Nigel Kennedy Mozarttal és Beethovennel tér vissza Magyarországra
Dátum: 2008. március 12., szerda, 8:54
Mozart és Beethoven hegedűversenyeit hallhatja a budapesti közönség a világ leghíresebb punk hegedűművészétől. Hasonló programot játszott nemrégiben Sydneyben. Clare Morgan, ausztrál újságíró készített nem mindennapi interjút a hegedűssel.
Késő este van Sydneyben. Telefonos bújócskát játszunk Nigel Kennedyvel. Az első londoni számon nem veszik fel; a második próbálkozásra pedig egy arisztokratikus kiejtésű, rendkívül udvarias angol úriember jelentkezik, aki nagy sajnálatára nem tudja adni Mr. Kennedyt, és azt javasolja, próbáljam meg az első számon elérni. A játék további húsz percen keresztül folytatódik, mígnem erőfeszítéseimet siker koronázza, és ráakadok egy asszisztensre, aki végre előkeríti a borzalmas frizurájáról híres hegedűművészt.
„Üdv, kivel beszélek? Épp egy törött lábú kutyát ápolok." A vonal azonban borzalmas, így a beszélgetés nem tart túl sokáig. „Bocs, de nem hallok egy kukkot sem, szívecském." - mondja. Rekedtre üvöltöm a torkom („Imádom, ha üvöltenek velem" - kommentálja az eseményeket Kennedy), mindhiába. „Ez a telefon elég szar, úgyhogy ha esetleg normális körülmények között akarnál beszélni velem, jobb lenne, ha felhívnál vonalason. Akkor megpróbálod újra? Állok elébe, szívecském."
Leteszem, és próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy Nigel Kennedy éppen szívecskémnek szólított. Mint kiderül, a művész számítógépe volt az interferencia oka, így amikor kikapcsolja a zavarkeltő masinát, a vonal hirtelen kristálytiszta lesz. "Tudtam, hogy a rohadt computer (a szót ausztrál akcentussal „kompívá"-nak ejti) lesz a ludas" - mondja nevetve.
Kennedy szókimondóbb mint valaha, szavai egy külvárosi bajkeverőéi, káromkodás káromkodást követ. Nem kell túl nagy fantázia hozzá, hogy az ember elképzelje azt az anyázás-áradatot, amely akkor hagyhatta el a száját, amikor 2006 októberében egy másik kerekező lelökte biciklijéről, és eltört a bal csuklója. Akkoriban azt rebesgették, hogy a baleset akár Kennedy karrierjének végét is jelentheti, ám ő ezt mindvégig sületlenségnek tartotta.
„Először észre se vettem, hogy eltört - meséli. - Egymásnak mentünk és ennyi. A másik fazon leesett a bringájáról, azóta se láttam a buráját... Csak következő reggel kapcsoltam, hogy itt valami nem stimmel. Kicsit fájt, de nem csoda, ha az ember így be--ssza valamijét, nyilván sajog egy ideig. Aztán viszont megpróbáltam gyakorolni, és észrevettem, hogy nem tudom úgy mozgatni a kezemet, ahogy kéne. Ezen a ponton már tudtam, hogy basszus, itt valami nagyon nincs rendben, úgyhogy jobban tenném, ha megröntgeneztetném magam."
Félt, hogy lemerevednek az ujjai, ezért végül nem vállalta a műtétet. Ehelyett inkább négy hónapon keresztül pihentette a kezét és kezelésekre járt. A kényszerpihenő nem keserítette el a művészt, sőt meglepő módon kifejezetten szórakoztatta. „Végre hallhattam másokat is játszani, nem csak saját magamat, rengeteg kulturális programon vettem részt. Voltam focimeccseken, színházban. Csupa olyan dolgot csináltam, amit egy elfoglalt zenész nem igazán engedhet meg magának."
A felszabaduló időt Kennedy írással töltötte, de még a gondolattól is kirázza a hideg, hogy eközben esetleg számot vessen saját magával. „Nem vagyok egy befelé figyelő fazon. Nem tudom, te mit gondolsz erről a baromságról, de szerintem k...vára unalmasak azok az emberek, akik mást se csinálnak, csak állandóan saját magukat elemzik. Senkinek semmi szüksége arra, hogy mások öndiagnózisát hallgassa. Úgyhogy nem is untatnám a közönséget ezzel a szarsággal".
Sokkal szívesebben beszél a Lengyel Kamarazenekar művészeti vezetőjeként végzett munkájáról. Kennedy idejének egy részét második feleségével, Agnieszkával tölti Lengyelországban, a zenekar élén pedig azért tevékenykedik, hogy a közép-európai náció újra felfedezze néhány rég elfeledett zeneszerzőjét. A múlt év folyamán jelent meg Polish Spirit című albuma. A lemez Emil Mlynarski és Mieczyslaw Karlowicz, két manapság keveset játszott tizenkilencedik századi lengyel szerző műveit tartalmazza, amelyeket korábban még a zenekar tagjai sem ismertek. „Ez a cucc maga a romantikus zene. Egyszerűen gyönyörű.
A két szerző közül az egyiket [Karlowiczot] a kutya se ismeri Lengyelországban. Totálisan elfelejtették az orosz megszállás alatt, amikor az állam előírta, hogy az orosz szerzőknek kell meghatározni a kulturális életet. Baromi jó érzés volt, hogy én ismertethettem meg újra a zenekart a saját örökségükkel."
2006-ban régi álmát megvalósítva The Blue Note Sessions címmel dzsesszalbumot adott ki. Pillanatnyilag lengyel zenész barátaival dolgozik a folytatáson. „Lengyelországban a dzsessz hosszú ideje különleges szerepet játszik, mivel a megszállás alatt ez a stílus jelentette a szabadság zenéjét. A szovjet állam mindent, amit csak lehetett, cenzúrázott, arról persze lövésük sem volt, hogy mi értelme ennek az egész dzsessz nevű cuccnak. A popzenében lehet mondani, hogy erről vagy arról nem énekelhetsz, a dzsessznél viszont rohadtul nem lehet megmondani, hogy pontosan miről szól. Nem lehet rásütni, hogy politikailag helytelen, mert nincs benne semmi más, csak zene."
Kennedy utolsó klasszikus albuma Beethoven & Mozart Violin Concertos címmel jelent meg. Erről a lemezről is elhangzik majd néhány darab a Sydney-i Szimfonikusok előadásában. Mindezidáig kerülte Mozartot, ahogy csak tudta. „Mozart vadiúj dolog számomra, mindig is utáltam. Azt gondoltam róla, hogy a zenéje olyan, mint valami kitt kávéházi klimpírozás. A fiamnak pont azért lett Amadeus a harmadik neve, mert nagyon reméltem, hogy majd én is elkezdem élvezni, amit mindenki más annyira élvez rajtam kívül, és hogy egyszer csak megértem ennek a zenének a lényegét. Nagyra tartom Vivaldit, Bachról pedig azt gondolom, hogy tökéletes előkészítése volt Mozartnak, akinek a zenéjét egyre jobban élvezem. Iszonyú jó érzés volt, amikor végre valahára elkezdtem szeretni valamit, amit a környezetem mindig is nagyra értékelt. Azt gondoltam: Basszuskulcs, végre leesett a húszfilléres."
Forrás: www.festivalcity.hu
„Üdv, kivel beszélek? Épp egy törött lábú kutyát ápolok." A vonal azonban borzalmas, így a beszélgetés nem tart túl sokáig. „Bocs, de nem hallok egy kukkot sem, szívecském." - mondja. Rekedtre üvöltöm a torkom („Imádom, ha üvöltenek velem" - kommentálja az eseményeket Kennedy), mindhiába. „Ez a telefon elég szar, úgyhogy ha esetleg normális körülmények között akarnál beszélni velem, jobb lenne, ha felhívnál vonalason. Akkor megpróbálod újra? Állok elébe, szívecském."
Leteszem, és próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy Nigel Kennedy éppen szívecskémnek szólított. Mint kiderül, a művész számítógépe volt az interferencia oka, így amikor kikapcsolja a zavarkeltő masinát, a vonal hirtelen kristálytiszta lesz. "Tudtam, hogy a rohadt computer (a szót ausztrál akcentussal „kompívá"-nak ejti) lesz a ludas" - mondja nevetve.
Kennedy szókimondóbb mint valaha, szavai egy külvárosi bajkeverőéi, káromkodás káromkodást követ. Nem kell túl nagy fantázia hozzá, hogy az ember elképzelje azt az anyázás-áradatot, amely akkor hagyhatta el a száját, amikor 2006 októberében egy másik kerekező lelökte biciklijéről, és eltört a bal csuklója. Akkoriban azt rebesgették, hogy a baleset akár Kennedy karrierjének végét is jelentheti, ám ő ezt mindvégig sületlenségnek tartotta.
„Először észre se vettem, hogy eltört - meséli. - Egymásnak mentünk és ennyi. A másik fazon leesett a bringájáról, azóta se láttam a buráját... Csak következő reggel kapcsoltam, hogy itt valami nem stimmel. Kicsit fájt, de nem csoda, ha az ember így be--ssza valamijét, nyilván sajog egy ideig. Aztán viszont megpróbáltam gyakorolni, és észrevettem, hogy nem tudom úgy mozgatni a kezemet, ahogy kéne. Ezen a ponton már tudtam, hogy basszus, itt valami nagyon nincs rendben, úgyhogy jobban tenném, ha megröntgeneztetném magam."
Félt, hogy lemerevednek az ujjai, ezért végül nem vállalta a műtétet. Ehelyett inkább négy hónapon keresztül pihentette a kezét és kezelésekre járt. A kényszerpihenő nem keserítette el a művészt, sőt meglepő módon kifejezetten szórakoztatta. „Végre hallhattam másokat is játszani, nem csak saját magamat, rengeteg kulturális programon vettem részt. Voltam focimeccseken, színházban. Csupa olyan dolgot csináltam, amit egy elfoglalt zenész nem igazán engedhet meg magának."
A felszabaduló időt Kennedy írással töltötte, de még a gondolattól is kirázza a hideg, hogy eközben esetleg számot vessen saját magával. „Nem vagyok egy befelé figyelő fazon. Nem tudom, te mit gondolsz erről a baromságról, de szerintem k...vára unalmasak azok az emberek, akik mást se csinálnak, csak állandóan saját magukat elemzik. Senkinek semmi szüksége arra, hogy mások öndiagnózisát hallgassa. Úgyhogy nem is untatnám a közönséget ezzel a szarsággal".
Sokkal szívesebben beszél a Lengyel Kamarazenekar művészeti vezetőjeként végzett munkájáról. Kennedy idejének egy részét második feleségével, Agnieszkával tölti Lengyelországban, a zenekar élén pedig azért tevékenykedik, hogy a közép-európai náció újra felfedezze néhány rég elfeledett zeneszerzőjét. A múlt év folyamán jelent meg Polish Spirit című albuma. A lemez Emil Mlynarski és Mieczyslaw Karlowicz, két manapság keveset játszott tizenkilencedik századi lengyel szerző műveit tartalmazza, amelyeket korábban még a zenekar tagjai sem ismertek. „Ez a cucc maga a romantikus zene. Egyszerűen gyönyörű.
A két szerző közül az egyiket [Karlowiczot] a kutya se ismeri Lengyelországban. Totálisan elfelejtették az orosz megszállás alatt, amikor az állam előírta, hogy az orosz szerzőknek kell meghatározni a kulturális életet. Baromi jó érzés volt, hogy én ismertethettem meg újra a zenekart a saját örökségükkel."
2006-ban régi álmát megvalósítva The Blue Note Sessions címmel dzsesszalbumot adott ki. Pillanatnyilag lengyel zenész barátaival dolgozik a folytatáson. „Lengyelországban a dzsessz hosszú ideje különleges szerepet játszik, mivel a megszállás alatt ez a stílus jelentette a szabadság zenéjét. A szovjet állam mindent, amit csak lehetett, cenzúrázott, arról persze lövésük sem volt, hogy mi értelme ennek az egész dzsessz nevű cuccnak. A popzenében lehet mondani, hogy erről vagy arról nem énekelhetsz, a dzsessznél viszont rohadtul nem lehet megmondani, hogy pontosan miről szól. Nem lehet rásütni, hogy politikailag helytelen, mert nincs benne semmi más, csak zene."Kennedy utolsó klasszikus albuma Beethoven & Mozart Violin Concertos címmel jelent meg. Erről a lemezről is elhangzik majd néhány darab a Sydney-i Szimfonikusok előadásában. Mindezidáig kerülte Mozartot, ahogy csak tudta. „Mozart vadiúj dolog számomra, mindig is utáltam. Azt gondoltam róla, hogy a zenéje olyan, mint valami kitt kávéházi klimpírozás. A fiamnak pont azért lett Amadeus a harmadik neve, mert nagyon reméltem, hogy majd én is elkezdem élvezni, amit mindenki más annyira élvez rajtam kívül, és hogy egyszer csak megértem ennek a zenének a lényegét. Nagyra tartom Vivaldit, Bachról pedig azt gondolom, hogy tökéletes előkészítése volt Mozartnak, akinek a zenéjét egyre jobban élvezem. Iszonyú jó érzés volt, amikor végre valahára elkezdtem szeretni valamit, amit a környezetem mindig is nagyra értékelt. Azt gondoltam: Basszuskulcs, végre leesett a húszfilléres."
Forrás: www.festivalcity.hu
Hozzászólás
| Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
Hozzászólások
| Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |
