1850. február 24-én született Ászáron. A Komárom megyei kis falu keresztelési anyakönyvébe Krippel Mária Anna néven jegyezték be Krippel József uradalmi ács és Keszey Julianna ötödik gyermekét. Becsvágyó édesanyja tanult embert akart nevelni gyerekeiből, ezért Győrbe költöztek, ahol apja megyei hajdú lett. Anyját korán elvitte a megfeszített munka, az ötéves Marit egy nagynénje vette magához Pannonhalmán, s ott kezdte meg elemi iskoláit is. Aztán visszakerült apjához Győrbe, ahol elvégezte a kötelező négy elemit, de továbbtanulásra nem volt lehetősége: cselédnek adta apja és mostohája, akik igen keményen, sőt olykor kegyetlenül bántak vele. Bécsben is szolgált egy magyar családnál, majd az osztrák-porosz háborúban markotányoslány volt: vizet, élelmet hordott a katonáknak, s ápolta a sebesülteket.

16 évesen megszökött egy vándorszíntársulattal. Székesfehérvárott lépett először színpadra, kardalos, statiszta volt, de ő többre vágyott, s hamarosan a Budai Népszínházhoz szerződött. A Horváth-kerti színpadon már Jászai Mari néven játszott, s néhány szavas szerepekben is feltűnt. 1869 tavaszán hozzáment színésztársához, a nála tíz évvel idősebb Kassai Vidorhoz, aki komoly, művelt, olvasott ember volt; ez imponált a hatalmas tudásvággyal megáldott fiatal nőnek. Együtt szerződtek a kolozsvári színházhoz, ahol három évig akár boldog is lehetett volna – ha nem kellett volna éheznie, mert minden kis pénzét színpadi ruhákra költötte. Reggelit, vacsorát nem evett, miközben férje – akitől nemsokára elvált – a kávéházba járt. Vezető szerepeket játszott, s híre a fővárosba is eljutott. A Nemzeti Színház intendánsa leutazott érte Kolozsvárra, s szerződtette a nyugalomba vonult Jókainé Laborfalvi Róza tragikai szerepkörére.

1872. április 3-án mutatkozott be a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán álló Nemzetiben, a Bánk bán Gertrudis királynéjaként. Veleszületett tehetségét állandó tanulással fejlesztette. Pályája Szigligeti Ede, majd Paulay Ede igazgatása alatt ívelt fölfelé, s óriási hatású művész vált belőle. Néhány hónapi megszakítással 53 évig egyfolytában tündökölt a Nemzeti Színház élén (egy évadot a századfordulón a Vígszínházban töltött). Ő volt Az ember tragédiájának első Évája (1883), Shakespeare műveinek húsz nőalakját játszotta el, s elsőként alakította magyar színpadon az antik tragédiák hősnőit: Antigonét, Iokasztét, Elektrát.

Művészetének csúcsát minden megítélés szerint Szophoklész Elektrájában érte el. Szinte eggyé vált a szereppel: „Ezért érdemes volt születni. Maga Elektra vagyok” – írta naplójába. Hasonlóan a sajátjának érezte Grillparzer Medeáját, amit az 1887-es bemutató után harminc évig játszott páratlan sikerrel. Mind színpadi játékát, mind versmondását az emelkedett, nemes pátosz hatotta át. Kivételes egyéniségének mindent magára formáló erejével kivételes egyéniségeket ábrázolt. Zengő alt hangja élettel töltötte meg a nemes veretű szövegeket, a színpadról tanított egy országot az igazi méltóságra. Mindig az egész darabot ismerte, nemcsak saját szerepét, hogy teljesen otthon legyen benne. Kiválóan megtanult görögül, németül, angolul és franciául, Ibsen John Gabriel Borkman című darabját az ő fordításában játszotta a Nemzeti társulata. Számos alkalommal adott önálló estet, Petőfi nagy rajongója és Széchenyi István csodálója volt. Szilveszterenként felkereste Petőfi kiskőrösi szülőházát, hogy ott verseivel emlékezzen a költőre. Szívesen utazott, többször járt Olaszországban, tapasztalatokat gyűjtött. 1914-ben két korai némafilmben szerepelt.

Utálta a képmutatást, túláradó temperamentuma, életszomja szenvedélyes kapcsolataiban is kifejezésre jutott; hősnő volt a profán életben is. Szerelme volt rövidebb-hosszabb ideig a költő Reviczky Gyula, a fiatal író Szomory Dezső és a festő Feszty Árpád is. „Sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott” – írta Jászai Mari. Életfilozófiája az intenzíven élő egyéniség lényegét hirdette: „Az élet célja: az élet. Nagyon élni, jól, rosszul, ahogy jön, és ahogy az ember hajlamai akarják...”

Egyébiránt kevéssel beérte: cselédet nem tartott, lakását maga takarította, ruháit maga tervezte, varrta. Gyakran adakozott, pedig napi jövedelmén kívül nem volt vagyona, ezért az Elektra-előadások bevételét ajánlotta fel. Az I. világháborúban mindenét, ékszereit, ruháit is szétosztotta a szegény katonák között, nyolcszázszor szavalt a sebesülteknek és a sebesültek javára. Hozzájárult a kolozsvári Mátyás király-szobor felállításához, és szülőfaluja iskolájának felújításához is.

Idős korára bölcs asszonnyá érett, és gondolatait, művészi tapasztalatait meg is osztotta a világgal: cikkeket írt a magyar nyelvhelyességről és a színészi alkotómunka módszereiről. Lakásának ablakából a Duna folyását szerette nézni naphosszat (ma nevét viseli a tér, ahol lakott). Amikor betegsége súlyosbodott, az emberek részvéte elől egy szanatórium szerény szobácskájába menekült, szörnyű szenvedéseit méltósággal viselte, nem panaszkodott.