„Maga nem készült belőlem!
Dátum: 2009. június 29., hétfő, 8:14
...avagy verbális találka a Nemzeti Színház főigazgatójával... Bevallom, nálam ő a Favorit. Az abszolút Top, a Kedvenc. Fölötte esetleg a Jóistent tűröm el, ha épp hallgat az imáimra.

Jó, jó, tudom, firkász ilyet le nem írhat, mert szentségtörés okán esetleg Dunába kergetik, s aki élete során írásba torkollik, az maradjon csak a pennájával középen, objektíven, józanon, bla,bla,bla... Oké.

Elfogadom. Alföldi Róbertig. Nála viszont már szuperlatívuszok jönnek. Mondhatják, hogy nyegle, nagyképű, érzéketlen. De mindezt első kézből cáfolom, hiszen én ott ültem az irodájában egyenrangúan, megbecsülten. Sőt, alázatosan elnézte, hogy percekig nálam is a kutyája az első. Az a feketeszőrű, középtermetű kis Tündérmaci. Ahogy Alföldi Róbert beszélgetett anno az MTV képernyőjén Körmendi Jánossal, szakmai szempontból máig etalon. Sosem tudtam utána csinálni. Szóval nálam bizony ő marad a Favorit, az abszolút Top, a Kedvenc. Az ember lánya ritkán lát zsenit, művész-polihisztort...

Reflektorfényben Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház főigazgatója

– Itt a Nemzeti Színház körül minden olyan szép... Miközben jöttem az épület felé, néztem milyen csodálatosak a felhők, a fű, és hogy gyerekhad játszik önfeledten a gyepen. Biztosan Ön is szeret ide bejárni...

– Igen, de nem a gyerekekért vagy felhőkért, hanem a munka miatt! Én itt bent szeretek lenni. Azzal, hogy mi van ott kint, alig foglalkozom. Persze jó lemenni a kutyával a kertbe, látni a sok embert, a zöldet, de hamar hozzá lehet szokni, hogy ez „város széle” helyett már városközpont. Igaz, tényleg olyan környezetben, ahova jó megérkezni.

– Kocsival jár be? Úgy tudom, nem vezet...

– Igen, kocsival jövök, taxival.

– Elnézést, ha rögtön az elején indiszkrét leszek, csak tudja kimondottan izgat a kérdés, vajon megbánta-e, hogy elvállalta a Nemzeti Színház vezetését... Azóta annyian bántják, a szívében viszont mindenki arra vágyik, hogy szeressék. Önt előtte imádták!

– Dehogy bántam meg! Egyébként téved, mert mióta közszereplő vagyok, mindig ennyit kaptam a fejemre. Az pedig, hogy a Nemzetivel kapcsolatban még nagyobb a nyilvánosság, tehát mindenkinek van véleménye, mint a magyar fociról, hazai sajátosság. Ha kicsit utána nézünk, hogy akik ebben a székben ültek a századelején vagy esetleg ötven évvel ezelőtt mit tűrtek el – Székely Gyuri bácsit idézve –, hát ahhoz képest mi szinte semmit sem kapunk! Nem mondom, hogy mikor bántanak, az nem rossz. Rossz. De kezdettől fogva benne volt a pakliban, és a támadás véleményem szerint valójában azt minősíti, aki mondja, írja. Szóval tudom kezelni a helyzetet, és inkább dolgozom ahelyett, hogy ilyesmivel foglalkozzak.

– Az elődjét, Jordán Tamást szintén ennyit támadták?

– Ezt Jordán Tamástól kell kérdeznie...

– Jogos...  A színház előtt több neves művésznek a szobra látható, a lépcsőházban  pedig azt olvastam egy kis táblán, hogy Kaszás Attila Terem. Önnek ezekre ránézve eszébe jut valamelyik gesztusuk?

– Nekem sosem jut eszembe színészről gesztus. Mondjuk Darvas Iván, vagy Kaszás Attila, mint ember, mint kolléga eszembe jut, de úgy, hogy „a nagy művész egy gesztusa”, úgy soha. Szerintem ilyen nincs is. Helyzetek, történetek vannak...

– Gondolom volt köztük olyan, akivel mély barátságot tudott kötni, dacára annak, hogy az Öné kimondottan intrikus szakma...

– Ez magánügy!


– Rendben, akkor kérdezek mást... Mondja, Ön hisz a sorsban?

– Persze, a kezemben tartom! Viszont hadd utaljak vissza az előbbi mondatára. Szerintem a mienk semmivel sem intrikusabb szakma a többinél, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy ha az, legalább nyíltan az. Tudja, este hétkor, ha felmegy a függöny – intrikálhat előtte bárki, ahogy akar, olyan pártra szavaz, amilyenre akar –, onnantól mindenki egyfelé húz! Mutasson nekem még ilyen helyet! Ma nagyon kevés van az országban, a világban. Itt este hét után már csak az számít, hogy milyen maga az előadás, és az emberek eközben akár az életüket egymásra merik bízni. Visszatérve a kérdésére fogalmam sincs mi az a sors, nem foglalkozom vele. Szerintem azt sokan afféle páncélként tolják maguk elé, esetleg a felelősségüket próbálják hárítani. Én viszont más vagyok, szeretem azt hinni, hogy a sorsom rajtam múlik, azon, hogyan dolgozom...

– Ezt mostanában kevesen gondolják így...

– Na, ezt a nézetet is sokan tartják ma maguk elé!

– Önnek sikerül abban a mederben tartania saját életét, amelyikben szeretné?

– Próbálom abban tartani. Tudja, a sors feltételez hosszú távú gondolkodást, de nekem nincs kitalált életvonalam vagy karrierpontjaim, amelyeket bizonyos életkorban el kell érnem. Csak adott feladatokra, helyzetekre, szakaszokra koncentrálok. Mindig valamilyen konkrétumra. Például arra, hogy teszem azt most épp ebben az irodában ülök, előtte a Bárkában voltam, azelőtt meg mondjuk semmilyen irodában sem ültem. A jövővel kapcsolatban szintén mindig csak konkrétumok érdekelnek, például az, hogy 2011-ben melyik ország melyik városában rendezek, esetleg olyasmi, hogy az ötéves periódust jó volna végig vinni itt a Nemzetiben, de ez megint konkrét dolog. Szóval a sorssal foglalkozás helyett sokkal inkább a mának, az adott feladatnak élek, nem nagyon érdekel a múlt, a jövő.

– Beszélne azokról bizonyos Nemzetihez kötődő konkrétumokról?

– Nem beszélek, ott a pályázatom, amiben el lehet olvasni, milyen típusú színházat szeretnék létrehozni! Ha valaki az első évet az alapján kéri számon rajtam, akkor tisztán, nyugodtan, tisztességgel tudok az illető elé állni, amire büszke vagyok...

– Jordán Tamáshoz képest elég nagy váltás jött...

– Miért ne jött volna?!  Ez a hozzáállás is csak ebben az országban van. Mondja, egy hatvan és egy negyvenéves ember miért gondolkodna ugyanúgy a világról? Természetes, hogy van eltérés, de ide talán nem a váltás szó a jó, hanem inkább azt mondanám, hogy az enyém más irány, máshol vannak a hangsúlyok. Egyáltalán nem jobb vagy rosszabb, mint az elődömé, hanem egyszerűen más! Ez nyilván az életkoromból, a habitusomból adódik. Ő hozzám képest talán kicsit hagyományosabb színházat vezetett, én viszont nála több dologról gondoltam úgy, hogy bele kell férnie egy Nemzeti repertoárjába. A lényeg, hogy az egész minél sokszínűbb, változatosabb, nyitottabb, sokfélébb legyen...

– Ezt a „más” irányvonalat konkrétan hogyan jellemezné?

– Talán bátrabban használjuk a színházi nyelvet, és bátrabban keressük azokat az alkotókat, akik viszont keresik a megszokottól kicsit eltérő fogalmazású, hozzáállású helyet.

– Tegyük fel, hogy akad olyan alkotó, aki ma még ismeretlen. Neki mi az útja addig, amíg bemutatják a darabját?

– Nincs ilyen alkotó!

– Tegyük fel, hogy van...

– De nincs, hát értse meg, épp ezzel küzd a mai magyar színház, és ebben is reménykedik, amit ön most mond! Hogy talán sok ismeretlen drámaíró kínlódik otthon az íróasztalával, a fiókjával. De tényleg nincs ilyen! Akik vannak, azokról tudunk, akiket említett, azok pedig előbb-utóbb felbukkannak aztán kiderül róluk, hogy valahol már van „előéletük”. Nézze, bár jönne egy Shakespeare a semmiből, én örülnék neki a legjobban! Nyugodtan szóljon, ha talál egyet, nekem eddig nem sikerült...

– Jó! Ha esetleg rálelnék valahol az illetőre, akkor csak biztassam, hogy bátran küldje fel önnek a kéziratát?

– Hát, azt naponta vagy nyolcat kapok! Az első tíz-tizenöt oldalt szoktam elolvasni, viszont még nem volt köztük remekmű, ezt elárulhatom. Tudja, romantikus gondolat, hogy a semmiből majd hirtelen felfedezünk valakit. Az se véletlen, hogy pályázat helyett inkább arra kértünk tíz – már ismert – embert, hogy írjanak nekünk színdarabot...

– Na, és végül kiket hívott be közülük?

– Nem értem a kérdést...

– Azt mondta, hogy tíz írót felkértek...

– Nem értem a kérdést!

– Mi van ezzel a tíz íróval? Végül kit fogadott el közülük?

– Már hogy én kit fogadtam el?! Hát ez egy projekt volt, maga nem készült belőlem! Jó, akkor elmondom. A projekt a Biblia évéhez kötődött, és a Tízparancsolattal kapcsolatban kértünk fel tíz írót – Rakovszky Zsuzsától Esterházy Péterig, Vinnai Andráson át Visky Andrásig – arra, hogy írjanak nekünk darabot. Ők ezeket március 31-ig leadták, és Pécsett a Nyílt Fórumon lesz belőlük felolvasás, ismertető. Remélem, hogy utána látunk majd előadást is a következő években...

– Reméljük... Mondja, egyébként milyen a hangulat itt a Nemzetiben manapság?

– Hát, bizonyos döntéseim miatt nyilván rossz, más lépéseim miatt pedig esetleg jó. Nézze, idejött az új vezető, aki drasztikus változásokat, döntéseket hozott, és természetesen képtelenség mindenkinek a kedvére tenni. De úgy gondolom, hogy a kollégáim teszik a dolgukat. Persze szeretném azt hinni, hogy a hangulat alapvetően jó, akkor is, ha vannak konfliktusok, és olykor az egész társulat haragját vontam magamra. Nagy kérdés, hogy az ember képes-e meggyőzni a többieket arról, hogy bizonyos döntései – amik elsőre akár kegyetlenségnek tűnnek –, valójában határozott koncepció mentén haladnak, s a színháznak jók.  A lényeg, hogy végül milyen előadások készülnek, beülnek-e rá a nézők. Én különben nem hiszek a bratyizós munkahelyekben, nekünk felesleges barátokká válnunk ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni. Természetesen vannak mély, igazi barátságok, azokat tiszteletben kell tartani. Viszont a legfontosabb, hogy mi a közös munkáért vagyunk együtt, nem azért, hogy bulizzunk. Talán látni az elmúlt időszak sikereit, amik azért feltűnőek.

– Azok. Viszont ne vegye kötözködésnek, de miért kellett Benedek Miklóstól elköszönnie?

– Senkinek semmi köze hozzá, ez belső ügy! Abszolút művészi kérdésről van szó, ezért a döntésemért természetesen teljes mértékben vállalom a felelősséget...

– Ilyesmit akkor sem jó érzés tenni, valószínűleg nehéz lehetett így dönteni... Mondja, mi az, amit utál a munkájában?

                  

– Azt, hogy nem alhatok délután kettőig! Tudja, a délig tartó időszakot szívesen kihagynám az életemből, igaz, mindig ilyen voltam. Természetesen naponta akad megoldatlan, nehéz feladat, sokszor mondják, hogy az enyém valójában hivatalnoki állás, ami csomó felesleges feladattal jár. Valóban. Viszont nekem olyan munkatársaim vannak, akik rengeteg dolgot levesznek a vállamról, így valóban a színházzal foglalkozhatok. Minden résznek van felelős vezetője, akiben tökéletesen bízom, eszembe sem jut meózni, ellenőrizni őket, bármikor hátat merek nekik fordítani. Tudja, engem senki nem kényszerített arra, hogy pályázzak az igazgatói székre, abszolút saját belső meggyőződésemből, idealizmusomból tettem, talán mert jó lett volna olyan helyen lenni, aminek van valamiféle kisugárzása oda „kifelé”. Ezért igazából nincs olyan, amit utálnék itt...

– Pár évvel ezelőtt annyira örült a Vízivárosban lévő lakásának... Ott lakik még?

– Hol a Víziváros? Sosem laktam ott, kever engem valakivel vagy rosszul emlékszik.

– Biztosan nem, én másfél évtizede mindent elolvasok, megnézek, ami önnel kapcsolatos! Emlékszem, ahogy mutatták a világítást, a színes falakat.

– Ha figyel engem, akkor tudhatja, hogy alig engedek be a lakásomba valakit. Talán csak azt mondtuk akkor, hogy az enyém... érti?

– Értem! Akkor lakik ahol lakik és kész.... Jár lakógyűlésre is?

– Felesleges, nagyon jó barátaim a szomszédok, járnak ők helyettem. Azért elmondanám, hogy nem élek „UFO”-életet, szoktam kutyát sétáltatni, bevásárolni, főzni, mosni, takarítani... Igaz, ezeknél többet foglalkozom a szakmámmal, ami szerencsére egyben a hobbym...

– Kár, hogy ezek a magán-pillanatai nincsenek a nyilvánosság elé tárva, mert egy bulvár lapnál jó sokat lehetne velük keresni! Apropó, bulvár... Lát ön esélyt arra, hogy valaha kikeveredik ez az ország a „gagyi”-áradatból?

– Az évtizedek óta jelen van, mindenkinek saját felelőssége, mit néz, mit olvas.

– Jó, csak amíg élt Tolnay Klári, Ruttkay Éva, addig talán többen tudtak Radnótiról is.

– Igen, hiszen nem volt más! Most rengeteg dolog lett, mindenki szabadon dönthet.

– És tömegek döntenek a „gagyi” mellett.

– Nézze, ha ez nekik jó és elég, akkor nincs ezzel semmi probléma! Én sem csak töltött káposztát eszem vagy jégkrémet, osztrigát, hanem mindegyiket. Tartsuk tiszteletben azokat, akiknek ez az egész így rendben van! Az, hogy közben agyonnyomják vele a másik irányt talán az iskola, a nevelés felelőssége. Addig semmi baj, amíg megnézünk ezt, azt, amazt. De mikor véleményformálóvá válik, hazugságokkal lesz teli, az már az ország erkölcsi-etikai állapotát mutatja. Tudja, bármit lehet csinálni, persze ez túlzás, sarkított kijelentés. Csak vállalni kellene utána a felelősséget! Tehát ha hazudtam, akkor a következményeit vállaljam fel! Mondom mindezt úgy, hogy a magyar jogtörténetben én kaptam az eddigi legnagyobb ilyen jellegű kártérítést. Viszont amíg a bulvár lapok röhögve kifizetik a megítélt összegeket, addig nincs miről beszélnünk. Szerintem idővel ez a dolog is helyére fog kerülni.

– Említette az iskola szerepét. Több művész panaszkodott, hogy ma a Színművészetire jelentkezők már nem ismerik például Őze Lajos nevét. Önhöz milyen műveltségi szinttel érkeznek a fiatal kollégák?

– Ez általános kérdés, ez az egész személyektől függ.

– Mit tudnak a szakmájukból, mire ideérnek?

– Mondom, személyfüggő! Ezek nem percnyi kérdések, hanem hónapok, évek kellenek ahhoz, hogy kiderüljön, ha valakivel kapcsolatban esetleg tévedtem vagy mégsem... ráadásul ez az egész kimondottan szubjektív dolog.

– Ön meg szokta adni nekik ezeket a hónapokat, éveket?

– Mivel csak nyolc hónapja vagyok itt, évekről ne beszéljünk... A tavaly idehívott fiatalokat két évre szerződtettük.

– Tehát ők megkapják.

– Ők igen...

– Melyik az a darab, amit szívesen rendezne mivel eddig kimaradt?

– Nincs ilyen, mondtam, hogy mindig konkrétumokban gondolkodom! Konkrét színészben, darabban, színházban. Most tárgyalunk Rijekával, akikkel talán a Lüzisztraté felé megyünk, de ez még rengeteg beszélgetés, ismerkedés lesz. Nekem mindig az a fontos amiben épp élek, ami épp foglalkoztat, az, hogy arról milyen darab jut eszembe. A jövő évadban például bemutatunk egy Martin Sperr darabot, amit azért vettünk elő, mert felháborított a bírósági döntés, miszerint a tojásdobálás a szabad véleménynyilvánítás körébe tartozik, és úgy gondoltam, erről nekem van mondanivalóm...

– Ha gondolatban összeállíthatná az ideális társulatot, milyen nevek hangzanának el?

– Erről nem beszélek!

– Pedig a színésznév konkrétum!

– Akkor sem! Látja, ez most bulvár-kérdés volt.

– Hát jó. Akkor úgy kérdem, mi foglalkoztatja pont most?

– Bánk bánt próbálunk a fiatalokkal, Szentendrén lesz a bemutatója július 11-én. Foglalkoztat, hogy vajon Katonának olyan volt-e a magyarság-képe, mint amilyennek mi gondoljuk.

– Ön szerint?

– El kell jönni az előadásra, abban benne lesz a válaszom!

– Ilyen tempóhoz, életvitelhez bizony erőnlét kell. Sportol?

– Dehogy sportolok! Lusta disznó vagyok. Hajnali hétkor szaladgálni a Margitszigeten nem nekem való... Persze lehet, hogy kellene.

– Jó, csak így azért nagyon elfárad...

– Ki nem fárad el, ha sokat dolgozik?! De ez teljesen rendben van.

– Mikor kimerül, akkor társaságba megy kikapcsolódni?

– Isten ments, olyankor inkább ember ne legyen körülöttem!

– Szereti a magányt?

– Erre nem válaszolnék.

– Mi az, ami kimondottan inspirálja?

– Már mondtam, mindig az aktuális feladat. Nézze, ha valamit csinálunk, akkor azt tegyük teljes gőzzel vagy sehogy! Iszonyú fárasztó ám valamit csak félgőzzel tenni.

– Meg unalmas...

– Meg unalmas.

– Olyan ma az élete, amilyennek egykor álmodta?

– Igen, én arra vágytam, hogy ezt tehessem, amit most. Teljesült. A kacskaringók, a kudarcok pedig éppen arra voltak jók, hogy friss maradjak és próbáljam tartani azt az állapotot, hogy az egész annyira érdekeljen, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Egyébként amint unom, abbahagyom.

– Tehát a nehézségek, kudarcok elkeseredés helyett erősítették?

– Mire gondol?

– Arra, hogy mindenkit elér egy olyan mélypont az életben, amikor úgy dönt, hogy inkább feláll, otthagyja az egészet.

– Engem nem ért ilyen.

– Sosem mondta, hogy elég?!

– Soha.

– Akkor valóban igazi sikerpálya az öné, belülről épp olyan, mint amilyennek kívülről látszik.

– Abszolút az! ...Veszélyesen sikeres...veszélyesen az..

– Maradjon is ilyen!

– Maradjon... 

                                                                                                             
   
                                                                               Fajkusz Lory

A legfölső fotót Sándor Katalin, az összes többit Gordon Eszter készítette.

Forrás:
www.drinfo.hu

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Varsányi Irén, a Vígszínház nagy művésze az utcán összefutott egy színészkollégájával.
 
Ludwig van Beethoven és Johann Wolfgang Goethe 1807-1808 táján együtt üdültek Karlsbadban. A zseniális zeneköltő és a költőzseni összebarátkoztak, s gyakran indultak együtt kocsikirándulásra.
Aforizmák
„ Semmitől sem félek annyira, mint a félelemtől."
Montaigne
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ