– Számtalan német cikk adja hírül: Münchenben nem akármilyen mértékben figyeltek oda erre az előadásra.

– Komolyan vette a müncheni sajtó, igaz, ezek az újságok jóval komolyabbak is, mint a mai magyar napilapok. Nem tudok róla, hogy Süddeutche Zeitung főszerkesztője bármikor azt mondta volna, hogy hetente csak egy színházi (opera) kritika jelenhet meg. A szakma és a közönség szintén nagyon komolyan vette a premiert, és a következő öt előadást. Sorba álltak a jegyekért, annak ellenére, hogy ez "csak" egy vizsga volt. És valóban, négy német operaház művészeti vezetője keresett meg a premier után: szeretne velem dolgozni.

– Az írások azt tükrözik, hogy rokon módon értelmezték az elképzelését – megértették.

– Alapvető különbség mutatkozik a magyar és a nyugat-európai publikum között. Sokan úgy gondolják, hogy hál' istennek, hiszen nem kell mindenkinek egyformának lennie. Én is úgy gondolom, nem kell, de a nyitottságban, az ismeretlen dolgok jóindulatú megközelítésében mégis hasonlítani kellene. Nálunk sajnos előre gyártott vélemények érvényesülnek a civil életben is.

– A budapesti és a müncheni munkakörülmények is eltértek.

– Két nagyon lényeges különbséget említhetek. Az egyik, hogy a müncheni egyetemnek sokkal több a pénze. Megengedhette magának, hogy az ezer személyes Prinzregententheaterben két szereposztásban állítsa ki a vizsgát. Sokkal nagyobb az intézmény figyelme is: az énekesképzés megkapja mindazt, ami ma már elengedhetetlen ahhoz, hogy megfeleljen a kor követelményeinek. Budapesten évente, félévente „elszenvedem", hogy egy gazdasági igazgató vagy főtitkár megkérdezi: miért van szükség nyilvános operavizsgára? A vizsgán miért van szükség reflektorra? Miért kérünk három próbára jelmezt és öltöztetőt, és miért nem csak kettőre...? Ez azt mutatja, hogy akiknek szavuk lehet (egészen a minisztériumig elmenve), fogalmuk sincs róla, hogy mi kell, hogy színpadilag európai szinten képzett énekeseket bocsássunk ki az egyetemről. Münchenben diplomáztam, fél évig oktattam Berlinben, tanítottam Lipcsében is. Nagyon nem szeretem a német akadémiákban, hogy az utolsó két évben másutt képzett növendékeket vesznek föl a master classba vagy a 11-12. szemeszterre. Így nincs építkező munka, a mások által vetett búza termését aratják le. A német főiskolákon, illetve egyetemeken ezért lassan alig találni német növendéket, Oroszországból, Ukrajnából, Olaszországból, Albániából, sőt Magyarországról érkezett fiatalok diplomáznak náluk. Koreában különösen divat, hogy a négy főiskolai év után még kettőre Európába jönnek a fiatalok, a Bohémélet Mimije és Rodolfója is koreai volt. Szépnek tartom, hogy a budapesti Zeneakadémián viszont a tanár szinte a nulláról épít föl egy hallgatót, hosszú távú munka folyik. Ugyanakkor Münchenben a diákok nyitottabbak, lazábbak, de fegyelmezettebbek is. Mi itthon emocionálisan viszonyulunk a munkához, heves vitákba keveredünk, vagdalkozunk. Ott nem kellett stilisztikai akadályokat leküzdeni, a növendék azt is megcsinálja, amivel nem ért egyet, hiszen tudja: ez a feladata. Legfeljebb nem sikerül tökéletesen megoldania. Ez az attitűd olyan munkahangulatot teremt, amelyben kevesebbszer görcsöl a rendező és a karmester gyomra. Itthon a kéréseimre rendszerint kapásból az a válasz: nem, ez lehetetlen. Ott ilyen nem hangzik el, a színház emberei azt mondják, megnézzük. És ez nem valami "politikai" lózung, az ügy elkenése, hanem utánajárnak, hogy teljesíthető-e a kérésem. És tényleg, 1-2 nap múlva vagy azt mondják, lehet, vagy elmagyarázzák: miért nem megy.

– Több lap idézi, hogy azt mondta volna: Puccini nagy mozi.

– A Bohémélet ebben az interpretációban egy bollywoody stúdióban, egy filmforgatáson játszódik. Szerintem nem hajánál fogva előrángatott ötlet. Arra kívántunk reflektálni, hogy a bohém létben a valós és a valótlan élet miként tükröződik egymásra. Murger és Puccini hősei nem jelentős művészek, inkább lázadó emberek, akik a művészségbe menekültek. Kicsit társadalmon kívüli figurák, akik bárzongoristaként, festő-mázolóként, újságíróként művészt játszanak. Puccini ezt igen keményen ábrázolja, megbocsátó kritikával, de szatirikus hangon, mindez ott áll a partitúrában és zeneileg „meg van mutatva". Ahogy Marcello és Rodolfo lustálkodik a padlásszobában, csupa mellébeszélés. Egy elhazudott életről szól Rodolfo áriája, amelyben bemutatkozik Miminek. Izgalmas zenei gondolkodás, elindul egy bel canto ária, amelyet megszakít egy recitativo: ki vagyok? költő, mit csinálok, hát élek - csupa semmitmondó, őszintétlen válasz. Nagyon hasonlít a bollywoody filmek, a szappanoperák álságos miliőjéhez. Valljuk be, hogy a Bohémélet a sztorit tekintve nem több, mint egy szappanopera. Puccini 1896-ban írta, akkor volt születőben a film, ami nagyon érdekelte. A kompozíciós technikájában sok filmes elemet használ, ráközelítéseket, totálokat, a második felvonásban atmoszféra teremtő zajokat. Azt mondhatnánk: filmzeneszerzőként dolgozik. A banális halált, a tüdőbeteg Mimi halálát is a filmes halállal vetettük össze. Az igazi, az átélhető halál nem az eljátszott exitus, hanem a kapcsolatok elmúlása, az általunk fájdalmasan elrontott kapcsolatok halála. 

– A Süddeutsche Zeitung azt is írta, hogy a Staatsoper jobban tenné, ha lecserélné az előadását az akadémiáéval.

– Négy héttel a vizsgánk előtt a kétezer személyes Staatsoperben Mimi szerepében Anna Netrebkót hallhatta a közönség. München 1,3 millió lakosú város. A Nemzeti Színházban játszó állami opera mellett operaelőadásokat tartanak a Gärtnerplatz Theaterben, a Prinzregententheaterben, desszertnek ott van a tavaly felújított rokokó Cuvilliés-Theater. Egy este négyezer ember választhat Netrebko és egy még ismeretlen koreai lány, egy hagyományos előadás és egy talán meglepő szemléletű között. A választás lehetősége hozzájárul a nézők nyitottságához. Budapest lakónak száma kétmillió fölött jár, és egyetlen operaszínpada van. Ez lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen.

(MTI)