Ezt nyári/téli szünetekben befogadta/befogadja  a Magyar Színház, amely ezért cserébe teljes felújítást, korszerűsítést, s ezzel reklámot is kapott. Én még a bemutatón láttam a művet, és most, egy délutáni – teljes teltházzal – menő előadáson megnézhettem megint. Akkor az emeleten ültem, most a vámpírösvény – ott osontak, jöttek-mentek a szereplők, a férjemmel még egy jó formájú Vám Piroska ki is kezdett – mellett, a földszinten. Ez eléggé drámai változást hozott hallójárataim életébe: olyan iszonyat erővel dübörgött lent a zenekar (a fortisszimóiktól gyakorlatilag szétrobbant a fejünk), hogy majdnem elnyomta az énekhangokat... Míg a most is emeleten ülők a muzsika alig szólásáról panaszkodtak.

       

Ez azért elrontja a nagyszabású és még mindig lenyűgöző előadás renoméját, mert a jó hangmérnök egy musicalnél létkérdés, és most nem tudom, ki-mi hibádzhatott a teljes illúzióhoz? De valami sajnos, igen!  Hogy Alfréd mikroportja pici időre felmondta a szolgálatot, már csak keserű hab a tortán, de Sánta László, a kölyökképű főszereplő persze hősiesen és tisztán továbbénekelte szólamát.

A díszlet még mindig letaglózóan szép és szellemes, plusz hiteles – annak ellenére, hogy maga a mese azért eléggé naivacskán bárgyú. Főleg, hogy Erdély havasai között szerintem viszonylag kevés francia festőnevű – Chagall – zsidó korcsmáros és annak Sarah (ejtsd: szárá) nevű csemetéje élhetett. Inkább lehetett az a harmatos virágszál amúgy parasztosan Sári. De mindegy, nem a sztorit imádják a itt népek – felállós, hosszú percekig tomboló tapsorkán volt a végén –, hanem a szereplők vérprofizmusát, a zene ritmusát, a táncosok természet-legyőző hajlékonyságát és dinamizmusát, szóval az egész elhivatottságát. Tehát Kentaur csodálatosan megtervezett-kivitelezett körülményei között, pihésen hullott a júniusi hó, forgásában szinte főszereplővé vált a kis emeletes fakocsma, a Feydeaux-i francia bohózatokból merített pajzán kergetőzésekhez kellően iszonyatos halált lehelő nagyszerűségével az ónból épített kastély denevér-gótikája... Ehhez a pazarsághoz járultak még a szintén Kentaur mester által megálmodott jelmezek (erdélyi történelmi emlékeket, azt a bizonyos móriczi Tündérkertet vizionáltatva) és a sír rohasztó pusztítását jól mutató maszkok, kellékek.

A tánckar ismét hihetetlen mozgáskultúráról, erőről, szakmai alázatról tett tanúbizonyságot a Megatáncosok: Baranya Dávid, Rákász Dániel és a vezető balettos, Tihanyi Ákos (fekete vámpír) vezetésével. Most szinte teljesen új szereposztást élvezhettem. Von Krolock gróf, a gaz csábító, az Éj Ura, a jóra hiába törekvését halálba, vérbe fojtó vámpírfőnök Merán Bálint volt, aki 2007-ig a magyarországi Német Színházban volt baritonista-színész. Még kicsit merev és távolságtartó,  mint debütáló Krolock (aki végül is nem az élő, hús-vér emberek könnyed haverja, hanem egy köztes létet megjelenítő és a humán világba csak őket levadászni járó lény) – így denevért formázó köpenytartását pontosan koreografált, kimért mozdulatokkal hozza. A hangja nagyon szép, és mindent beterítően szól, így a csábítás legfőbb eszköze.

Áldozata, a pár pillanatra őt emberi érzésekkel megejtő, friss szerelem hősnője, Nádorfi Krisztina volt ezen a délutánon. Bár 31 éves, a közönség hölgytagjai is simán elhitték, hogy a 18-at is alig töltötte be, ahogy szüneti csevelyeiket kivettem... Szakmai múltja tehát már mérhetően van, hiszen anno a Dorian Grayben debütált egy németországi turnén, mint a Rock Színház tagja. Sopronban is szerepelt több darabban, rendszeresen szinkronizál, musical-esteken szerepel és ezután nyerte el harmadmagával tavaly Sarah megformálásának lehetőségét. Hangja mindig leküzdötte a zenekar túlharsogását: áradóan kristályosan szólt, ami annyira nem is csoda, hiszen mamája az egykori Mikrolied-énekesnő, Selényi Hédi. Nagyon emlékeztet színben, tisztaságban az ő hajdani énekére Krisztina alakítása.

     

Törékeny, arisztokratikusan elegáns jelenség, akiben a kocsmabeli bugyuta ki-be rohangálásoknál, egyszerű ruhában vagy anélkül (kádjelenet!) még csak sejthető a későbbi pillangó kibomlása, de  báli jelenetében már maga volt a vámpírfejedelem méltó párja! Úgy jelent meg a Swarovski-kristályok vértüzében, mint igazi királynő. A hangi élményeken túl, lesütött a színpadról a szerep iránti elragadtatása. Ahogy átadta, majd ki is vonta magát a tejfelesszájú fiúcska –Alfréd, a professzori asszisztens – bájának, rajongásának, hogy továbblépve, a legnagyobb vadat, az Éjkirályt hódíthassa és érhesse el – azt követhető, és mélyen átélhető drámaként kaptuk meg. Kis, félénk sasszéja – amellyel közelített a magányos éjeken megálmodott nagyvilági úrhoz, ám az őt körülvevő síri levegőtől mégis megrettentve hátrált tőle – izgalmassá tette útját a habos-babos, lelakatolt lányszobától az enyészet báljáig. Karcsú és finom jelenségként láthattuk olyannak, akiben mégis tömény erő lakozik ahhoz, hogy a saját elképzelt sorsát beteljesítse, még ha az a romlásé is. Örömszomja, szeretet- és kéjvágya átsütött és érett nővé tette a bakfiskülsejű lányt, és hihetővé ezt a vállaltan és percekre boldogan megélt mélybezuhanást. Ezért az egyik legnagyobb őrjöngés, hujjogás őt fogadta a három-négyszeri vastapsnál – teljesen megérdemelten.

Párja, Alfréd – akit Sarah végül is magával ránt a vérbetobzódásos elveszésbe – rugalmas volt a szó minden értelmében: Sánta László szép hanggal, hatalmas, ámuló szemekkel követte őrült einsteni professzorát – a bemutatón is megcsodált, akkor már méltatott és a hadarásban verhetetlen Jegercsik Csabát – a havasok rémét fellelni. Szereleme, hite, akarása mind-mind a szent együgyűség címszóval írható le, de ha etimologizálunk: neki tényleg csak Egy Ügye lett: Sarah megmentése. Ez nem sikerült, de legalább a vámpírságban egyesülhettek....

        

Fogadósként Bot Gábor is hozta a tevjei tejesember-szerű, furfangos zsidó-figurát. Aki egy kicsit szoknya alá nyúlkáló, párját megcsaló kéjenc, egy kicsit a lányáért mindenre kész apa, egy picit a vendégeit kényeztető de a pénzre is figyelő üzletember. A felesége – Urbanovits Krisztina – alkatából adódóan – nem olyan telivér figura, mint a bemutató nagyfenekű, kerekded asszonysága. Helyette sokkal erősebb mimikával, szinte pantomimet mutatva karikírozott minden nótaszót.

Stróbel Dóra az a szőke, keresztény szolgáló, akit rendszeresen, akarta ellenére kezelget a hitvesi ágyból hozzá kiszökdöső főnöke. Kiszolgáltatottságát is éreztette, amikor elbúcsúzott a hirtelen halottá harapott gazdától. Mivel zsidó vámpíron nem fog a kereszt felmutatásának ereje, végül orgiázó vérszívókká lettek mindketten. Erős hangja és a sorsán felháborodott lénye a Meghalni oly morbid című számban jól érvényesült.

Pirgel Dávid Herbert homoerotikusra vett szöszi figurájával egy riasztó lényt formált meg: nem annyira a férfiak iránti vonzódása (Alfrédot csábítgatta és tepergette lefele) miatt lett idegesítő elsősorban, hanem mindenütt jelenlévő, lesből támadó, sima és kivédhetetlen kígyóságával. A Kuokol-féle Quasimodót Balog János adta, kétrét görnyedve, nehéz szörnymaszkban, féregmozgással. De még neki is felcsillant szeretetre vágyó lelke, makogva, valahonnan a rémségek rongyai alól.

Az összeérett előadás két részben sodorta magával a délután nézőit, jópofa interaktivitást is teremtve velük: a harmadik bejáraton suhantak fel a színpadra, majd onnan le a szereplők, akik közül a sír fiai-lányai simogatták, rémisztgették a közönséget, kokettálva, akivel csak tudtak. Mindenki hálásan vette a lapot, és a hollywoodi Oscar-gálák hangulatát idéző standig over-feeling, azaz felállva, a szereplők diktálta ütemre vastapsolva köszöntük meg az élményt. Szeptemberig többféle szereposztásban – egymással variálva, aki egyik nap főhős, másnap tömeg, kórustag – látható a darab.

Pontosabb infók itt:  http://www.vampirokbalja.com/index1.php

Szász Judit

Fotók: Nádorfi Lajos