Piros boltívek alatt asztalok-székek, kényelmes süppedős bőrkanapék, fotelek várják a választékot kóstolókat,  egyben  színházba igyekvőket.  A weblapon http://www.zoldmacska.hu/programok látható a lokációjuk,  programjuk, minden róluk. November 13-án, este hétkor látható ott az az előadás, amit szinte csak szerelemből, a játék, a mese iránti megszállottságból alkotott egy fiatal csapat, a SZ.A.F.T. http://szafttarsulat.qwqw.hu/ 

Bemutatkozásukból érezhető a tenni akaró lendület és az az igény, hogy a diákszínjátszók hamvas önfeledtségét a profivá válás útján is megőrizhessék – illetve ebben másoknak is segítsenek. Mert esetükben sajna joggal beszélhetünk ama bizonyos rögös útról, amit megél egy olyan  fiatal, aki  mások előtt a színpadon önfeledten ágálóból egyszer csak abból megélni akaró, de egyben igényes  színvonalat adni akaró felnőtt lesz. Lassan csak magukra számíthatnak, meg  a velük korú, illetve lélekben azt megőrző közönségükre – ha eljut hozzájuk a hírük...

         

Egyre nehezebb a helyzetük, ami sajnos – Virág elvtárs, a Tanú rá – mindig csak fokozódik e csóróvá váló országon belül. Így írja le a rendező: „A darabot a SZIDOSZ – Színházi Dolgozók Szakszervezete támogatásával hoztuk létre  de sajnos ez a forrás most bedőlni látszik. A szakszervezet támogatott eddig minden színházi embert, aki tag – anyagilag és erkölcsileg. A múlt hét óta az anyagi leállni látszik. Így sok független csapat marad majd támogató nélkül.” SZ.A.F.T.-ék mégis alkotnak – „legfeljebb” kétszeresen hajtanak: fizető állásokban is, itt is, de nehezebben összehozva-szervezve a próbákat.

A múlt vasárnapi előadásukon – amit Eck Attila válogatott össze a Lewis Caroll néven publikáló hajdani pap, matematikus és meseíró második könyvéből, az Alice Tüköroszágban címűből –, mindez a kemény létharc nem látszott. A majd harmincöt-negyven nézőt befogadó fekete teremben vidám-lazán megjelenítették Alice másik életét, szegényes de szellemes díszletek, vetítések és jelmezek segítségével. Ezek Fűrész Zoltánt, illetve a bábok magát  a rendezőt, Alexics Ritát is dicsérik. Nyolcan tüsténkedtek a nézőkhöz karnyújtásira, többfélét előadva.

             

Kivéve Manyasz Erikát, aki végig Alice volt, igaz, ő viszont két idősíkban. Az eredeti meséhez képest – amit ugye három angol, vikoriánusan jól nevelt (mégis hisztis) kisleány  kért a mesemondótól, filozófiai mélységeket, biológiai, etológiai vonatkozásokat is felvillantó módon kiötöltetve vele  Csoda- és Tükörországot –  itt Alice öregasszonyként, csak macskáktól körülvéve tűnődik sorsán és a világon. Figyelve a hulló falevelek (a könyvben a hó) puha zaját, ami mindig elégikus gondolatokra sarkallja az embereket.

Macskáit – fekete, fehér és anyacica – folyton regulázva, azokkal ember módjára beszélgetve tűnik át a tükrön, vissza lánykorába. És ez már az alapműhöz képest is ad egy fanyar elmúlás-ízt, hisz  Lewis Caroll csupán a sedre – viszont a cicákkal  felnőttként hatalmaskodó, fegyelmező – gyerek reakcióit figyelte meg meséje közben. Alexicsék  rögtön az elhagyott, idős ember magányát mutatják be, meg az ebből való menekülését az emlékek mindig visszahívó birodalmába.

              

Manyasz Erika a kezéből öregen már gyakran ki-kicsúszó jelenéhez hasonlóan éli meg fiatalságát, azaz múltját is. Vénen csupán a rádió Krónikájának géphangja tartja meg a mindennapok pástján. Egyébként ugyanúgy elkalandozik, ahogy gyereklányként is tágra nyílt,  ámuló szemmel  pislog a sok rázúduló élményre. Ott is egyedül van, csak sodródik, akár a beszélő – eléggé agresszív – virágok, akár a durva vasúti csúfolkodók, akár Subidú (Müller Ádám) és Subidam (Boros Ádám) Stan és Pan-szerű párosa kerül az útjába.

A  matematikus-író sakkszeretete a tükör mögötti világban a huncutkodó macskákat figura-fenségekké varázsolja – a sakktábla örök törvénye szerint, amit Alice fiatalon, öregen mindenképp szeretett megfejteni.

    

A cicókból Fehér (Birtók Lili affektáló, mindent azonnal akaró-megkapó kislány-karikatúrája) és  Fekete (Vajda Izabella megjelenésében, hangjában is démonit sejtető) Királynő lesz, aki a hasonló Királyok mellett ijeszti és segíti is a kislánnyá visszavedlett asszonyt.

Alice-nak nincs olyan meghatározott célja e mesében, mint híres kolleginájának, az amerikai Dorkának:  hogy Ózt, a nagy varázslót felkeresve, jót lopjon a világba. Alice – ahogy Micimackó a másik híres angol mesehős is – csak úgy elvan és kívülről néha bele-belekotnyeleskedve, mindent megnézve fejlődik a sok kaland során. Az emberi jellemű, egymással perlekedő virágok vitája, a tojáshoz hasonlatos Dingidungi versmagyarázata a Gruffacsór című halandzsaversről (ihletetten elszavalta Fodor Judit) mind valamiféle előrehaladást jelentenek Alice életében – de főleg gondolkodásában.

            

Kérdéseket tesz fel, mint minden értelmes, kíváncsi gyermek, és bonyolult, talányos válaszokkal teszik cserébe próbára. Nem jótetteket kell végrehajtani, hogy mehessen tovább az útján; érvelnie kell, vitázni – tehát nem a szívre, hanem az agyra gyúr Lewis Caroll – ami az akkori nőfelfogást ismerve, máig elég forradalmi látásmódra vall. Megoldásokat kell kitalálnia, cselvetéseket, gúnyt kell kiküszöbölnie és túlélnie, egyáltalán a csavaros dolgokat –talán magát a felnőttvilágot a maga gyakori logikátlanságával – kell megértenie.

Bégető, de embernyelven beszélő és árkus papírokat telirovó, okoskodó Juh, más rovarokat udvariasan bemutató óriásszúnyog (szellemesen hatalmas ballonkabátban, kalappal, test nélkül jelenítik meg) használja a nyelvi leleményeket kiélező viccek hatását – zsemlepke – arra, hogy a kis kíváncsi egy pillanatra se lankadjon a figyelésben. Ebben, a sok nehéz szöveget is érthetően igénylő megjelenésben még Biszak Áron – Fehér Király, Dingidungi – és Simó Krisztián, mint Fehér Huszár vesz részt. Maguk alakítják át táncos, az épp felmutatott figurára jellemző mozgással a színpadteret is, ki-becipelve a kellékeket, díszletet.  Mivel a vetítés is tágítja a pici teret, így az osztrigák szomorú sorsát árnyjátékkal turbózva, vásznon jelenítették meg, Subidú  versét illusztrálva.



A kislány be is szeretne olvadni e mindenfelé és mindenféle  kavargó lények világába, de retteg a feloldódástól, hisz emberként ő itt is nagyon magányos. Az eredeti mesében Alice végül elnyeri jutalmát, aranykoronával ő is Királynő lesz, és ezzel a mézzel – ami azért kicsit csípős is, hisz érik királynőként  kellemetlenségek – a szájában ébred vad álmából a délutáni, kicsinyekre kötelező alvása után.

A színházi változatban Alice a színes kavalkádban egyszer csak visszasodródik régi szobájába. Ott találja magát valódi életkorához illő mamuszában, otthonkájában, közönségessé vált macskái közt. Ő itt nem a felnőttségre készült fel képtelen kalandjai és ismeretségei során – ahogy az író eredetileg akarta –, hanem egyedülléte elől menekült el egy boldogabbnak hitt/hazudott (de épp kiderült, hogy ez nem igaz) világba.



Fiatalok fanyar vallomása ez a másfél óra arról, mivé látják változni az életet, meg arról is, vajon a visszarévedés okozhat-e maradandó örömet, és felold-e a jelen szomorúsága alól. A válaszuk erre – nekem úgy tűnik –, hogy nem. Mert nem annyira fénylő, nem annyira csodás se előre, se hátra az élet...  A színpadról sokkal inkább abszurd egyvelegnek tűnik, amiben talán az ad kapaszkodót, hogy ha biztosak lehetünk benne: létezik a varázstükör mögötti  valódi szoba, tömve ismert, régi bútorokkal, puha, rosszalkodó de velünk szolidáris macskákkal, akik nem beszélnek ugyan hozzánk, de bölcs pillantásuk mindent elárul.

Nem igazán könnyen emészthető gyerekmese sem a regény – Révbíró Tamás, illetve a versbetétek Tótfalusi István fordítása – sem az adaptált Eck-féle változat. De iskolások felsőből, gimnáziumból meg tudnának birkózni vele, mert nagyon üde és játékos formában tálalja a társulat ezt a nyomasztó tanulságot. Én nem tudok a koromból kilépni, a rezümét ezért látom így, de egy most  élni kezdőnek izgalmas utazást adhat ez a színházi előadás.  Korosztályuk ismert gesztusai, mozgásai, cuccai biztos közelebb hozzák a diákokhoz e múlt-múltszázadi pap bácsi művét, az idősebbek pedig – hozzám hasonlóan – megértenék, hogy magunk elől nem tudunk elszökni, még ha komolyan is vesszük az ajánló versikét a szintén S.Z.A.F.T-os Eck Attilától: „Ha Én Alice lennék, / Macskák bűvkörében élnék. / Egy álmos délutánon, / Mikor megkerget az álom / Tükörországba indulnék, / Ha Én Alice lennék.”

Szász Judit

Fotók: Korb Hajnalka