BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Interjú Pitti Katalin operaénekessel
Nem az a dolgom, hogy otthon üljek
Dátum: 2011. május 27., péntek, 9:57
Éppen egy esztendeje annak, hogy Pitti Katalin operaénekes a 8-as számú főúton Hosszúperesztegnél autóbalesetet szenvedett: ráfutott egy terelő szigetre, elveszítette uralmát a jármű felett, árokba hajtott, majd egy fának csapódott. A művésznőt, akinek eltörött a sarokcsontja, tíz napig ápolták a szombathelyi Markusovszky Kórházban. A baleset után egy évvel nagysikerű ária- és dalestet adott a kórház traumatológiai osztályának javára.

A több mint két órás fellépés dörgő tapssal, többszöri ráadással, a közönség lelkes ünneplésével ért véget a Bartók Teremben. Pitti Katalint még öltözője előtt is elcsípték néhányan, ő pedig mosolyogva fogadta a dicséreteket, kézszorításokat, és állt oda egy közös fénykép elkészítéséhez két szervező közé.

Közben már sorolta is: másnap az ország ellenkező szegletébe megy, hogy ott is részt vegyen egy jótékonysági koncerten, majd Tata következik, ahol zeneiskolában tanít, onnan pedig vissza Szombathelyre, hiszen a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ zenei tanszékén is oktat. De előbb haza kell érnie a kocsival, amelyet már újra ő maga vezet.

Mindezt az információt az öltöző folyosóján szemlélődve szedem össze, arra várva, hogy sor kerüljön rám, és elkészíthessem az interjút. A művésznő végül bevezet a karmesteri szobába. Mielőtt hellyel kínálna, sebtében rendet rak a kereveten, majd láthatóan fáradtan leül velem szemben. A bokáját fájlalja. – Ez azért még mindig megerőltető, sosem lesz már a régi – utal a balesetre, amelynek részleteit eddig nem osztotta meg a nyilvánossággal. Most azonban megkerülhetetlen a téma, hiszen éppen az átélt baleset, majd az azt követő kényszerű kórházi tartózkodás az oka a jótékonysági koncertnek, amelyet kifejezetten az ő kérésére szerveztek.

– Mi is történt valójában egy évvel ezelőtt Hosszúperesztegnél?

– Későn észkeltem egy terelőszigetet, mert bal kézzel vezettem, a jobb kezemmel pedig – mi tagadás – ettem. Azóta se csinálok ilyet! Köles golyók voltak mellettem az ülésen, leesett a zacskó, a szemek szétgurultak, én pedig ott kotorásztam, vacakoltam. Az biztos, hogy mire felnéztem, késő volt. Hirtelen jobbra kaptam a kormányt, de már repültem is át az árkon, a fák közé. Ijedtemben végig a gázt nyomtam, a kocsi pedig egy másodperc töredéke alatt egy fának csapódott.

– Milyen sérüléseket szenvedett, és mikor érkezett a segítség?

– Végig az eszméletemnél voltam, kerestem a mobiltelefonom, majd magam szálltam ki az autóból. Az úton közlekedők nem vettek azonnal észre, mert a kocsi a fák között volt. Egy szemből érkező útellenőr talált rám, ő segített úgy húsz perc elteltével. Végül természetesen hívták a mentőket és kórházba vittek. Mint kiderült a sarokcsontom tört el, hosszú ideig kezeltek, de műtétre szerencsére nem volt szükség. Viszont nyolc hétig nem állhattam a lábamra, és hetekig rehabilitációra is szorultam. Korábban rendszeresen sportoltam, atletizáltam és vívtam is. A futásról valószínűleg már lemondhatok, de helyette megpróbálom bevezetni életembe a kerékpározást. Muszáj ugyanis valamit mozogni, fizikumát edzésben tartani az embernek, mert az éneklés, a színpadi szereplés komoly fizikai munka.

– Mennyi időt töltött a szombathelyi kórházban?

– Tíz napig feküdtem bent. Úgy éreztem, hogy valami olyan módon láttak el engem, olyan nagyon vigyáztak rám, annyira féltettek és figyeltek rám, amiért óriási köszönettel tartozom. Boldog vagyok, hogy nekik is köszönhetően újra ott állhatok a színpadon. Azt gondoltam, hogy azt a szeretetet és odafigyelést, amelyet irántam tanúsítottak, én nem tudom másként meghálálni, mint azzal, hogy koncertet adok az osztály javára. Azt kértem, hogy a befolyó pénzt arra költsék, ami szerintük a legfontosabb. Tudom, hogy ma minden kórháznak szüksége volna hasonló segítségre, olyan viszonyok vannak az egészségügyben, amikor minden forint számít. Éppen ezért adtam hasonló jótékonysági koncertet a Veszprémi Kórház javára is, ahol a rehabilitációmat végezték.

– Milyen volt a mai koncert, hogyan látta a színpadról a szombathelyi közönséget? Miként fogadták azokat a kis prózai betéteket, amelyeket a dalok és áriák közé tűzött?

– Csodálatosan érzékeny volt a közönség. Mivel önálló estem volt, természetesen én vezettem a műsort. Azokról a dolgokról beszéltem, amelyeket fontosnak tartok az életben. Az áriák, a dalok és a versek mellett elmondtam Hamvas Béla Láthatatlan történetét: „a boldogságot csak az bírja el, aki elosztja, és a fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg, az egész világ a tiéd, szabad vagy a kövektől az éterig, ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod meg...” Elmondtam azt is, hogy szerintem a világ, mint hajdan a római birodalom, a bukása előtti pillanatban van. Erről nem lehet nem beszélni, nem lehet úgy csinálni, mintha nem létezne. Erről tudni kell. Maholnap nem folyik majd a víz a csapból, és nem lesz villany, mi pedig már nem vagyunk birtokában az őstudásnak. Nem tudunk gazdaságosan bánni értékeinkkel, nem tudunk benne élni a természetben. Ezeket mind meg kellene tanulnunk az öregektől, azoktól a parasztemberektől, akik még köztünk vannak. Mert van olyan idős paraszt bácsi, aki sokkal intelligensebb, mint egy ötdiplomás ember – erről is beszéltem.

Közlése szerint a műsorban egészen speciális programot válogatott össze. Bach, Gounod, Verdi, Puccini, Mozart, Bartók, Kodály, Liszt, valamint Kálmán, Huszka és Lehár műveiből adott elő részleteket. Volt olyan is benne, amelyet nagyon régen énekelt.

– Hálát adok azért, hogy olyan erővel tudtam jelen lenni, fizikailag, hangilag és lelkileg is, hogy a mai estét illetően bennem sem maradt hiányérzet, pedig ez velem csak nagyon ritkán esik meg – tárta fel.

– Egyik fellépésről a másikra utazik, több helyen is tanít. Hogyan bírja mindezt?

– Nem egyszerű ez a jövök-megyek élet, de azt közben pontosan tudom, hogy az embernek vannak kötelességei. Nekem nem az a dolgom, hogy otthon üljek, hanem, hogy ami bennem van, ami vagyok még, azt vinni kell, árasztani és továbbadni...

Csala Péter (MTI-Press)

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Az Egyesült Államokban elterjedt szokás, hogy vezető újságok évente többször, meglehetősen lapos körkérdéseket intéznek a szellemi élet kiválóságaihoz. Azok természetesen nem nagyon lelkesednek a kérdésekért és gyakran csípős, fanyar feleleteket adnak.
 
X. Ince pápa, amikor meglátta tulajdon arcképét, amelyet Velázquez festett, így kiáltott fel:
Aforizmák
„ A regényírásnak három szabálya van. Sajnos senki sem tudja, mik azok."
Somerset Maugham
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ