Vámpírjaink kimutatták a foguk fehérjét
Dátum: 2007. július 2., hétfő, 9:05
A PS Produkció több éves megfeszített munkája (előtte a megvalósulásáról szóló álmodozás) látvánnyá érett és a végén forró, megérdemelt sikerben testesült meg pénteken a Vámpírok bálja sajtóbemutatóján az ex-Nemzeti Magyar Színházban. Melynek épületét erre az alkalomra teljesen felújították – a premieren is jelen lévő – Iglódi István igazgató legnagyobb örömére.
Új a vajszínű plüss padlószőnyeg, a faburkolat ébenfekete festése, a légkondicionálás, a színpad- és fénytechnika, az előterekben lévő elegáns stílben tartott ezüst karszékek, vöröses lámpák, meg az emeleti foyeé vércsepp-csillárja. (Viszont a  főnix-szerűen feltámadt házban a leggyengébb pont – mint Magyaroszágon mindenütt – a toalett. Sorállás volt, és hat-nyolc használó után már csak a WC-papír csonkja lógott. A jegykezelő hölgy nyugtázta a bejelentést, de a takarítók szerinte csak később jönnek majd feltölteni. Apró dolgok, amik elronthatják egy várva várt este hangulatát. A sok helyen ismert, nagy tárlókban tartott tekercsek miért nincsenek itt? Mivel tömegre számítanak egész nyáron, jobb ezt most megoldani...)

Az előadás egy vámpíros bejelentéssel kezdődött: a sírlakók gyenge idegrendszerére tekintettel kérik a mobilok elhallgattatását. A gyűrt selyem függöny – naná, hogy vörös – föllebbenése után Erdély hóval födött hegyei között bolyong a XIX. századi német városkák divatjába öltözött Alfréd (Sánta László), aki mesterét, Abronsius königsbergi professzort keresi e vad hidegben. Vámpírlesre érkeztek ők ide, a messzi Transzszilvániába, de a pofesszor kis híján be is végezte földi pályafutását... Fagyottan szállítja hű tanítványa a zsidó Chagal (Pavletits Béla) „birodalmába”, a hegyi fogadóba. Ott épp nagy fokhagymaszeánsz folyik – bár a németek kérdésére mindenki bőszen tagadja, hogy itt a környéken lennének vérszívók, sőt kastélyról se akarnak tudni –, de e büdös/hasznos növény imádata azért több mint elgondolkodtató a két turistának... A forgatagban megismerhetjük a korcsmáros és terebélyesre hízott neje (Dobos Judit) gyönyörű, vörösesbarna lánykáját is, Sarah-t, akit Andrádi Zsanett  kecskeméti színésznő formált meg az első szereposztásban.

Kentaur néprajzi és építészeti elmélyültséget-hitelességet mutató díszletében a gondosan faragott faház minden szeglete játszik: alsó és felső szintje ki-beforgathatóan működik, többrétegű cselekmény-bonyolításra képesen. Van is ott kergetőzés, tohuva-bohu a szereplők között: a középre pozícionált feredő dézsa két oldalán ifjúi szívek lobbannak szerelemre, közvetlenül a spongya és a melegvíz hatására...

Az ártatlan vágyakozás – amelyet a naivnak látszó Sarah és a tényleg sült-ártatlan Alfréd érez – jól karikírozódik a vén kecske Chagal emeleti félre sasszézásával. Ő tohonya asszonya mellől a szexis keresztény szolgáló, Magda (Kecskés Timea) ágyába igyekszik főnöki és férfiúi minőségében. Míg lányát a „Tóbiás tejesember”-fazonra vett fogadós az ajtajára kalapált  vastag fagerendákkal rekeszti el a világ és a férfiak elől, ő maga lazán csusszan a szőke, bögyös, jobb híján készséges beosztottja mellé. Utána persze lesz kis Feydeau-i kergetőzés professzorostul (Jegercsik Csaba), feleségestül, Alfrédostul, sodrófástul... Mindenki mindenki ellen – ez a darab mondhatni zsánerképekben fogalmazó bevezetője.

Cornelius Baltus Roman Polanski – ötletgazda, film- és musicalrendező – mindenben szabadkezet kapott itteni rezidense és több előadás rendezője így akarja a való világ napfényes közérthetőségét szembeállítani a vámpíri örök homállyal.  Mert az a birodalom maga a titok. Az Éj Királya (hiszen kicsit a Varázsfuvola gonosz női démonának hím megfelelője), Krolock (Egyházi Géza) pedig maga a rémséges fényűzés, olvadó vágykeltés és sanda, bár néha legyőzni akart rosszindulat. Amilyen hatalmas különbség van a gerendából ácsolt, kevés helyiségű parasztvityilló és a számtalan termet, kriptát, folyosót magában rejtő grófi kísértetkastély között, olyan átléphetetlen határ feszül a kétféle létezés, a két faj között. De ide vágyik mindenképp a fogadós kislánya, noha kedvét leli a német fiúka bolondításában is. Ám a legnagyobb vonzerő mégis a sötét várból árad felé.

Denis Callahan koreográfiájával a táncosok meg tudják valósítani – többek közt a Megatáncból már ismert Rákász Dániel, a gróf, Baranya Dávid, Alfréd megszemélyesítője, más szerepeik mellett – mindazt a rettegtető temetői dance macabre-ot: a sírvilági gomolygást, amit hittel hittek az emberek, még akárcsak száz éve is. A ruháik – szintén Kentaur jegyezte a tervezésüket a sminkkel együtt – pontosan és jellemfestően kifejezik a kort meg előtte a századokon átívelő vérontás folyamatos iszonyatát. Kavarognak is gépies mozdulatokkal, átláthatatlanul – sok a lila, fehér füst – abroncsszoknyában és púderes parókában a rokokóból, Erdély aranykorát felidéző mentés, kucsmás, nagyasszonyos viseletben, cafatokba lógó, penészrágta rongyokban és XXI. századi minikben a mai korról nem túl optimistán danoló fináléban a szereplők. Krolock vára is maga a jéghideg tagadás.

Minden, amit a kereszténység a hite nagyságát dicsőítendő felépített – Notre Dame, kölni, milánói dóm – Kentaur rajzasztalán mínuszba fordult, és a poklot jeleníti meg, csipkés gótikába ágyazva. Fémoszlopok, halálfejes szószék, fog-ornamentika és fejjel lelógó denevérpofák, vicsorgó halálfejek, ibolyalila fények, alulról ránk dőlő perspektívát hazudó megoldások erősítik a rémséget. Annyi és olyan monumentális a díszlet, hogy nem is fér a színház falai közé: az utcafronton tárolták nagy részüket...

A bálkirálynővé avanzsált falusi virágszál Erzsébet királynét idéző vérpiros, selyemuszályos, Swarovskival kivert nagyestélyiben veszti el nyaki ütőere ártatlanságát, s válik maga is vérszívóvá. A piros színnel avatja magához méltóvá őt Krolock, amikor a dalban is megénekelt tuliszínű csizmácskát és kendőt ajándékozza neki csaliul. Bizony, a régi-új recept nála is működik: pár divatos rongy, és mehet a biznisz, hiába mentené meg szíve hölgyét a setét praktikákba most már jól belelátó Alfréd, s az einsteni ősz torzonborzot viselő főnöke. Akkora a vámpírok éhsége, hogy jóformán senki sem ússza meg a szereplők közül a hozzájuk lebukást. Kezdődik Chagallal: kalandra szomjas lányát indul keresni, de vérfakasztó fogakkal kel életre halála után a konyhaasztalon, miután a palotában „megkezelték”. Na ő aztán – nagy élvezettel – megharapja a fölötte búsongó Magdát, aki ezentúl szintén vérkonzervben utazik. Ő énekli azt az örökbecsű igazságot, hogy „Meghalni oly morbid...” Csak a húsos feleség marad ki a körből, mert őrá aztán nem feni a fogát senki, főleg nem a hites ura.

Noha lenne mód a vámpírosodást meggátolni – Abronsius ehhez szerszámot is cipeltet Alfréddal –, csak át kell ütni a megcsócsált áldozat szívét, és megszűnik a szívóféreg-utánpótlás. Ám ezt senki sem tudja kivitelezni. Chagalt félti ettől a felesége, Alfréd – amikor lehetősége lenne rá a grófi cinteremben, a nappal halott Krolock és fia koporsójánál – gyáva megtenni, a prof meg öreges izgágaságával csak ront minden helyzeten. Az élők bénázásának köszönhetően, az Éjkirály learatja jól előkészített munkája gyümölcsét: Sarah már az övé lesz, a vendégként  fogadott két németet pedig a bálon fölajánlja kiéhezett koporsószökevény társainak. De ők mégis éhkoppon maradnak, mert a nagy báli táncikában megszökik a vámpírasszonnyá tett lány és a még intakt két férfi. Alfréd a havas völgyekben, amúgy klakkban-frakkban végre csókban forrhat össze szerelme pirosba burkolt tárgyával, de ez már az ő elkárhozását is jelenti..

Az utolsó jelenet a már idézett mai áthallásoktól hangos: ne várjunk semmi jót, erkölcsöt, tisztességet, hiszen a mocsok hatalma végtelen – nagyjából ezt éneklik fekete lakkba, modern cuccokba bújtatva.

Nagyon egységes az előadás. Mindenki jól teljesít, de a legkiugróbb jelenség az az Egyházi Géza, akinek szerepe szerint is ilyennek kell lennie: emelettel a többiek fölé tornyosulva. Nagyon szép hangja van, noha a mozgása tömbszerűen statikus – bár a bálban könnyeden vezette Sarah-t –. köpenyével folyton denevérszárnyat formáz: így ő a gonosz megelevenedett szobra. Andrádi Zsanett hihetően és erős, tiszta hanggal megáldva adta a másokat megtévesztő libuskát, aki akaratának kivitelezésében kemény, mint a vídia. El is nyeri méltó jutalmát. A szerelmük helyett nekem inkább a testi vágyódásuk (lány az izgalomra, gróf úr a vérre) volt hiteles. Alfrédot Sánta László kicsit bamba tejfelesszájúnak formálta, de ez kellett ahhoz, hogy ennyire ne lásson a lány kártyái mögé.

A professzori figura a sémákban teljesedett ki, ahogy a fogadósé meg a korcsmárosnéé is: a szellem embere hadart, izgett-mozgott, leugatott mindenkit, a másik kettő meg a zsidós családszeretetet, furfangot – szóval a „ha én gazdag lennék” világát hozta. Magdaként Kecskés Tímea keresztet lobogtató, a főnökét undorral, muszájból elviselő nőként tudott pár percnyi tragikumot is becsempészni földi életébe. Vámpírként már szexis játszótársa lett a vén kecskének. Volt kis homoerotikus mozzanat is – a vámpír gróf fia, a szöszi Herbert (Pirgel Dávid) üldözte nőcisen lila slafrokjában a rá legkevésbé sem vágyódó Alfrédot.

Áradtak az ismert dallamok – számomra a kórusrészeknél kicsit túl sok volt a hangosítás, de ez ma már etalon fiatal, koncerteken elnyűtt fülekre utazva – gabalyodott a borzongató mese az erdélyi táj idilljében (amúgy Vámbéry Ármin közlése nyomán írt az ír Bram Stocker először vámpír-sztorit Drakuláról, a vért szomjazó havasalföldi vajdáról), ahol grandiózus díszletek és jelmezek segítették a sztori korába helyezkedést. A ma még ismeretlen színészek, amatőrök – Egyházi Géza pincér volt mindeddig – teljes intenzitásukkal élték e Polanski-feldolgozást a jó és a rossz örök harcáról. Hogy a Mester több mint negyven éve így látja a világot, ilyen menthetetlennek – nos, az nem rajtuk múlik.

Szász Judit
Fotó: Sebő Gábor

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
nike 2007-07-07 15:22 | Válasz erre | #1
nem Kárász hanem Rákász Dániel az egyik említett táncos neve.

Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
A híres amerikai írónő, Dorothy Parker nyilatkozta egyszer: – Szeretem a martinit, de legfeljebb kettő pohárral.
 
Szép Ernőhőz, a neves íróhoz bekopogott egy fiatalember. – Művész úr – mondta alázatos hangon – nemrég elküldtem önnek a novellámat. Tudja, azt az igen eredeti témájú novellát! Méltóztatott már elolvasni?
Aforizmák
„Mit nem adunk föl, azt sohasem veszítettük el."
Friedrich Schiller
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ