– Nincs egyedül, sokan hitték rólunk ugyanezt. Osztálytársak voltunk a főiskolán. Első nap, egészen véletlenül, egymás mellé ültünk. A bemutatkozáskor derült ki, hogy majdnem egyforma a vezetéknevünk, meg az is, hogy mindkettőnknek erős a vidéki kötődése. Ennyi volt a figyelemfölkeltő véletlen – ami nem volt az, hiszen az első perctől – egészen az ő haláláig, sőt, azon is túl – lelki rokonság volt köztünk. Egymásra épült az életünk, a szakmai pályafutásunk. Együtt kezdtünk a Nemzeti Színházban, együtt léptünk föl a nyári játékokon. Nagyon fontos volt számomra a véleménye. Sarkallt, erőt adott, s mindezt olyan évődősen tette. Eljött a premierre, megmondta a véleményét, aztán közölte: „győztél, de most én jövök!” Ha kellett, kegyetlenül megkritizáltuk egymást. Mióta elment, senkivel sincs olyan erős szakmai barátságom, mint vele volt. Hihetetlenül hiányzik… szükségem lenne rá! Habár… most is jelen van, csak messzebb, és nehezebb megfejteni az általa adott jeleket.
– Említette, hogy Bubik István mindig alaposan „kivesézte”. Adott a véleményére és meg is fogadta a tanácsait. De a premieren ott ülnek a nézőtéren a színházkritikusok is. Némelyiknek igencsak vitriolosak a mondatai. Tart tőlük?– Soha nem reszkettem a kritikusoktól. Annál inkább a családomtól! Tudja, édesapám bányász volt. Sajnos hamar itt hagyott bennünket, mert a bányászok is korán halnak. Nagyon tehetséges volt. Gyönyörűen énekelt. Művésznek született – ha nem is lett az belőle. De hát tizenketten voltak testvérek, és mire 18 éves lett, kitört a háború, katonaság, aztán nősülés, majd jöttünk mi, a három lány. Sok mindent örököltünk tőle, s végül az ő adottságai bennem teljesedtek ki.
– Mindig színésznő akart lenni?– Világ életemben. Már akkor a teátrum volt a fejemben, amikor még nem is láttam színházat belülről. Erre első ízben tizennégy éves koromban került sor.
– A szülei mit szóltak a pályaválasztásához?– Nem örültek neki, de később elfogadták. Édesapa kicsit nehezebben.
– Mit szólt, amikor végül mégis a színpadon látta?– Először a televíziós Ki mit tud-on szembesült ezzel, és nagyon izgult értem. Soha nem tudott kívülről, nézőként figyelni rám. És soha nem lett volna belőlem színésznő, ha nem kapok a döntő után – ahol harmadikként végeztem – annyi jó tanácsot a felvételihez Major Tamástól. Pályám elején a Nemzetiben édesapa láthatott Júliaként is.
– Eltelt már néhány esztendő az új Nemzeti Színház átadása óta. Talán ma már megkérdezhetem: miként tudták földolgozni, hogy nem Önök, hanem egy másik társulat játszik a nemzet első számú teátrumában? Hogy elvitték a díszleteket, a jelmezeket?– Arra nincs szó, hogy mennyire nehezen. Különösen erős trauma volt ez olyan művészeknek, mint Sinkovits Imre vagy Agárdy Gábor. Talán ez a megrázkódtatás is hozzájárult a halálukhoz…
– Visszatérve a kezdetekhez, nagy dolog kezdőként Júliát játszani, majd az ezt követő évek alatt szinte mindent, ami csak említésre méltó lehet a világirodalomban. Shakespeare-től Ödön von Horváthig, Molnár Ferenctől Ibsenig, Brechtig. Volt Melinda és Tünde, Gruse és Szent Johanna. Maradt egyáltalán valami szerepálma?– Nem is tudom… Talán a Liliomban Muskátné. Az én pályám hihetetlenül szerencsésen alakult. Nemcsak a színházi feladatok miatt, hanem azért is, mert – ellentétben a mai fiatal színészekkel, akiket ezért nagyon sajnálok, hiszen nem ismerheti meg őket a közönség – szerepet kaptam számos tévéjátékban, filmezhettem. Az meg a ráadás, hogy nem skatulyáztak be. Hozzáteszem: furcsa világ a miénk. Sokszor olyasmit is el kell játszanunk, amit a való életben soha nem tennénk meg. Még olyan furcsa helyzet is előállhat, hogy magát a szerzőt, az általa írt szerepet kedvelem, mert szakmai kihívást jelent számomra, ám a darabra nézőként nem lennék kíváncsi. Most éppen Brechtre gondolok. Nekem az ő színháza nagyon idegen.
– Filmezik, rádiózik, játszik a Pesti Magyar Színházban, szinkronizál.– Látja, ebben is szerencsés vagyok, ellentétben azzal a sok boldogtalan színésszel, aki bár tehetséges, mégsem kap feladatot, vagy csak színházit, s pusztán a fizetéséből nem nagyon tud megélni. Nekem mindig volt munkám. Jó dolog, ha az emberre számítanak. Tavaly két filmet is forgattam. Az egyiket Jeli Ferenc rendezte, Sínjárók a címe. A történet 1956-ban játszódik, egy szerelmi háromszög keretében. Októberben mutatja majd be a királyi televízió. A másik mozit a nemrégiben elhunyt Mihályfi Sándorral forgattuk. Ennek Csendkút a munkacíme, és Gérecz Attila életét dolgozza föl. Gyakorlatilag az egyik jól végzett munka hozza a másikat, de amióta lányom, Virág megszületett, nem vállalok annyi feladatot. Nekem fontos a kettőnk kapcsolata, a nyugalom, a budafoki házunk kertjében a virágok, a rigófütty, a kedves, otthonosan vidéki hangulat, a barátságos szomszédok, meg az, hogy kamasz lányom majd olyan pályát válasszon, amit élete végéig ugyanúgy szeret, mint én az enyémet, ami úgy alakult, hogy legszebb álmaimat is túlhaladta.
Körmendi Zsuzsa
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |