A művészetnek kell magasabb pozícióban lennie (interjú Fischer Ádámmal)
Dátum: 2009. szeptember 14., hétfő, 9:19
Fischer Ádám hatvanéves. Akit legkevésbé hoz lázba a születésnap – a tavaly átvett Kossuth-díjjal, a Magyar Kultúra Követe címmel és az augusztus 20-i újabb, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a csillaggal elnevezésű kitüntetéssel együtt – az maga Fischer Ádám.

– Hogy érintették a sűrű egymásutánban érkező „jutalmak"?

– Engem itt elhalmoznak elismerésekkel, aminek nagyon örülök, de a kitüntetés általában olyasvalami, ami a múltnak szól, én pedig szeretek előre nézni. Csupán akkor érdekel a múlt, ha belőle a jövőre nézve tanulságokat vonhatok le. A lusta emberre azt szokták mondani, pihen a babérjain, nekem pedig nincs szándékomban megállni. Az ember homlokán viselje a babért, és nem ott, ahol ülhet rajtuk.

Nem könnyű utolérni a „továbblépésben". 2007-ben főzeneigazgatónak szerződött a Magyar Állami Operaházhoz. Július 1-én megszűnt a ház közalkalmazottja lenni. De senki sem kíván lemondani önről, úgy szólt a közlemény: a művészeti tanácsadó testület elnökeként számítanak a munkájára.

– Nehéz kérdés. Erre a megoldásra azért lenne szükség, mert, ha nem vagyok közalkalmazott, nem gyakorolhatok munkáltatói jogokat.

Tehát ez csupán formalitás?

 –Igen is, és nem is. A testület felállítása még folyamatban van. Nem látom, hogy a feladatokból mennyit tudok magam elvégezni, ugyanis eszerint kellene meghívni a tagokat.

A róka fogta csuka esetének látszik a dolog!

– Az „ügymenet" ugyanúgy halad tovább, mint eddig. Ez jogi kérdés. Elvileg, ha megváltoztatnák a most érvényes szervezeti és működési szabályzatot, mindjárt nem lenne szükség erre a változásra. De hogy ez lehetséges-e, abban a minisztérium dönthet.

Feltételezem, egyfajta bizalmi viszonyról is szó lehet. És arról, hogy a bürokrácia vagy a művészi cél kerekedik-e fölül. Más európai házakban erre a dilemmára miként adnak választ?

– Sokféle modell létezik. Egy biztos: a zenei és a művészeti irányvonalat rögzíteni kell, és az adminisztráció feladata, hogy azt megvalósítsa. Végül is az általános elv az, hogy a művészetnek kell magasabb pozícióban lennie. Persze mindent fölülír aztán a harmadik tényező, a gazdasági helyzet. Ez a viszony úgy működőképes, hogy elhiszem, ha a gazdasági vezetés azt mondja, nincs pénz valamire, akkor tényleg nincs. És akkor nekem ezt el is kell fogadnom. Viszont a gazdasági vezetésnek is bíznia kell a művészetiben, hogy ha azt mondjuk, hogy erre valahonnan pénz kell teremteni, mert nagyon nagy lehetőség, akkor az igaz is. A művészeti tanácsadó testület ötlete azért vetődött fel, mert én nem ülök itt mindennap reggel 8-tól 5-ig, ezt egyébként sosem ígértem. Így azonban roppant sebezhető voltam. Ha mindenki remekül teszi a dolgát, akkor semmi baj nincs. De ha véletlenül – extrém példát mondok – a zenekarban, a kórusban valaki italozna, az én munkáltatói kötelességem, hogy figyelmeztessem. Kétszer meg kell nézni, kétszer rajta kapni, és utána el kell küldeni a felmondást. Az internet korában könnyen megtudható, hogy mikor vagyok külföldön. Ha én lennék az italozó muzsikus, én is azokra az előadásokra osztanám be magamat a zenekarba, amikor a főzeneigazgató garantáltan nincs itthon. Vagyis könnyen kijátszható a munkáltatói funkcióm.

Külföldön nincsenek fegyelmi ügyek?

– A világon mindenütt vannak. Sőt az, aki társulati tag, írásban köteles bejelenteni, ha bizonyos távolságra megy, ha másutt dolgozik. A „főnöknek" alá kell írnia a diszpozícióját. Az énekesek átkerültek Kovalik Balázshoz, de azt gyanítom, hogy hosszú távon ez sem tökéletes megoldás, mert ő is egyre több nagyszerű külföldi felkérést kap, ő sem lesz folyamatosan jelen.

Ebben a házban kiváló főtitkárok (is) dolgoztak. Úgy látszik, mintha egyfajta áldemokrácia vagy a valóban hiányzó bizalom hívna életre egy tanácsadó testületet.

– Nézze, valaki vagy megfogadja, vagy nem a tanácsot. Én kitűztem stratégiai célokat, amelyeket el akarok érni, de szükségem van valakire, aki megtalálja a realizáláshoz a módszert. Nagy projekteket gondoltam ki – például miket akarunk játszani, hogy bővüljön a repertoár – , aztán a kivitelt rá akarom bízni másra.

Készített már mérleget? A kitűzött stratégiai célokból mennyi teljesült?

– Azt gondoltam, ha a terveim 60 százaléka megvalósul, már sikert könyvelhetek el, 40-et kevésnek tartottam volna, 80-at pedig nagyon nagy eredménynek. Ehhez képest a 60-70 százalék megvan. Ez jobb, de összetételében más, mint amire számítottam. Például azokban az operaházakban, ahol eddig dolgoztam, a Fidelio népszerűbb darab, mint a Bohémélet. A budapesti közönség ellenben a Bohéméletet preferálja. És mégis: akik azt mondták, hogy a mi rendezésünkkel a darab nagyot bukott, tévednek, mert egyre nagyobb a sikere, egyre többen kíváncsiak rá.

Úgy tudom, ezt az évadot tekinti igazán a sajátjának.

– Amelyet Bartók A kékszakállú herceg vára című operájával kezdek – a magam részéről. 125 éve nyílt meg a ház, és a Kékszakállú messze a legfontosabb magyar opera. Más dimenziót akartam neki adni azzal, hogy egy estén kétszer játsszuk el a Művészetek Palotájából itthon is ismert Hartmut Schörghofer rendezésében. Műszakilag egyelőre sok nehézséget okoz az előadás. Hat óriási, forgó tükörlap a díszlet, amely néha torz tükröt tart elénk. Ezért rém komplikált a világítás, és milliméterre pontosan kell mindennek funkcionálnia ahhoz, hogy odaessen a tükörkép, ahová tervezve van.

– Amszterdamban 2010 márciusában ugyancsak a Kékszakállút vezényli, ott Luigi Dallapiccola Il prigionierójával egy előadásban, Peter Stein rendezésében.

– Az Il Prigioniero nagyon érdekes darab, fogok itt is XX. századi olasz avantgárdokat bemutatni. A Kékszakállú egyébként komoly próbatét, mert az Opera Europa szervezet őszi budapesti konferenciáján választ kell keresnünk arra a kérdésre, van-e jövője a repertoár színháznak. A Magyar Állami Operaháznak mint társulati és repertoárszínháznak... Nem állítom, hogy egyáltalán nincs, de nagyon kell koncentrálni, hogy legyen.

E kérdésben miért sarokkő a Kékszakállú?

– A jelenlegi forma nagy veszélyben van, ez biztos. Kivéve persze, ha megháromszorozzák az állami támogatását. No de erről a döntéshozók hallani sem szeretnek. A bécsi típusú repertoárszínház is csak akkor menekül meg, ha a repertoár mellett képes olyan kvázi stagione előadásokat létrehozni, amelyek művészi színvonala ugyanolyan magas, mintha tisztán stagione színházi produkciók lennének. Ennek a próbája lehet a Kékszakállú, amelyre két világjáró magyar énekest: Vizin Viktóriát és Szabó Bálintot hívtam meg. De a fő dilemma az, hogy az Operaháznak fontos alapfeladata a kialakult hazai zeneélet foglalkoztatása. Ez viszont nemzetközi helyzetben néha hátrányt jelenthet. A Bayern München labdarúgói sem lehetnek csak müncheniek, mint régen, ha meg akarják nyerni a bajnokságot. Ma már az egész világon úgy van, hogy a vezető futballisták (és énekesek, karmesterek) egyike Izlandról, a másik Fokföldről, a harmadik Brazíliából származik. A csak helyi erőkből álló csapat könnyen kieshet az első osztályból. A nemzetköziség természetesen alakul így ki. Nekünk a nemzetközi színvonal igényei, a magyar zenei élet foglalkoztatási feladatai és a gazdasági kényszerek háromszögében kell az optimális kompromisszumot megtalálni. Az én nemzetközinek „bélyegzett" Parsifalom a Művészetek Palotájában egyébként 96 százalékban (zenekar, énekkar, stb.) magyar volt. Igaz azonban, hogy a 4 százaléknak olyan kimagaslónak kell lennie, hogy a 96-ot fölemelje, hiszen képesek rá. Szeretnék évente minimum egy, inkább két hasonló, stagione jellegű előadást kitűzni. Ha a repertoárszínház meg tudja ezt csinálni, akkor lehet jövője. De ha csak arról szól az opera, hogy a meglévő darabokat többé-kevésbé a társulati tagokkal újra és újra előadjuk, akkor nem hiszek benne.

A Theater an der Wien talán a legjobb modell. És föl-föl bukkan a kérdés, meddig lehet egy fővárosnak – ahol Bartók, Kodály, Dohnányi született, Mahler dolgozott – egyetlen operaháza?

– A Theater an der Wien valóban ideális modell, de luxusmodell. Ami azt illeti, amíg működött az Erkel Színház, addig is tulajdonképpen csak egy opera volt, hiszen ugyanaz a stílus, esztétika érvényesült mindkét épületben, egyszerűen csak két helyen szolgálták ki a társulatot és a közönséget. Vagyis „csak" több előadás volt, különböző nem. Ehhez a kérdéshez csupán választópolgárként szólhatok hozzá, mert az én feladatom az, hogy a Magyar Állami Operaház jó legyen. Budapest „operaellátottságáról", különböző társulatok esetleges egymás mellé állításáról, versenyeztetéséről más szinten döntenek.

Decemberben A varázsfuvola premiert vezényli a Vígszínházban. A körúti színház új helyszín. A New York-i Metropolitan azonban önnek nem az, ott a tavaszi periódusban dirigálja Mozart operáját. Mit tervez a következő évadra?

– Számomra minden újítás mellett igen fontos a tradíció. Természetesen lesz Erkel-bemutatónk, és szeretném az egész világ emlékezetébe visszahozni azt a jelentős tényt, hogy Mahler Gusztáv (így használták a nevét!) 1888 és 1891 között a budapesti Operaház zeneigazgatója volt. Alakulóban van egy Mahler-film terve, amelyben a 3Sat német közszolgálati televízióval működnénk együtt.

Minden valamirevaló operaház kiadja az előadásait DVD-n, a budapesti még egyet sem jelentetett meg. Az ön képdiszkográfiája igen gazdag.

– DVD-t az érdekes rendezésekről érdemes készíteni. Hogy X vagy Y énekli a 45 éves rendezésben a főszerepet, az kevésbé érdekes, és persze kevésbé eladható.

Sajnos a Művészetek Palotája sem jelenteti meg a remekbe szabott előadásokat, a Ringet és a Parsifalt.

– Ebben nem én döntök, amíg az élő előadásokra van közönség, addig nem célszerű kiadni. Parsifal 2010-ben nincs, 2011-ben megint lesz, lehet, hogy akkor majd fölveszik. Jövőre a Magyar Állami Operaházzal koprodukcióban a Trisztán és Izoldát mutatjuk be. Ez is komoly erőpróba lesz Parditka Magdolnának és Szemerédy Alexandrának, akik olyan nagy sikert arattak a Parsifallal. A Trisztán ugyanis fordulópont Richard Wagner munkásságában, mert ebben a műben tolódik el a hangsúly a színpadról a zenekar irányába. Minden fontos dolog a zenekarban játszódik. Nagy kihívás.

– Néhány évvel ezelőtt a mannheimi operatársulattal játszották a darabot Budapesti Tavaszi Fesztivál vendégeként az Operaházban. Gyönyörű emlékeket hagyott.

 – Nagyon jó előadás volt. Harry Kupfer rendezése, amelyben elég komplikáltan valósított meg olyan dolgokat, amelyeket ma sokkal egyszerűbben lehetne megoldani, mert annyit fejlődött a gépi és a képi technika. De tényleg szép produkció volt.


(Albert Mária - MTI)
Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Will Rogers amerikai komikus, aki csúnya ember volt, társaságban így szólt egy hölgyhöz:
 
Tanára szemére vetette, hogy szórakozásból fest.
Aforizmák
„ A bölcs udvariassága, hogy színleli a középszerűt."
Balázs Tibor
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ