Egy operaház pénzbe kerül
Dátum: 2010. február 2., kedd, 12:02
Petrovics Emil február kilencedikén ünnepli nyolcvanadik születésnapját. A Magyar Állami Operaházban a héten, C'est la guerre című operájának előadása előtt köszöntik, a Bartók Emlékházban pedig február 8-án három vonósnégyesét szólaltatják meg.

– Felújították talán legsikeresebb színpadi művét a C'est la guerre-t. Megnézte a próbákat?

– Praktizáló színházi ember voltam, tudom, hogy bizonyos próbastádiumban nem jó, ha ott lóg a szerző. Persze van olyan, hogy a rendező rosszul oszt szerepet, és akkor baj van. Vagy egy hangszeres műhöz olyan előadóművészt választanak, akivel nem tudok zöldágra vergődni. Emlékszem, a C'est la guerre 1961-es budapesti premierje után szerte Európában műsorra tűzték. Szarajevóban is, ahol a 60 perces operát 45 perc alatt játszották el, ami azért nem kutya. Akkor megesküdtem, hogy mégis fogok metronómjelzést írni. Egyébként, ha egy kompozíciót valaki megért a szívével és az eszével is, akkor kolosszális tévedések nem lehetnek. Ha meg nem érti, szónokolhatok, amennyit akarok.

– Kár, hogy a Lysistraté című vígoperáját, ezt a harsány életörömöt sugárzó művet mostanában nem hallani.

– Mindig is az volt a vágyam, hogy a C'est la guerre-t és a Lysistratét egy estén adják elő, mert ez a két darab összetartozik, az első komor világát ellenpontozza a második iróniája. Úgy látom, hogy ilyen verzióra manapság nincs vállalkozó. Korábban ment Debrecenben, és nagy sikerrel játszották Berlinben. Ott farmeres előadásban, ami teljesen rendben volt, mert a Lysistraté-történetet oda teszem, ahova akarom. Arisztophanész frenetikus ötletéhez, miszerint addig nincs házasélet, amíg a férfiak háborúznak, Devecseri Gábor készített szöveggyűjteményt, átvett részleteket A nők ünnepéből és más drámákból, ezt használtam a librettóhoz. Vannak dramaturgiailag kevésbé cizellált, rejtélyesebb darabok, amelyek szellemi környezetét bizony a rendezőnek kell kitalálnia.

– Két periódusban állt a dalszínház élén, 1986-1990 között első számú vezető volt, 2003-2005 között pedig főzeneigazgató. Hogy látja a mai magyar operajátszást?

– Erre alig lehet érdemben röviden válaszolni. Szlogeneket tudok mondani. Azt, hogy olyan előadásokat kell csinálni, amelyekben az éneklés és a zenélés magától értetődően uralja a helyzetet. Hogy az Andrássy úti épület nem a kísérletek palotája, ott el kell játszani például a Don Carlost. Hogy érteni kell a hangokhoz. Verdi gonosztettet követett el, amikor az előadás első tíz percében a tenoristát a pokoli erőfeszítésre késztette Radames románcával. Csakhogy akkoriban az énekesek nagyon tudtak énekelni. Mozartnál praktikusabb pasas aligha volt. Lehetetlen, hogy leírta volna az Éjkirálynője áriáit, ha nincs egy olyan énekesnő, aki ezeket el tudja énekelni. Most téves szereposztások sokaságát látom. Több mint 20 évvel ezelőtt elmondtam azt is, hogy a magyar művek válságba kerültek. Sokan akartak operát írni, mivel abban látták a Kossuth-díj elnyerésének esélyét. De olyanok is hozzáláttak, akiknek nem volt talentumuk hozzá, nem volt színpadi időérzékük.

 Ez a készség tanulható?

– Sajnálom, de nem lehet megtanulni. Egy nagyra becsült barátom írt Mózesről egy darabot. Amikor megmutatta, azt mondtam neki: idefigyelj, a hős lejön a Sínai-hegyről, meglátja az aranyborjút, nem lehet, hogy 20 másodpercet adsz neki ahhoz, hogy fölismerje a tragédiát, az élete összeomlását, és összetörje a kőtáblákat. Mózes azzal szembesül, hogy amit eddig képviselt, megkérdőjeleződött. Ez a "lenni vagy nem lenni" szituációja, arra 20 másodperc nem elég. Időt kell hagyni az appercepcióra, hogy a néző átélje a helyzetet. A rendezők között is akad, aki az időt figyelmen kívül hagyja. Mozart fantasztikusan gazdálkodott az idővel például a Figaro házasságában, amikor Suzanne átöltözteti az apródot, Cherubinót lánynak. Bár csak Suzanne énekel, ez egy duett. Duett a ruhákkal, duett arról, mi az, átvágni a grófot és eltölteni e gondolattal az időt, úgy, hogy a közönség derüljön. Wagner is tökéletesen tudja kezelni az időt, persze a saját időkoordinátáit. Puccinit azért nehéz rendezni, mert ő nem ismer istent. Az ő partitúrája egyben rendezői példány, a kottafejekkel megrendezi a darabot. Nála, ha le kell ülni, akkor le kell, mert a mozgásokat is megzenésítette.

– Önarckép - álarc nélkül címmel két könyve jelent meg, a második kötet 2007-tel zárult le. Folytatja?

– Nem. A gondolataim ma sokkal keservesebbek, mint a könyveim voltak. Nincs személyes katasztrófaérzetem, de az emberiséget illetően van. Elérkezett a világ az összeomlás szélére. Az erkölcs, a társadalmi együttélési szándék minimumát figyelembe nem vevő korszakba. A hazai élet pedig olyan mérhetetlen szomorú, hogy már nem is sajnálom, hogy nem avatkozhatom bele. Különben a "beavatkozásaim" az utóbbi húsz évben többé-kevésbé a falra hányt borsóval voltak egyenértékűek. Hiába magyaráztam el például, hogy egy operaház pénzbe kerül. Elmondtam minden miniszterelnöknek az elmúlt harminc évben, és senki sem értette meg. Volt, aki legalább tudomásul vette, ha én mondom, biztos úgy van. Bibó István szobra hogy tartja el magát? Az a sok millió forint miként jön vissza? Kitesznek egy perselyt? - kérdeztem az akkori miniszterelnöktől a szoboravatáson. Én soha nem járok a Zalaszentgrót és Zalalövő közötti országúton, de nem nehezményezem, hogy a kátyúkat ott rendbe hozzák az én pénzemből. Hát senki ne nehezményezze, hogy van olyan ember, aki operába akar járni, amihez olyanok is hozzájárulnak az adójukkal, akik azt sem tudják, mi az, hogy opera. Ez egyfajta társadalmi szerződés. Bűnnek tartom az Erkel Színház bezárását. Igenis ott kell játszani a "népoperákat" az Aidától a Traviatán és a Rigolettón keresztül a Háry Jánosig, a János vitézig és a Cigánybáróig. Igaz, nem mindegy, hogyan. Az Erkelbe a színházszerető közönség járt közérthető, átélhető produkciókért. Amikor János vitézt felújítottuk, azt mondtam: két macsót szeretnék a színpadon látni. Nevezetesen: János vitézt és Bagót, két fiatalembert, akik a patakban mosó lányra hajtanak. Ha két vén trotli jön be, és egy korosabb hölgy énekli a kisleányt, akkor a dolog katasztrófába torkollik. No, ez csak kitérő, a lényeg: az Erkel akusztikája kiváló, jó helyen van, lehet parkolni. Baj, hogy nincsenek kiszolgáló helyiségei, mert már 1910-ben is elpanamázták a pénzeket. Egy jó színház alapterületének csak fele a nézőtér, a másik fele meg a színpad és a kiszolgáló részlegek. Baj, hogy évtizedeken át hazudozás folyt az illetékes önkormányzatok részéről is, amelyek például nem engedélyezték a terület bővítését - bezzeg a metrót, azt igen!. És hazugság, hogy a ház összeomlik. Ma is próbálnak benne. Ha egy ország kitalálta magának azt, hogy két operajátszási hely legyen a fővárosában, akkor szíveskedjenek ehhez tartani magukat az illetékesek.

– Olaszországban szerencsém volt Firenzére és Rómára az ön „idegenvezetésében" rápillantani. A birtokában lévő ismeretekért itt, a lakása küszöbén kellene sorban állnia az ifjú nemzedéknek.

– Ma volt nálam valaki, de nem nagyon keresnek föl. Elmúlt a művészetnek az az időszaka, amikor mesterek mellett nevelkedtek a fiatalok. Egyébként ez a képzőművészetben volt a legerősebb. Rubens műtermében ott söprögettek az inasgyerekek, majd előkészítették az ecsetet, a festéket, aztán elkezdhettek részleteket festeni. Az igazi műhelyek megszűntek. Az európai oktatási, tanítási rendszer, a rémes bolognai szisztéma tökéletesen elidegenít a valóságtól, a tudás és a hivatás lényegétől. A görcsös, elméletieskedő neofitáknak nem az fontos, hogy Bach D-dúr szvitjében mit fúj a trombitás növendék, hanem írjon dolgozatot mondjuk a trombiták ventilrendszeréről. Ha rossz dolgozatot ír, akkor nem lehet sem tanár, sem művész. Tehát ahogy én tudnék tanácsot adni, az korszerűtlen, alkalmatlan a felhasználásra. A tudás számonkérése nem úgy folyik, mint akár 50 évvel ezelőtt. Ma az a kérdés, hogy a diplomát érdemlő művész (tanár) kellő ügyeskedéssel fércel össze egy dolgozatot vagy sem. Én ebben az értelmetlen ügyeskedésben nem tudok - és nem is akarok - tanácsot adni.

– A Bartók Emlékházbeli műsorra miért a három kvartettjét választotta?

– 1959-ben egy belgiumi pályázatra írtam az első vonósnégyest. Azután az első operaigazgatásom után, felkérésre alkottam a másodikat. Azt gondolom, hogy a Bartók Quartet életében fordulópont volt, és erős lendületet adott a további munkához. Második direktorságom után a Kodály Vonósnégyes felkérésére szereztem a harmadikat. Ezt szimbolikusnak érzem, mert mindig úgy komponáltam, hogy valakinek írtam. Azoknak, akik izgatottan várták, hogy behúztam-e a kettősvonalat, és eljátszhatják-e azoknak, akik örömüket lelik meghallgatásában. Mi más volna a zeneszerző dolga?


(Albert Mária - MTI)
Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Egy újságíró megkérdezte Mark Twain-t, igaz-e, hogy már hosszabb ideje dolgozik egy nagyobb lélegzetvételű színdarabon.
 
Jászai Mari vidéken vendégszerepelt. A partnere csapnivalóan gyenge színész volt. Jászai a próbán küzdött vele, tanította, magyarázott neki – eredménytelenül.
Aforizmák
„Ha találkozol a sikerrel és a kudarccal, akkor előbb-utóbb rájössz, hogy a kettő majdnem ugyanaz."
Joseph Rudyard Kipling
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ