– Azt mondtad valahol, hogy az intézeti évek alatt farkas-törvények uralkodtak. Utána bekerültél a Megasztárba, majd belecsöppentél a média világába, ami szintén nem a kíméletéről híres. Mi a különbség a kettő között?

– Semmi. (Rámnevet és hallgat. – Felelet lezárva.)

– Nincs különbség. Nem más, mint az igazi élet.

– Ott a Megasztár házban, az egy álom volt. Mindent ingyen kaptunk; pia, kaja. Persze mellette rengeteget dolgoztunk.

– És rátok fókuszált a média. Mindent tudni akart, a legapróbb magánéleti rezdüléseiteket is. Pedig egy tehetségkutatás során a jelöltek nem feltétlenül éppen ezt szeretnék magukból megmutatni.

– Az emberek többségének el van torzulva az érdeklődése. Nem komoly dolgokra kíváncsiak, inkább arra, hogy mondjuk melyik kezemmel törlöm ki a fenekemet.

– És melyikkel?

– A jobbal. (nevet.)

– Ennyivel is gazdagabbak lettünk. Sokakat mellbe vágott és vág az egyenességed, az őszinteséged.

– Nem voltam mindig ennyire őszinte. Annak idején sokszor meg is ütöttem a bokámat.

– Bátor döntés, hogy az őszinteséget választottad!

– Ez sokkal egyszerűbb, mint mindenféle hazugsággal bonyolítani az életet, nem? Nem jó dolog hazudni. Vannak hazug emberek, akik még a saját hazugságaikat is elhiszik. Anyácska mondta, hogy időnként be kellene fognom a számat, de nem tehetek róla, ha nem megy! Elég bonyolult lélek vagyok, s nehezen kötök kompromisszumot.

– De néha azért kell.

– Igen. Á, egyébként nem vagyok bonyolult! Ez csak az őszinteség. De való igaz, hogy kevés embert fogadok a világomba.

– Miért?

– Gyanakvó vagyok. Meg bizalmatlan.

– Ennek van valami köze az intézetis múltadhoz?

– Egy gyereknek az anyja és az apja mellett van a helye. De jól tudok alkalmazkodni a körülményekhez, s nem kísértem a múltamat.

– Sok rossz emléked van?

– Van, de Tiszadobot például kifejezetten élveztem. Klassz hely volt.

– Igazi élet-iskola.

– Igen. Szabolcs megyében az utolsó állomás Tiszadob.

– Utolsó állomás?

– Az azt jelenti, hogy onnan kerülsz ki az életbe. Nagyon jó iskola volt. De előtte is. Többnyire rossz dolgok történtek velem. De sok minden megtanul az ember. Illedelmet, megbecsülést, a pénzt értékelni. Most már tudom, mit jelent, ha 47 ezerért dolgozik az ember. Meg kellett tanulni a keveset is beosztani.

– Ez nagyon zárt világ?

– Nem, nem nagyon. Bárhová elmehettem. Mi is úgy éltünk, mint egy család, csak nem négyen, hanem százötvenen. Meg néha bezárták az ajtót, amikor váltás volt.

– Emlékszem, azt mondtad, mikor először meg akartak ölelni, egy pillanatra azt hitted, ütni fognak.

– Nem sok szeretetet kaptam. Anyácska volt, aki először megölelt. S az ő ölelése nagyon őszinte volt. Ő hitt bennem. Mint amikor egy apa, vagy anya azt mondja a gyerekének, hogy büszke rá. – Olyan volt ez nekem.

– Közben pedig – a te szavaiddal élve – megkóstoltad, milyen az élet alja.

– Szerintem mindenki megkóstolta már az alját. Egy törésnek kell történnie az életben!

– S ez mi felé vezetett?

– Én mindig mélyponton vagyok. (fölnevet) De nem úgy, mert vidám is vagyok, de még akkor is mélyponton vagyok.

– Depresszió?

– Igen, a depressziómmal küszködöm non-stopban, minden egyes nap. De már jól bánok vele! És mindig a mának élek.

– Hogyan tudsz megküzdeni a depresszióddal?

– Rengeteget foglalkozom vele, olvasok róla. Tíz-tizenegy éves korom óta írok magamról, mikor mit gondolok, mit érzek.

– És analizálod magad, mint egy pszichológus?

– Igen. Pszichológushoz járni marhaság. Ez a legjobb módszer.

– Érdekelnek az emberek?

– Igen, szeretem figyelni őket. És magamat is meg akartam és akarom ismerni. Mindig leírom magamnak, amit megéltem.

– A pénz meg nem érdekel; ezért nem vállalsz hakni-föllépéseket.

– A pénz valóban nem motivál, csak mindig legyen annyi, ami épp elég. A hakni meg nem megy. Megpróbáltam, de belehaltam.

– Akkor mi marad..?

– Lemez, meg időnként vannak koncertek. Lesz egy önálló föllépésem a négytagú zenekarommal június 17-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Most erre készülünk nagy izgalommal.

– Kevés koncert, de azt viszont szívből. Meg ön-analízis. Így áll össze a kényes egyensúly.

– Igen. Meg kell találnia az embernek saját magában, hogy mi az, ami például meg tudja nyugtatni.

– Téged mi..?

– Két dolog: a kutyám, meg a szex. Ilyenkor teljesen ki tudok kapcsolni. (Kihívóan mosolyog, érdekli, mit szólok hozzá.)

– Hm....Főleg az utóbbi gyakorlásának sokszori emlegetésével szoktad provokálni az újságírókat. Amire ők rendre le is csapnak. Gondolok itt például arra, amin sokat csámcsogtak, hogy a fél órás orgazmus elérésére hajtasz, mert azt hallottad, a katicabogaraknak ez sikerül.(Rögtön fölragyog)

– Igen, nem emlékszem pontosan, hogy tizenöt, vagy húsz perc, de tényleg, az ember annyit melózik előtte, s csak az a néhány másodperc jut a végén..?!? De lehet ám, hogy csak azért ilyen rövid, mert így majd jobban megbecsüljük..? De tényleg, milyen lenne tizenöt perc, vagy öt perc folyamatosan..?

(Ebbe a számolgatásba fotós kolléganőm is lelkesen be-bekapcsolódik, csak Ibolya szintén köztünk ülő menedzsere, ifj. Frankl Gábor hallgat mosolyogva. A licit szépen halad egyre lejjebb és lejjebb. A végére már öt perc gyönyör is elég lesz.)

– És mi van a zenével?

– Az éneklés is rendbe tud tenni. De ez csak másfél óra, utána vége. Én akkor élek, amikor énekelek.

– És a zenehallgatás?

– Érdekes, a muzsika nem nyugtat meg. Néha kifejezetten zajosnak találom.

– És a csönd?

– Szeretem a csöndet. Meg néha olvasok valamit. – Ha csönd van körülöttem, akkor minden oké.