Fájdalmainkat magunknak kell kihordanunk (interjú Gáspár Sándorral)
Dátum: 2009. agusztus 10., hétfő, 11:03
A legmegátalkodottabb színházkerülő is ismeri, és fejet hajt előtte, mert mindig sikerül bizonyítania, hogy az emberi történetek, érzelmek, indulatok izgalmas témák maradnak, akármilyenek is. Őt nézve, mindig eszünkbe jut az örök tétel, miszerint a tragikum és a komikum egy tőről fakad. Gáspár Sándor a nézők kedvence, de leginkább azért, mert szerény, megszólítható, s „olyan, mint mi”. Ám tisztességes mesterember is, aki egy jó darab felolvasásáért Gyuláig is képes elmenni.

Térey János: Jeremiás avagy az Isten hidege címet viselő darabja egy olyan képzeletbeli, vidéki városban játszódik, ahová egy onnan elszármazott ember – jelen esetben parlamenti képviselő -  tér vissza, s járja végig élete előző korszakának színhelyeit.  Ön nem idegen a környéken. Gyulán is többször játszott, Békéscsabán is – a testvére révén – gyakran megfordul, s talán időnként még szülővárosába, Szentesre is visz útja, ami szintén nincs innen messze. Önnek vannak ilyen utazásai? Bár úgy képzelem, az otthonról hozott értékrendje jelen idejű.

– Az utazás és a jelen idejűség nem biztos, hogy egymásnak ellentmondó fogalmak. Pontosan azért, mert – mint ahogy említette – elég erős értékrendet kaptunk a szüleinktől. Ezáltal ezek az utazások törvényszerűen előhívódnak. Mondhatom, hogy egy középkorú férfinek számot kell adni bizonyos elvégzett vagy el nem végzett dolgokkal, és ez ebben a darabban is nagyon fontos kérdés – mint ahogy azok a jövőbeli tervek is –, amit az ember még kötelességként, feladatként várhat, mind ennek tükrében képzelhető el.

– Vagyis gyökerek nélkül nem lehet előrelépni.

– Pontosan. S nagyon tetszik nekem, hogy ez a darabbeli férfi anélkül, hogy tudatosan vagy programszerűen készítené elő múltbeli találkozásait – egy tökéletesen ösztönösen és magától értetődő ötlettől vezérelve - felhívja őket. És ez benne a szépséges fájdalom, hogy minden létező kapcsolata – szerelmi, családi szálak –, a szeretet mellett csupa lelkiismeret-furdalás. S azt gondolom, az ember nem feltétlenül azért érez ilyet, mert folyamatosan okot ad a lemaradásra, hanem egyszerűen azért, mert bennünk van az a fajta tettvágy, hogy mindig jobbat, minőségibbet szeretnénk. Ami természetesen – emberek lévén – nem megy hibák nélkül. Tehát nekem a darabban ez tetszik. Ez a fájdalmas önirónia, irónia, amivel a szerző ezt a várost – adott esetben Debrecent – ostorozza, de ugyanakkor óriási szeretettel és felelősséggel viszonyul hozzá. Nekem, a privát és szakmai életemben sikerült az otthonról hozott értékrendemmel folyamatosan szinkronban maradni, akárhova vetett is a Jóisten. Máig ez adja a vezérfonalat dolgaim megoldásában.

– Ez az, amit hitelességnek nevezünk.

– Így van. Nem hiszem, hogy segítene bármi másfajta világkép, ami a személyiség felvásárlásával járna. Ez tévedés. Alapjaiban – bármennyire is szakmai kérdésként kell, és fontos is kezelni – a személyiség megkerülhetetlen, mert ezen keresztül kapnak hitelt az alakítások. A sokféleségben könnyű megtalálni a közös hangot anélkül, hogy az ember feladná magát. Amikor pedig ütközések vannak – ami törvényszerű – és az ember igazságérzete nem engedi, hogy alámenjen bizonyos dolgoknak – mert úgy érzi, hogy saját elveit, azaz saját személyiségét kellene feladni –, akkor azokat meg kell harcolni. Mert ezek a harcok olyan döntések, amik minősítenek. Akár magánéletben merül fel a kérdés – hogyan tovább, kivel tovább –, akár a színházi életben, ezeket a döntéseket – mert nyilvánvalóan lehet hibásan is dönteni, hiszen emberek vagyunk – hosszútávon egyfajta rálátással tudjuk értékelni. Én például a legnehezebb döntéseimet villámgyorsan hoztam meg. Pontosan azért, mert úgy éreztem, mielőtt még bővebben elemezném a problémámat, ki kell lépnem a hurokként fojtogató helyzetből. Méghozzá úgy, hogy közben egyáltalán nem tudtam, mi vár rám. Ez nyilvánvalóan kockázat, de ha visszagondolok ezekre a majdhogynem felelőtlennek tűnő lépéseimre, nagyon fontosak voltak, és megérték, mert gazdagabb lehetőségek nyíltak ki, mintsem maradva a hurokban, szép, lassan egy kiégett, cinikus ember lettem volna, és nagy valószínűséggel nem tudnék most ilyesmiről beszélni magának.

– Ezek a szakmai, gyakorlati váltások afféle Kierkegaard-i filozófiai döntések, mint ahogy a „Vagy-vagy”-ban is maga a választás a fontos, bármi legyen is a következmény?

– E kiélezett szituációk uralása vagy csak kezelése már önmagában mélyebbé teszi az embert. Nem hiszek a folyamatos, egy helyben történő minőségi munkában. Nagyon sok inspiráció kell, mert számos dolog – a legjobb szándékunk ellenére – óhatatlanul ránk tapad, ha bizonyos helyzetekben nem tudjuk próbára tenni magunkat. És ezek a próbatételek képesek lerángatni a rozsdát, ami nem csak idegrendszerünkre vonatkozik, hanem lelkületünkre és fizikumunkra is. Tehát azt gondolom, minden egyes döntés újabb szférát ad az embernek.

– Így mélyül el a tapasztalás és így kerülhető el a színészi rutin, ha jól gondolom.

– Valóban. Én nem akarok kamaszlélekkel közlekedni a világban, vagy úgy tenni, mintha harminc lennék. Nem akarom a hajamat festeni, vagy sárgára égetni magam a szoláriumban, mert ez a modor, póz úgy lógna rajtam, mint tehénen a gatya. Szeretnék szinkronban maradni a korommal. Úgy, ahogy vagyok. A mi pályánkon, ha egymást másolnánk, azonnal kiderülne, mint ahogy más tapasztalataiból sem tanulhatunk. Ha a rutint használnánk, nem lehetnénk hosszú távon hitelesek. Mindent magunkban kell megérteni és feldolgozni. Hiszen azért tudunk annyi dologra nyitni lélekben, intellektusban. Sajnos, vannak velem egykorú – kicsivel idősebb vagy sokkal fiatalabb – kollégáim, akik már nem élnek, és akiknek hiánya nagy fájdalmat okoz bennem, mert különlegesen kötődtem hozzájuk. Ha csak Bubik Pistára gondolok, Ternyák Zolira vagy Balkay Gézára… Szomorú a sor, úgyhogy tovább nem is sorolom. Csak azért említem, mert ezekből a fájdalmakból sem tudok tapasztalatot venni.

– A klasszikus példa szerint a királyt nem a fején lévő koronáról ismerni fel a színpadon, mert jelentősége a többiek hozzá való viszonyulásában nyilvánul meg. Úgy gondolom, egy elismerés súlya is a közönség, a kollégák tekintetében mérhető…

– Rendkívül nagy megtiszteltetésnek éltem meg és élem a mai napig a Kossuth-díjat. Egyébként a munkáimban, a kollégáimmal való kapcsolataimban, színházi, filmes cselekedeteimben egyáltalán nem befolyásol, se oda, se vissza. Ez engem nem határoz meg egy következő munkámban, mert megy tovább az élet, s továbbra is rágjuk, gyűrjük magunkat ahhoz a dologhoz, amiről azt gondoljuk, helyes és jó, és ami a közönség számára élvezetes lehet.

Apropó élvezetesség: rebesgetik, hogy ez a nyár már talán az Üvegtigris 3. forgatásával is színesedik…

– Idén nyáron még nem kezdjük el, mert nem készült el a forgatókönyv. Így egyelőre a jövő nyár tűnik biztosnak. Ha jövő nyáron ilyenkor újra megkérdez, már száz százalékban tudok rá válaszolni.  

                                                                                  Csomós Éva

Fotók: Pálos György, Hegyi Gábor

---------------------------------------------------------------------

Gáspár Sándor (1956, Szentes) A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1979-ben diplomázott, majd a Vígszínházhoz szerződött. 1983-tól a Katona József Színház tagja volt, 1987-től szabadúszó. 1993-ban egyik alapítója volt Törőcsik Mari rövid életű Művész Színházának, majd a Kelemen László Színkörnek. 2000-től az Új Színház tagja. Az egyik legfoglalkoztatottabb magyar színész, klasszikus és kortárs színművek sokoldalú jellemábrázolója. Számos színpadi és filmes alakítása közül a közönség körében az Üvegtigris 1-2. egyik főszerelőjeként vált különösen kedveltté. Művészi munkáját 1986-ban Jászai Mari-díjjal ismerték el, 1991-ben a Filmkritikusok B. Nagy László díját kapta meg, 1995-ben övé lett a Gyulai Várszínház nívódíja, 1996-ban Greguss-díjjal jutalmazták, 1997-ben Kelemen László-díjban részesült, 1999-ben érdemes művész lett, idén pedig a Kossuth-díjat vehette át.


-----------------------------------------------------------------------------------

                                                                   

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Wagnert sokan bírálták, támadták életében. Egy ízben éppen társaság volt nála, amikor a postás egy levelet hozott. A zeneszerző felnyitotta, s a papírlapon mindössze egyetlen szó állt: „Hülye".
 
Egy ragyogó filmötlet megírása kapcsán szóba került egy ismert író neve.
Aforizmák
„ A sötétség segíti a sötétséget."
Hugo
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ