amit Moszkvába is elvittem, sem pedig a Vadászat, ami immár három éve halódik. Ennek ellenére nagy szeretettel fogadtak itt, és ez azért jó dolog, mert a zenész szakmában mindig egyedül voltam. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy a színház egyfajta gyár, amit egészen más tényezők uralnak, mint a művészi koncepció. Ebbe én nem tudok beleilleszkedni, ennél sokkal szabadabb vagyok. A színháznak van azért egy nagy előnye: mindig akadnak olyan rendezők, akik az embert jól seggbe rugdalják, hogy fejlődjön, mint előadó. Ascher Tamás, Szikora János, Csiszár Imre, Fehér György nem akármilyen nevek voltak.

Mint azok sem, akikkel együtt filmeztél.

– Igen. Koltay Gáborral azért nem mentem István, a Királyt játszani, mert előtte Magyar Dezsővel, Bódy Gáborral, Szomjas Györggyel dolgozhattam.

A mostani Viszockij-előadásod már a második néhány éven belül. Ráadásul Viszockijt Moszkában, magyarul adtad elő. Hogyan fogadott az orosz közönség?

– Döbbenetes volt. Az első Viszockij-előadás emlékkoncert volt, a második pedig monodráma, amelyben Shakespeare Hamletje és Viszockij dalai együtt szólnak a szabadságról, az alkotók és a hatalom viszonyáról - sokkal több mint a dalok egymásutánisága és egy másik nyelven való interpretálása. A Viszockij-múzeumban és a Taganka-színházban léptem fel. Hatalmas siker volt, az orosz közönség nagy része sírt. Kaptak egy kis műsorfüzetet, amelyben benne voltak a Shakespeare-idézetek Borisz Paszternak fordításában, de a Viszockij-daloknak csak a címeit írtuk bele - ezeket viszont kívülről tudták. Náluk Viszockij ugyanolyan nemzeti szimbólum, mint Amerikában Elvis Presley. . Olyan hangosan bravózott a közönség, a színészektől az idős fejkendős nénikig - pedig ez egy taps és meghajlások nélküli monodráma volt - , hogy a Shakespeare-szövegeket alig tudtam elmondani. Az eufória a végén engem is elkapott, lerohantam a színpadról, persze, amilyen balfék vagyok, rossz irányba mentem az öltöző felé. Befordultam egy folyosóra, ahol egy hatalmas zongora állt, fölötte egy többszörös életnagyságú Viszockij-képpel. Teljesen kikészültem, ráborultam a zongorára és ott maradtam, amíg össze nem szedtem magam.

És rögtön vissza is hívtak Oroszországba.

– Igen és egy lemez is szóba került, hogy esetleg énekeljem el a Viszockij-dalokat oroszul. Ezenkívül József Attila-estet is adtam a Magyar Kultúrintézetben, ahol egy orosz fordító, aki József Attila-kötetre készül, megkérdezte: elmennék-e egy oroszországi előadókörútra, ahol egy orosz színész oroszul, én pedig magyarul mondanám a verseit.

Jártál már korábban Oroszországban?

- Nem, még a Szovjetunióban sem. De vannak barátaim. Néhány évvel ezelőtt orosz művészek jártak nálunk, és az ô ötletük volt, hogy csináljak Viszockij-estet. Sajnos velük most nem találkoztam, ellenben új barátságokat kötöttem. Többen azt mondták: olyan előadót láttak bennem, aki nem kívülről közelíti meg Viszockijt, aki nem utánozni akarja őt.

Ez rád amúgy sem jellemző, sem Jim Morrisonnál, sem József Attilánál nem törődtél a külsőségekkel.

– Bár egy időben azt mondták, hogy Mick Jaggert utánzom, pedig már akkor is 98 kiló voltam! Ezeknek az embereknek nem az élete, hanem a munkásságra érdekel, amit letettek az asztalra.

 Erről az előadásról is készül majd lemez?

– Nem tudom. Az előző, az Adjatok a kutyának húst, magánkiadásban jelent meg és nagyon szép sikert aratott. Közben most fejeződtek be a Ghymessel közösen készült lemez, a Bakaballada keverései, és tervezek egy dobozt a Hobo Blues Band 25. évfordulójára. És adós vagyok még a negyvenéves Rolling Stones-ról szóló könyvvel is.

– Erre a Stones-könyvre már nagyon régóta készülsz, hiszen az első könyved 1982-ben jelent meg, de a folytatás mindig elmaradt.

– Igen, mert más, fontos dolgok jöttek. Nagyon belemélyedtem Jim Morrisonba, József Attilába, nagy kalandjaink voltak a HBB-vel, megcsináltam az I Love You, Budapestet, a Lombardozzit. És közben kicsit eltávolodtam a Rolling Stones-tól, annak ellenére, hogy megvettem a lemezeiket, és eljártam, immár szabad országból a koncertjeikre. Most jött el az idő, hogy megírjam az én Rolling Stones-omat. Fantasztikus élmény ez nekem, noha mára megváltozott a zene jelentősége, megváltozott a Stones jelentősége, mi magunk is mások lettünk. Én nem a Stones történetét akarom megírni - manapság már 30 dollárért káprázatos gazdagságú könyvekhez lehet hozzájutni, nem célom ezekkel versenyezni -, hanem a generációnkét, annak minden változásával együtt. Olyan dolgokat tudok végiggondolni a homoszexualitástól a kábítószer-problémáig, amikkel különben nem foglalkoznék. Ennek a Stones-könyvnek ugyanúgy semmi köze nem lesz az első könyvhöz, mint a Milyen jó lenne nem ütni vissza című második József Attila-estnek, vagy a második Viszockij-estnek sincs köze az előzőekhez.

Ezek a visszatérések bizonyos mesterekhez arra mutatnak, hogy Téged többnyire olyan témák érdekelnek, amelyeket több oldalról lehet és érdemes feltárni.

– Az említettek - és még hozzájuk tehetjük Villont, Faludyt, Bob Dylant - mind olyan figurák, akikből az ember mindig mást és mást fedez fel. Sokszor egy-egy dal, vagy szöveg olyan kapukat nyit ki, amelyek szinte magukkal szippantanak. Kijártam a tradicionális blues-iskolát, megtiszteltem Morrisont, Ian Andersont, Eric Burdont, Jaggert, irgalmatlanul sok dolgot kaptam tőlük, és amikor visszanézek 10-20 év távlatából, akkor meglátok valami mást. Megteremtettem a magam stílusát, de megadatott nekem az a sors, hogy ne kelljen beállnom a hazai zenészek többségének sorába, hogy ne ugyanazt kelljen rágnom évtizedeken keresztül. A mesterek tiszteletén keresztül megóvtam magam a beszűküléstől, meg tudtam élni, nem kellett rádióbarát számokat írnom, kívül vagyok a teljes médián, nem kell elmennem hülye műsorokba locsogni. Meg tudtam teremteni a szabadságomat. Miért? Mert hűséges ember vagyok. Mint a Blues Jim Morrisonnak című számban írtam: „Hűséges vagyok, hát nevetséges/az ismeretlen szövetséges”. Ennek az embernek 30 év után is a szövetségese vagyok, meg tudok benne mártózni, ha kell, meg tudom magam alázni, hogy hiteles legyek. Nemrégiben voltam egy Jim Morrison-esten, ahol néhány „hátulgombolós” játszott Doors-ot. Felmentem a színpadra, pár számot elénekeltem, és a tizenéves közönség magyarul énekelte velem!

Az ő esetükben pedig a nosztalgia kizárható.

– Nekik nem lehet nosztalgiájuk! A többség még akkor sem élt, amikor én 1978-ban elkezdtem. De mivel nem értették az eredeti szöveget, ezt befogadták. És ez volt az oroszokkal is: odajött hozzám a Viszockij-est után egy nyolcvan körüli bácsi. Azt mondta: ő pravoszláv vallású, és úgy érezte magát, mintha elment volna egy római katolikus templomba, ahol egy árva szót sem ért, de a lelke megtelt tőle, és tudta, hogy minden szó igaz. Pedig sokan kinevettek, hogy mi közöm van ezekhez a mesterekhez. Ahhoz szeretném, ha közöm lenne, amit csináltak. Az éneklés pedig vagy hiteles vagy nem. Eljöttek annak idején a Lágymányosi Közösségi Házba amerikaiak, és padlót fogtak, amikor meghallották a Doors-ot, pedig sosem voltam olyan énekes, soha nem is hittem magamról. És mégis megvédett attól, hogy a HBB-t, mint csontot lerágjam, ahogyan a 60-as években a lelki börtöntől, most a mai zene válságától is. De ugyanezt érzem, ha egymás után 20-szor meghallgatom Lou Reed Sweet Jane-jét, megnézem Boscht, Dalít, Fellini Amarcordját, vagy elolvasom a Svejket. Sokan mondták: Hobo kiégett. Nem igaz, jobban vagyok, mint valaha. És nekem megvan a Vadászat, az I Love You, Budapest, a Csavargók tízparancsolata, a Tábortűz mellett - 4-5 lemez, ami kiállja az idők próbáját. 

Te magad sem vagy híve a nosztalgiának.

– Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mikor áll össze újra a „régi” Hobo Blues Band? Mire én visszakérdezek, hogy melyik? Mert több is volt, mindegyiknek voltak nagyon jó évei, de végső soron mindegyikben egyedül voltam.

A közelmúltban különösen érezhetted a költészet és a zene felszabadító erejét.

– Szeghalmon léptem fel, Nagy Szabolcs zongoristával és Tomsits Rudolf trombitással. Életem egyik legnagyobb élménye volt. Csináltak egy nagy plakátszerű díszletet vagy nyolc portréval Ady Endrétől Viszockijig és középen ott volt az én nagy szakállas képem. Ballada a senki fiáról, bluesok és versek. Tomboltak, pedig nem volt gitár, nem volt dob, és a saját számaim közül az Orgia kivételével egyiket sem játszottam. Ilyenkor valami történik, ami már nem az én dicsőségem. Úgy gondolom, azért tudtam ide eljutni, mert ezeket a mestereket alázattal szolgáltam. Ilyent soha nem kaptam a HBB tagjaitól. A Hobo Blues Band soha nem volt zenekar - voltam én, és voltak a többiek, akik röhögtek rajtam, de azért jól megéltek belőlem. Nem tudják, miből maradtak ki. Jim Morrison azt mondta: „Elrejtőzünk a zenében, hogy felfedjük magunkat.” Nekem ez kinyitott egy kaput a világra, hogy közvetíteni tudjak. És sosem gondolom azt, hogy József Attila-verset mondok ezeknél a soroknál: „Lásd akadt nő, ki érti e szavakat/mégis ellökött magától” - nem József Attilát lökte el, hanem engem! Vagy amikor Viszockijnál „Farkashajsza folyik szürke ragadozókkal”, ezeket a gondolatokat ellopom magamnak, mert ezek az én problémáim.

Az angolszász rock-zenében már régóta nem különül el a zene a költészettől.

– Én sosem mertem minősíteni a saját írásaimat, sosem mertem kijelenteni, hogy költő vagyok. Allen Ginsberg még Morrisonról is azt mondta: nem tudja, milyen költő volt, mert nem forrta ki magát. Lehet, hogy ő ki sem adta volna a ma ismert írásait. Én pedig mindig úgy gondoltam, hogy az a költő, aki szonettet, elégiát, ódát tud írni. Valamikor tanultam ilyesmit az egyetemen, de már elfelejtettem. Nagyon fontosnak tartom a szöveget, de a költészetet más kategóriának tartom. Lehet, hogy amiket én írok, nem igazán „dalszövegek”, még akkor sem, ha egyszer valaki azt mondta: ha megnézed Hobo szövegeit, megtalálod benne az elmúlt 50 évet. De tulajdonképpen miért lenne egy dalszöveg „alacsonyabb rendű”, mint egy vers?

Végül is a zene és vers néhány száz évet leszámítva mindig összetartozott.

– Én is épp azt mondtam Szeghalmon: a vers és a zene ismét egymásra vannak utalva. Ezen fáradozom, hogy összekössem őket újra. A kép, a film más: nemrégiben újra megnéztem az Apokalipszis, mostot, és a nyitóképben ott volt a maga lecsupaszított változatában a Doors The Endje. Coppola tudta, mi kell a képekhez, de ha nincs kép, ez a zene akkor is ugyanaz. A kép nem tesz hozzá semmit. A videó klipet felesleges hülyeségnek tartom. Az igazi művészet számomra mindig egyszerű. 

 A Ghymessel sem új keletű a kapcsolatod.

– Ők voltak az elsők, akik dalt írtak nekem, a Pozsonyi bluest, a Tűzugrás című lemezükre. 1994-ben ismerkedtünk meg - Amerikában egy magyar kulturális találkozón. Katartikus figurák! Volt olyan közös koncertünk, hogy éneklés közben le kellett mennem a színpadról, mert eljutottam a „se kép, se hang” állapotig. A Bakaballada II. világháborús katonatörténet az orosz fronton, ők írták a zenét, én a szövegeket. Közösen játsszuk, nem én éneklem az összes számot. Összefüggő történet, komoly dramaturgiával. Általában én gyorsan dolgozom a stúdióban, de volt egy dal, a Fogolytábor, amely után valósággal tántorogtam a fáradtságtól. Ugyanilyen elképesztő lelki és művészi utazásokban volt részem az Élek, hogy öljek, vagy a Roham előtt című dalokkal. Még nem tudom megmondani, hogy jól sikerült-e, mert az alapokat Pozsonyban vették fel, én pedig Pesten énekeltem rá. Igazából nem is szeretem magam visszahallgatni. Nagyon régóta vártam, hogy beledögöljek valamibe és ez most eljött. Úgy érzem, olyan sehonnan sem eredeztethető dolgot csináltunk, aminek a jelentőségével még mi sem vagyunk tisztában. 

Úgy tűnik, mintha egyre több energiád lenne. Összefügg-e ez azzal, hogy kiköltöztél Pestről?

– Nem. Azzal összefügg, hogy a magánéletem rendben van. Gyönyörű környezetben élek, egy faházban, de mindent a feleségem gondoz és hihetetlen módon segít engem. Gyerekeim is csodálatosak. A másik, hogy húsz évig szolgáltam a Hobo Blues Bandet, most a HBB szolgál engem. Húsz évig próbáltam fenntartani egy zenekart, és energiáim nagy részét arra fordítottam, hogy olyan emberekkel tartottam fenn kapcsolatot a zenekar legendájának érdekében, akikkel nem kellett volna. Emiatt több olyan lemez született, amelyekben nem leltem örömömet, mert én rettenetesen megdolgoztam a szövegért, a zenéért pedig ennek töredékét sem fektették be. Ez most megváltozott. Imádom a mostani HBB-t, vadállati bluesokat játszunk, ami a legjobb a világon, de nem kell kényszerből elviselnem senkit sem. Úgy vélem, az őszinteség és a művészi alázat együtt járnak. Vannak, akik önmagukért játszanak, én pedig, ha másokat játszom, különb dolgokat csinálok. Voltak, akiknek az jelentett rangot, hogy a Pesti Műsorban minden évben ők legyenek a legjobb hangszeresek, én sosem törekedtem erre. Most játszom olyanokkal, akik annak idején kissrácként lejártak HBB-re és - nagyon nagyképű kifejezést fogok használni - kulturálisan is jelentett nekik ez valamit. Nekem voltak nagyszerű útitársaim, de most már talán társaim is vannak. A régiek közül többen azt hirdetik, hogy az volt az igazi, amikor ők játszottak és nem értik, hogy a HBB nélkülük is működik. Előbb-utóbb mindenki a helyére kerül. 

Február 13-án volt az 57. születésnapod. Mit kívánsz magadnak most és a következő évekre?

– Semmi más nem kívánok, mint azt, hogy azok, akiket szeretek, - és most nagyon sok mindenkit szeretek - egészségesek maradjanak. Korábban nagyon sok betegséget, tragédiát láttam, szerencsére ezek az elmúlt években elmúlóban vannak. Most elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy segíteni tudjak nekik. De mások egészségének megtartásához nincsen erőm. És nagyon „önző vagyok”, mert most nagyon jól érzem magam.

Göbölyös N. László


(4 Men Magazin, 2002. április)

Fotó: Váraljai Szandra

Forrás: http://testlelkek.verslista.hu

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Egyszer azt kérdezte egy lord G.B.Shaw-tól: – Igaz, hogy az ön apja szabó volt? – Igaz! – felelte az író. – Akkor miért nem lett ön is szabó?
 
Alexandre Dumas egyik leghíresebb regénye A három testőr. A regényben címe ellenére mégis négy testőr szerepel: Athos, Porthos, Aramis és D'Artagnan. Egy olvasó meg is írta Dumas-nak, hogy a regény címében tévedett, mire az író így válaszolt:
Aforizmák
„ Van...visszavezető út a fantáziától a valósághoz, s ez - a művészet."
Freud
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ