A 13. Zsidó Fesztivál („alvállalkozásaként?”)  nyolcadik alkalommal létrejött Spinoza Fesztivál a filozófusról elnevezett Dob utca 15. szám alatti vendéglő-színházban mutatta be a zsidó újév első napján két előadásban ezt a vállalkozást. Végig egy fiatal, tehetséges zongorista játékával aláfestve görögtek az ízes, őt idehozó szavak. A 70 személyt befogadó terem színpadára Murányi Péter alkalmazta a – valószínűleg – Salamon saját regényéből, a Hej színművészek!-ből kiragadott mozaikképet.

Saly Béla – akit, amíg élt nem szépségéért, de tüneményes emberségért, esendő létünket viccel felmutató, édes, mindig csak örömöt adó lényéért imádott mindenki – a ma Ukrajnában található Beregrákoson jött a világra. Egy, a kis falusi krejzerájt/boltot működtető szegény zsidócska családban. Itt növögetett Béluska – növelve legendás, majdan 47-essé nőtt lábát, vitorla fülét, tülök orrát – több testvérével (Palival, Etelkával, Bertával, Jenővel) a meleg, szerető, családi körben. A papája egyszer – hatásos hisztirohama kényszerítő ereje folytán – elvitte kisfiát Munkácsra, „üzleti útra”, a Veréb nevű ló húzta szekéren. Na, ez volt a bűnbeesés napja Bélánknak, hiszen akkor látta meg a CIRKUSZT!  Először ugyan megijedt a lisztes arcú kikiáltótól, de papája, majd otthon a mamuska is azt mondta neki, feje búbját simogatva: „Ne félj a színészektől, nem esznek embert!  Ebből látszik – mondta, visszaemlékezve erre –, hogy mamácskája nem ismert egy színészt sem... Előadás előtt, nappali unalmukban dehogynem esznek! Egymást!

Nos, Székhelyi mélyen átlényegült alakításában – a közönség között battyogott be meztélábra vett csónakcipőben, kalapban, kórházi pizsamára húzott kabátban fel, a neki tényleg világot jelentő deszkákra – megidéződik az a régi, kisvárosi-vidéki, szinte chagalli paraszti világ. Vityebszk és Beregrákos, majd később a  Magyarországra lovazva elért Berettyószentmárton nem nagyon különbözött akkoriban tőlük. Egyben viszont nagyon is: itt, Eötvösnek köszönhetően, nem voltak zsidóirtó pogromok, tehát a kis Bélus a szeretetet vette észre mindenhol és mindenkinél. Nagypapiját imádták a falusiak, és amikor ők továbbálltak, Veréb kocogását hallgatva, Budapestig, ott is csak a fényt, soha nem a sötétet érezte magán.

A Király utca 21-ben vert tanyát a család, és a Wesselényi utcai izraelita fiúiskolában  – az élet a legnagyobb rendező-alapon – nem más ült mellette, mint Kahn Gyula. Ketten röhögték szét az órákat, hisz ez a Kahn később Kabosként ette a „hajmát is hajmával...” Mikor Salamonunk megkapta a bizonyítványát, és abból kiderült, hogy ő meg a suli nem nagyon férnek össze, felvetődött: hogyan tovább. Hát orvosnak nem ment (Pali bátyja szerette volna, de az eredményei nem predesztinálták erre), mészárosnak se a marha nagy, lapát tenyereivel (mert  túl korán kelnek a hentesek sajna), hanem textilboltban lett inas.

És rögvest bejáratos a szemközti Nemzetibe a színészekhez. Ahogy Székhelyi József Salamon (ez lett művészneve) édes, kicsit motyogós, beregi tájnyelvén előadta, nem a színpadon ágálókat leste ott, a szent házban, áh, nem! Az öltözők, a társalgó világa vonzotta. De a textiles főnök egy idő után azt mondta neki, hogy  sajna, ilyen randa pónemmel (pofával) nem lehet valaki eladó, mert elriasztja a vevőket. Székhelyi a színpadon felállított prezentációs táblára mindig fel-felskiccelte ezt a fura, manófejű öregembert odaadó-csipkelődős iróniával, miközben idézte szellemét. (Élete részletes története itt olvasható: http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/p-z/salamonbelet.htm )

Nos, sok mindet próbált, végül bejutott a varieté varázsvilágába. Detektív- és katonaszerepekben domborított, de a legnagyobb sikerét egy elalvásból adódó csetlés-botlásának köszönhette. És így a gépezet beindult: Pesti elkezdte imádni ezt a nagylábú, nagyszívű, tohonya humorzsákot. Aki mindenkit mindig aranyoskáimnak szólított, és élete boldogsága volt, hogy „felismörték!!” – a taxis, a portás, az utca embere, mindenki. De nemcsak ők imádták, hanem  a kollégái is mind – Komlós Vilmos, Alfonzó, Halmai Imre és a többiek! De hiába: a zsidótörvények 1939-ben lerugdaltatták a színről. Akkor kezdett saját kiadású könyvével – az előadóest alapjául szolgáló művel – házalni.

Aztán durvult a helyzet, veszélyben forgott az élete is: feltett kézzel állt a taknyos nyilas-süvölvény előtt a gettóban. „Felismörte” a kis gyilkos-ivadék. Ő még ennek is naivan örült. Annak meg pláne, hogy 60 évesen megúszta a Dunába lövést...  Ezután jöttek azok az évek, amik nagy „komenista löttyös indulatukban” nem igényelték az ő polgári, zsidó, kabarés, fanyar-édes humorát Jellemezni ezeket az időket egy Marseille-i kifejezés a legjobb, amit a savanyú emberre mondanak: il est un vrai cul cousu (bevarrt seggű). Kritikusként még Zelk Zoltán is lemarta a régi, jó nevettetőket akkoriban. Mint írta, ahelyett hogy a Párt magasztos céljait szolgálnák pátosszal, itten szétröhögtetnék a nép másra szükséges agyát... (Később persze megbánta...)

Székhelyi színesen vitte-szőtte a salamoni fátylat, önfeledten lebbentette fel azt az egyre aranyosabb titkokról. Arról például, hogy Salamon Komlóssal kijárt a lóversenyre, hogy adta magát teljesen oda a futballnak, hiszen ő egy életre választott pályát, az MTK pályát! Volt ott ő minden, mint Garas-előzmény a Csapatánál: intéző, tehetségkutató, mindenre odafigyelő, valamennyi meccsen újra és újra meghaló drukker. Még FIFA-szabályt is akart hivatalosan módosíttatni, hisz a csapata mindig a 87. percben kezdte a gólokat beszedni, tehát kikapni. Állíttassék le minden meccs ilyenkor! – írta vérkomolyan Svájcba.

Közben fel-felcsendültek a korszak melódiái, idézve azokat boldog és/vagy rémes napokat. Salamon Béla 81 évét, ami a keretjátékban a halálával kezdődik itt a Spinozában, és azzal is végződik. De mielőtt a tepsiben csak a lábcédula jelezné a legnagyobb magyar talp tulajdonosának nevét, Béla bá – akit már 66 évesen nyugdíjba akartak száműzni a Vidám Színpadról – még egyszer kiszökik a kórházból. Fellépni a megdöbbent kollégák és nézők előtt. Nem tudva, hogy utoljára, de nyugtalansággal vegyes izgalommal készülve egész nap a szent szökésre. Hisz mennie kellett, előadás volt: aranyoskáim, mit kell ezen csudálkoznia bárkinek is??? Minden taxis „felismörte”, minden portás körülugrálta és kifizette helyette a cechet, minden színész ajnározta, sírva-nevetve puszilgatta, minden néző két percig néma csendben tisztelgett előtte. Pedig édeseim, a textust, a fránya textust, azt agyon izgulta akkor is, hogy nem téveszti-e el? Mindig lámpalázas volt ez a hórihorgas aranyszívű, mindig a textus betűit rettegte. Ám akkor minden, de minden klappolt! Aztán újra beöltözött szökött civilbe – másik taxival visszament a kórházba, ahol szintén mindenki boldogan ránevetett, mert a közelébe lehet, hallhatja. Ápolónőcskék lejtettek csábtáncot körülötte, betegtársak, látogatók vicceltek vele, és észre sem vette, hogy eközben, ebben a szeretetörvényben valami különös is megtörtént vele: meghalt...

De a „ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni!”- bátorságú Pomócsija –

– a Kellér-írta figurának köszönhetően, sokáig nem ment nyugdíjba. A köztudatba berobbanását elősegítő Szőke Szakáll-féle Vonósnégyes



a „Lepsénynél még megvolt!” ügyefogyott beosztottja, aki elveszti a főnök feleségét a motorról,



és a többi szerepe örökké élnek. Ő mindig maga – nem alakított soha semmit – az Ember volt esendően, önmagán röhögve, másokat rádöbbentve a humánum fontosságára. Fiatalok tán nem tudják, ki volt ez a mindenki Bélája, a büszke nagypapa, a fanatikus drukker, a szivarok szerelmese, a pesti slemilemil legempatikusabb és -zseniálisabb megformálója. A nagyra nőtt hazai Chaplin, aki épp nem a kicsiségével hatott, hanem a nagyra nőtt elesettségével... "A kedélybetegség elleni legtutibb orvosság", ahogy Kellér Dezső jellemezte a színészt felderített sok-sok generációt. Este 2010 szeptemberében is.

Újra kultuszt kéne neki és a nevetésnek csinálni! Székhelyi József megtette az első értő és szeretettől, alázattól teli lépéseket efelé. Én köszönöm neki az ötletet és kivitelezést.


Szász Judit

Fotó: szineszkonyvtar.hu