Tudással fölvértezve zuhanni a zenébe
Dátum: 2005. szeptember 13., kedd, 19:35
A muzsikáról beszélgettünk – s ezáltal mindenről. Egy olyan emberrel, akinek a zene jelent mindent, akinek a muzsika maga a világ, amely megjelenik a zenében. Az egyik univerzum magában foglalja a másikat, és kölcsönösen hatnak egymásra. Szakcsi Lakatos Béla személyében egy olyan világklasszis ült velem szemben, aki nem több és nem is kevesebb annál, mint amit képvisel – mert ő maga a zene.

– A huszonegyedik század muzsikája most alakul. Kifejlődött és telítődött a zenei portál, s már nincs tovább. A klasszikus muzsika is elment egy bizonyos irányba és vége. A dzsesszben sem tudunk már újat alkotni, a népzene is véges – és így tovább. Egyedül a popmuzsika fejlődőképes. Ez nagyon friss zenei irányzat, s még nem tudni, merre tart. Persze itt most az igényesebb vonalra gondolok, amit mondjuk Prince, vagy Sting képvisel. Már Bach idejében is voltak tánc-formák. Vagy éppen az operakorszakban beültek a polgárok a nézőtérre, és együtt fütyülték a dallamot. A mai emberek zenéje a pop. Az enyém pedig a world music, vagyis a világzene. S most nem arra gondolok, hogy mondjuk egy török csapat fölmegy a színpadra és népzenét játszik, hanem arra, amikor a négy fő zenei irányzat – vagyis a klasszikus zene, a világnépek zenéje, a dzsessz és a popzene – valami módon fuzionál, keveredik egymással.

  Szóval eljutottunk valameddig, ahonnan már nincs hová fejlődni?

– Igen. De ez mindenre érvényes. Ma már a fizika sem megy önmagában a matematika, vagy éppen a kémia nélkül, a tudományok egymásra épülnek, és együtt tudnak továbbfejlődni. Az egymásra utaltság benne van a levegőben. Itt van az internet és a jó értelemben vett globalizáció. Az emberek a földgolyón egységesednek. S lassan talán már nem az fog számítani, hogy ki zsidó, ki roma, ki arab – és még sorolhatnám. A Föld egységesebb lenne, ha nem volnának határok. Csak az egészséges értelemben vett nacionalizmus maradna meg, ami a népek öltözködésére, történelmére, hagyományaira, művészetére, étkezési szokásaira mutatna. A Föld kezd mind egységesebb lenni, s a zene eggyé válni, egybeforrni. Tehát a huszonegyedik század zenéje a keveredés. S kialakulóban van egy új zenei irányzat, a world music. Annak idején Bartók Béla csatát nyert, mert ő már nyolcvan esztendővel ezelőtt „world musicot” írt. A kortárs zeneszerzők és a klasszikusok műveit is magáévá tette – Bachtól – beethoveni örökséggel – Strausson és Liszten keresztül, Schönbergig, Stravinskiig. Arra is törekedett, hogy a világ népeinek a zenéjét is ugyancsak beolvassza – s ebből kialakította saját nyelvezetét. S még a dzsesszt is belevette! Csak a popzene hiányzott belőle. Szóval, azért mondom, hogy Bartók csatát nyert, mert ő már a huszonegyedik század zenéjét írta meg.

– Ön szerint meg tud mutatkozni a muzsikában az ember is?

– Hú, ez nehéz kérdés! Egyfelől az a legjobb, ha igen. De az emberiség legnagyobb hibája éppen az ego, ami vele született. Ez mindenfajta szellemiség legnagyobb ellensége. Mert az ego a test, a zene pedig a legszellemibb, s talán a legmegmagyarázhatatlanabb művészeti ág. Tehát a muzsikába a lehető legkevesebb egót kell beletenni. Bartók például nagyon alázatos volt, s szerette az embereket. Különösképpen – a népzene művelése által – az egyszerű embereket. De vannak olyan zenészek, akik a magánéletükben – amikor éppen nem a zenével foglalkoznak – borzasztó egoisták! De a zenét nem lehet egóval csinálni, mert akkor csak csillogás lesz belőle.

  Vagyis csupa felszín, külsőség és díszítés – a belső lényeg nélkül. Manapság ez igencsak aktuális probléma.

– Igen, a művészetek is elmentek a cizellálás felé. S hogy vajon mi az esztétikus, mi a szép és mi a jó, mi a csúnya és mi a rossz, azt nem a forma és nem a tartalom dönti el, hanem a belőle sugárzó érzelmi és szellemi töltés. Ami viszont megfoghatatlan.

  Ezt más szóval a művészet lényegének nevezzük.

– Igen. Fellépések, koncertek után sokan odajönnek hozzám, hogy mennyire tetszett nekik, amit hallottak, milyen jó volt és hozzáteszik: ők sajnos nem értenek a zenéhez. Erre azt szoktam felelni, hogy ehhez nem kell érteni! Én is arra figyelek, ne értsek hozzá, amikor játszom.

  Na, ezt fejtse ki bővebben!

– Nagyon sokat tudok a zenéről – magas szinten. Kell is, de amikor az ember játszik, akkor vissza kell mennie az ösztöneihez. A tanulás fontos, állandóan tanulni kell. De mindez már akadályt jelent a későbbiekben. Hisz a véletlent nem lehet a tudásra alapozni. A C-vitamin felfedezése is egy véletlennek volt köszönhető. A tanulással elsajátítjuk elődeink tudását. Szerintem eredendően mindenki tehetséges valamiben. A zseni pedig az, aki valakire, aki általános tiszteletnek örved, azt meri mondani, hogy nem jó. Ezért aztán a zsenik nemkívánatos személyek a világban.

  Ahogy Schiller mondaná: a zseni saját szabályokat teremt.

– Amikor a konzervatóriumban jazz zongorát tanítottam, mindig azt mondtam a fiataloknak, hogy a világon van körülbelül tíz nagy dzsessz zongorista. De azért ne tegyünk a fejük köré nimbuszt! Mert azzal már le is tettük a lantot, úgy, hogy onnantól kezdve már csak csodáljuk, ám meg sem közelítjük őket. Mert a túlzott elismeréssel bizonyos utakat elzárunk. Ha viszont nincs ott az a nimbusz, ha egészségesen foglalkozhatunk velük, úgy, hogy hisszük: azt a szintet mi is el tudjuk érni, akkor valóban történhet valami. De ez az életben mindenre érvényes. Én például húsz évesen Rolling Stonest és Beatlest hallgattam. Le is néztek érte a dzsesszzenészek. Annak idején én voltam az első, aki fuzionálta a rockot a dzsessz-szel. Később pedig írtam balettot, musicalt, s mégis dzsesszzenész vagyok. Mindenfajta zenével foglalkozom, ezért érzem magam a huszonegyedik század zenészének. Most lett az év lemeze az Új magyar cigány jazz. Ez életem egyik korszakalkotó munkája.  Mert mostanra találtam meg a saját hangomat. Érzésben el tudtam szakadni az amerikai dzsessztől. A feketék mindig azt mondják, hogy mi őket utánozzuk. Például úgy vélik, hogy Elvis kifehérítette a bluest. Ezzel azért vitába szállnék… Mindenesetre az albumban megpróbáltam egyesíteni a már fölsorolt zenei műfajokat – és ugyanakkor valami újat is létrehozni. Ez volt az első ilyen próbálkozásom. Akinek nem tetszett, azt mondta rá, hogy „kicsit furcsa.” Vagy azt, hogy érdekes. S ez nekem tetszik! Mert az emberek azt ismerik el, amit már ismernek. S az lesz a jó, amikor majd a dzsesszzenészek engem fognak másolni. Akkor leszek egyéniség.

  Hegel írta, hogy az igazi egyéniség hatása akkor tud valóban érvényesülni, amikor egy előző rendszer már felbomlóban van, az elkövetkező pedig még nem alakult ki teljesen, nem szilárdultak meg az elkövetkező rendszert körülhatároló rácsok. Az átalakulás folyamata közben van rá lehetőség, hogy az egyéniségek formálhassák a világot. S az ilyen egyéniségek a művészet alapanyagát is jelentik.

– Épp a napokban beszélgettünk egy építésszel arról, hogy miért mindig a század elején történik valami új? Miért? A század elejétől számítva, az első tizenöt-húsz éven belül. Addig rendre megszületnek a remekművek, amelyek aztán megalapozzák az adott évszázad művészetét. Miért? Én nem vagyok szerencsés születésű. Azoknak jó, akik egy század elején fiatalok! S a század végére eldől, mik maradnak meg, és mik múlnak el. Aztán kialakul az új, s az újat ezek a ifjak tudják kialakítani. Kell az új, mert a régibe már nem tudnak úgy beágyazódni. S akik pedig most szállnak be, azok már az újjal gondolkoznak, azzal együtt, ami a régiből megmaradt. S a következő évszázad elejére el is dől, hogy mi az, ami az új utak alapjait lerakja. Tehát nyolcvan-száz év alatt láthatóvá válik, hogy mi fog elmúlni és mi nem.

– S közben pedig fel-felbukkannak a korszakot meghatározó egyéniségek.

– Tudja, lehet, hogy én is előbb megtaláltam volna az utamat, ha nem egy kishitű országban élek. Mert mi, magyarok roppant tehetséges nemzet vagyunk. Csak sajnos kishitűek. Meg kellene próbálni a lehetetlent, hogy ne higgyük azt, hogy bármivel is kevesebbek vagy kisebbek vagyunk, mint a többi nemzet. Ezt tanácsolom minden tehetséges embernek.

– A művészibb, az igényes zene útját járja. Ami viszont üzletileg nem éppen a legnagyobb profitot hozó vállalkozás.

– Persze, hogy nem az! Ez egy keskeny ösvény. De minden ilyen ösvény keskeny volt és aztán kiszélesedett.

Jelenleg a nagy profitot a „lebutított” dolgok hozzák.

– Nem is butítás megy, hanem inkább dömping. Ma sokkal nehezebb egyéniségnek lenni. Mert az interneten már mindenhez hozzá lehet férni. S emiatt egy bizonyos szinten bármit meg is lehet tanulni, el lehet sajátítani. A hozzáférhetőség-dömping beláthatatlan. De ez csak információ. Kényelem. Ettől még nem leszek egyéniség. Emiatt megsokasodtak az egyre ügyesebb utánzók, akik ugyan jól játszanak, de majdnem egyformán. S ez a fajta uniformizálódás társadalmilag is jelentkezik, és kihat a művészetre. Mindenütt egyre nehezebb valami mást csinálni. De ezt felfoghatjuk a világ-politika felől is. Néprobbanás előtt állunk. Mit lehetne kezdeni ekkora embermennyiséggel? Ha morbid vagyok, akkor azt mondom, hogy első választás, hogy likvidálni kell a sok embert. Bocsánat ezért a poénért, csak megpróbálok az ő fejükkel gondolkozni. Hiszen itt a terrorizmus, a bűnözés, az eluralkodott a kábítószer-fogyasztás, a szexipar, és még sorolhatnám. Ezeket csak úgy lehet kiküszöbölni, ha kontroll alatt tartunk mindent és mindenkit. De ennyi embert nem lehet kontrollálni. Nézze meg, egy kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, nincs akkora bűnözés. De a világ persze nem egy kis falu. Vagyis hogyan lehetne ezt a töménytelen embert valahogy egyben tartani? Na, itt jön az uniformizálás, s talán ebből jöhet el a béke is. Ám az uniformizálás másfelől nézve egyáltalán nem jó, sőt! Ráadásul mindig jön majd valaki, aki lázadni fog ellene. És olyankor kialakul valami. S remélem, az nem a káosz lesz.

Volt alkalmam Önt munka közben is látni. Megbizonyosodhattam róla, hogy igazi, jó értelemben vett megszállott, maximalista, aki imádja azt, amit csinál. Mintha ezen kívül más nem is létezhetne.

– Igaz, jócskán elbillentem a zene irányába. Hobbim nincs, az biztos… A muzsikán kívül a szellemi dolgok érdekelnek, ami épp nem zene. Hogy mi a szerepünk a Földön, hová megyünk utána, s mit kell tennünk, hogy elkerüljük a katasztrófát?

– Hisz abban, hogy a zenével jobbá lehet tenni a világot?

– Nemcsak a zenével, mindennel tudunk változtatni. Akár azzal, ha nem dobom el az utcán a villamosjegyet, hanem elviszem a legközelebbi szemetesig. Én is úgy születtem, hogy az egót hordozzam magamban, ami a test kívánságait helyezi előnybe. Ezt próbálom legyőzni, s hol sikerül, hol nem. Szerencsés embernek érzem magam, mert képes vagyok elismerni, hogy – még ha sokszor tudat alatt is – mindig és mindenben csak a saját előnyömet kerestem. Ez így most furcsán hangozhat: de még akkor is, amikor segíteni akartam valakinek – ha lehántottam a mázat –, előjött, hogy mondjuk ezt a jót azért tettem, mert az illető szimpatikus volt nekem, vagy mert ezzel azt akartam elérni, hogy valahol megdicsérjenek. Jó, ha tisztában vagyok a korlátaimmal. S ezek ugyanolyanok, mint a többi embernek. Bennem is ott van a lehetőség, hogy öljek, lopjak, de a szerencsém olyan környezetbe helyezett, ahol ezek a lehetőségek nem realizálódtak. De ettől még nem érzem magam különbnek egy bűnözőnél. Hiszen a lehetőség bennem is megvan, s ugyan ki ne ölt volna már gondolatban? Ha elismerem, hogy bennem is ott van a rossz, harcolhatok ellene, mert tudok róla. S akkor vagyok szellemi ember. S aki szellemi ember, az tud a testi oldalról is. A testi embernek viszont fogalma sincs a szellemiségről.

  Korábban már említette, hogy a zene szellemi dolog. Ezek szerint a muzsika képes jobb emberré nevelni?

– Ha az ember olyan zenét hallgat, amelyben szellem és energia van, az a jó, ha az előadó és a közönség egyaránt elfelejti, hogy éppen ki játszik. Egy tanár jött oda hozzám egy fellépésem után, s azt mondta, eddig nem szerette a dzsesszt, de most megszerette. S hogy ezt nekem köszönheti. Hozzátette: pedig ő egyébként nem is ért hozzá. Erre azt feleltem, hogy valószínűleg ez azért van, mert most először hallott olyan dzsesszt, amelyben szellemiség is van. Bármilyen zene meg tudja fogni az embert, ha van benne szellem. Zenei előadóként mindenkinek meg kell találnia a saját hangját, hogy közvetíthesse a muzsikát, amely az igazi főszereplő – az előadó csak közvetít. Amikor az ember megtalálja a saját hangját, akkor azzal „fölvértezve” kell a zenét tolmácsolnia úgy, hogy közben szétolvad muzsikában. Keith Jarrett mondta, hogy amikor zongorázik, ő egy senki. De amikor föláll és meghajol a közönség előtt, megint ő lesz Keith Jarret. Mindig mondom a zenészeknek, hogy amikor leülnek játszani, ne akarjanak jók lenni! Mert akkor az lesz, hogy ők személy szerint milyen jól tudnak játszani, s ez pedig már nem a zenéről, hanem a saját egójukról szól.

  Furcsa paradoxon. Az embernek egyre képeznie kell magát, fejlődni, hogy a tudatlan és ösztönös szintről a lehető legmaximálisabb tudásig jusson. Optimális esetben megtalálja a saját hangját, amitől más lehet, ami valami újat hozhat, s amitől esetleg képes meghaladni a nagy elődöket is. S akkor újra bele kell vetnie magát az ösztönök világába, belezuhanni a mélybe: beleolvadni a zenébe. Az ember tehát az ösztönök szintjéről indul, fölvértezi magát a tudással, megtalálja a saját hangját, s utána az egészet eldobja és beleveti magát valami nála sokkal nagyobb dologba, hogy közben azt sem tudja, mi fog történni a következő pillanatban. Mert már nem önmaga többé, hanem beleolvad a zenébe. Tehát – miközben az ember megtett egy utat – vissza kell jutnia ugyanoda, ahonnan elindult.

– Most, ahogy itt beszélgetünk, jöttem rá, milyen nehéz az interpretáló művészet! Igen, meg kell találni a saját hangomat, hogy utána kiiktassam magamat belőle. Nagyon bonyolult. S talán még a génekből is örökölhet az ember hangokat. Azt mondanám, fölülről lefelé kell játszani. Fönt kell lenni és közben nem gondolni semmiféle hangra, s hagyni, hogy valami vezessen; talán az a sok zene, ami az agyamban van. S akkor lehet, hogy létre tud jönni valami olyasmi, ami igazán fontos. Az improvizálás is ilyen. Nem lehet előre eldönteni, mikor milyen hang fog kijönni belőlem. Ezt kell továbbfejleszteni. Engedni, hogy valami vigyen, s én már egyáltalán ne legyek benne.

  Ehhez – ha tudással fölvértezve is – hatalmas bátorság és bizalom kell.

– Igen, pontosan! Hogy már kívülről tudjam hallgatni magam. Az a fajta skizofrén állapot, amikor hallom – de már nem én csinálom.

Canjavec Judit

Megjelent: Budapesti Lap

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Opened 2007-07-24 14:09 | Válasz erre | #1
Le a kalappal...!

Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Két bíboros szemrehányást tett Rafaellónak, hogy egy festményen Péter és Pál apostol arcát nagyon pirosra festette.
 
Voltaire-t egy vita hevében ellenfele idiótának nevezete. Voltaire derűsen nézett rá, és így szólt:
Aforizmák
„ A művész nem a valóságot ábrázolja, hanem azt a látomást, amit a valóság élménye kelt az emberi lélekben. Ez a többlet a művészet."
Márai Sándor
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ