– A felvételeket a Zeneakadémia nagytermében készítettük, ahol egykor Bartók Béla, Kodály Zoltán és Ligeti György növendékként föllépett, majd tanított. Jó, de borzongató érzés, hogy ezeknek az óriásoknak és az alkotásaiknak a hangját e falak őrzik. Szebb, újabb és nagyobb termek sorában énekeltem már, de számomra a Zeneakadémia páratlanul kedves. Simon Izabella kísér zongorán, a felvétel előtt tengernyit dolgoztunk. Ő azért fantasztikus partner, mert nemcsak a kottaképet nézi, hanem, hogy mit akar elmondani a szerző, mire utal a szöveg. Megszerettem ezeket a dalokat, bár korábban tényleg nem ez volt az én zenei világom - hangzik az énekesnő vallomása.

– Minden dal egy kis „mini opera". Az a hallgató benyomása, hogy pontosan kimérték, mennyire lehet színpadias az előadásmód, például a Mónár Anna balladájában.

– Sokat gondolkoztam rajta, mert nem akartam túllőni a célon, de ez valóban dráma. Az első hangtól az utolsóig! A nő lelkivilága, az egész története. Nagyon szeretem Bartók Tíz magyar népdalát. Ragaszkodtam, hozzá, hogy fölvegyük őket, mert olyanok, mint a csiszolatlan gyémántok. Fontosak, mert ettől az egyszerűségtől jutunk el Ligetihez, akitől én mindig tartózkodtam, mert úgy véltem, hogy képtelen lennék elénekelni a darabjait. A munka során azonban bensőséges kapcsolatba kerültem az iróniájával és a fricskáival. Az Arany János versére komponált dal, A bujdosó pedig szerintem a hazaszeretet tökéletes megfogalmazása. Ezt az érzést én sem zenében, sem szövegben soha nem éltem még át ilyen mélyen, ilyen gyönyörűségesen.

– Eddig kevés dalműsort adott. Most mintha kedvet kapott volna a műfajhoz, azt mondja, hogy tervezik a CD folytatását...

– Szeretnék egy olyan lemezanyagot összeválogatni Simon Izabellával, amelyen zeneszerző nők dalai szerepelnének, talán a Brahms körüli időszakból. Meglepően gazdag, és szinte teljesen felfedezetlen ez az irodalom. Fanny Mendelssohn zongoraművész, Felix Mendelssohn zeneszerző nővére például gyönyörű dalokat komponált. Egy német kisvárosban rábukkantam egy olyan könyvtárra, amelyben föllelhetők a világ valamennyi női szerzőjének munkái, itt fogok kutatni - árul el valamit a terveiből.

– Emlékhangversenyen idézik föl – május 18-án délelőtt, a Zeneakadémia kistermében – a tíz éve elhunyt neves bariton, Bende Zsolt alakját. Ön a motorja az eseménynek.

– Körülbelül másfél órás műsort tervezünk, Batta András rektor vállalta, hogy néhány szóval megemlékezik Bende Zsoltról, én is szeretnék röviden beszélni róla. Remélem, sikerül megszereznünk és összeállítanunk egy-két film-, illetve tévévételből egy bejátszást, hogy valamiképpen ő is közöttünk legyen. Ezután indul a koncert, hét kolléganőm és hét kollégám kíván részt venni a műsorban, elsősorban a volt növendékei, például Ardó Mária, Clementis Tamás, Gulyás Dénes, Kincses Veronika, Polgár László, Xavier Rivadaneira. És Gémes Katalin, aki ugyan nem volt a tanítványa, de nagyon tisztelte őt, mint embert. Harazdy Miklós kíséri az énekeseket, és mint az operaműfajt szerető hangszeres, Várjon Dénes és a Simon Izabella Mendelssohn op. 92-es négykezes Allegro brillant-ját szólaltatja meg. Mindenki más módon kötődik Bende Zsolthoz, így nem állapodtunk meg abban, hogy mit „kell" énekelni, ki-ki azt hozza majd, ami a szívéből szól.

– Ön mit választ?

– Sokat törtem a fejem, hogy mi lenne igazán méltó, hiszen rengeteget tanultam vele. Aztán egyik éjjel hirtelen "megvilágosodtam", a Traviata harmadik felvonásából az Addio del passato kezdetű áriát éneklem. Fontos és soha el nem felejthető történet fűződik ehhez a számhoz: először énekeltem a Traviatát a Milánói Scalában, kértem, hogy jöjjön el, legyen ott, mert ez a fellépés óriási kihívás volt számomra. Eljött és előadás után az éjszakába nyúlóan, hosszan beszélgettünk. Az ária előtt az idősebb Germont levelét olvassa Violetta, - Bende könnyes szemekkel mondta nekem, hogy ő még senkitől sem hallotta ezt ilyen megrendítően. Bennem máig elevenen megmaradt ez az este, úgy gondolom, fölidézem. És a másik, majdnem kötelező feladat Júlia áriája. 1989-ben Gounod Rómeó és Júliájában mutatkoztam be, ez volt az első, igazi megmérettetésem budapesti színpadon. A premieren nemcsak mint a mesterem állt mellettem, hanem Capuletként a papám szerepében adott biztonságot, támogatást - emlékezik Rost Andrea.

– Tavaly Bécsben nem a jól bejáratott Susannát, hanem a grófnét énekelte a Figaro házasságában, 2008 őszén két olyan szerepben láthatjuk-hallhatjuk Budapesten, a Művészetek Palotájában, amelyeket még sosem játszott. Az egyik a Turandot Liuja, a másik a Cosi fan tutte Fiordiligije.

– Új szerepek és egy kicsit új irány. Azt hiszem, hogy most már hanggal is győzni fogok egy harsány Puccini zenekart. Mindkét szerep olyan, hogy az ember elkezdi tanulni, aztán félreteszi, majd megint tanulja. Hosszú az út, míg eljut abba a stádiumba: már az enyémek. A Traviatával most vagyok úgy, pedig már 13 éve játszom, hogy már teljesen birtokolom. Ha azt mondják, hogy holnap énekeljek egy Traviatát, nem sápadok el, hanem azt mondom, jaj, de jó! Sokszor kérdezik tőlem: melyik szerep áll hozzám a legközelebb, melyik vagyok én? Végső soron egyik sem, mert mindegyikből van bennem, és mindegyiket szeretem valamiért.

Albert Mária