Egy kedves cukrászda kerthelyiségében ülünk Gyulán, Vanda szülővárosában. Most még élvezzük a koraesti napsugarakat, de tudjuk, hogy pár nap, és már a X. Keszthelyi Nyári Játékokon remekel. De – őt ismerve – addig annyi minden történik még! S utána is. Mert örökös mozgásban van. Most is: vibráló lénye, erőteljes, szép, tiszta beszéde magára vonja a figyelmet. A szomszédos asztal gyerekserege szinte körbeállja. De jól tűri. Kikacsint napszemüvege alól, s máris nyári feladatairól beszél.

Ez az ötödik évem Keszthelyen, idén a Fekete Péter aktuális.

Játszották évközben is.

Igen. Puskás Tamás többedik alkalommal újította fel az előadást.

S mindegyikben benne is volt.

Egyetlen állandó szereplője van a darabnak, Fekete Péter – nevet –, akit mindig Magyar Attila alakít. – Majd elgondolkodik, s számolni kezd: – Legelőször Miskolcon rendezte Tamás, akkor Fekete Péter szerelmét játszottam benne, utána Kecskeméten, az ottani csapattal, majd – megvásárolva a díszletet – a Vidám Színpadon is.

S még nyáron is ebben dolgozik. Könnyebb valamivel ilyenkor a munka? Jó levegő, vízpart…

  

Á, én például nagyon el szoktam fáradni! – tiltakozik hevesen. – Az este kilenc órás kezdés szinte teljesen felborítja a napomat. Később ébredek, napközben nem tudok kimerítő programot szervezni, mert akkor estére elfáradok. Ez persze biztos mindenkinél másképp alakul, de én este hatkor már beülök egy kávézóba, elmondom a szöveget, majd bemegyek a színházba, s kezdődik az ottani készülődés, majd kilenckor kezdés.

Ilyen volt a Pestről Keszthelyre vitt előadás, és a különleges, Quimby zenekarral közösen bemutatott Vízkeresztet is, ami az utóbbi évek leghangosabb reklámkampányú darabja volt, önnel a főszerepben. Mit érzékelt ebből az óriási népszerűsítésből?

Nagyon érdekes, mert ennek a promóciós részéből nem sokat tapasztalok. Legfeljebb, ha berángatnak egy tévéinterjúra, lehetőleg a premier másnapján, reggel, amit nyilván elvállal az ember, mert örül, hogy valahol beszélhet a dolgairól. De én azt tapasztalom, hogy most is ugyanolyan teltházzal megy az a havi három-négy előadás, mint amikor három éve bemutattuk. Kicsit koncerthangulatban – neveti el magát. – A zenekar talán decemberig vállalta, nekik bizonyára más érzés nyolcvanadszor előadni ugyanazt, míg nekem még akkor is van benne lendület. Mindig ki tudok hozni valami újat belőle. Amúgy jó érzékkel, és mindig nagyon talpraesetten reagálnak a fiúk a prózai részekben is.

Nyolcvanadjára is van különbség? Találékonynak kell lenni! Csak nem forog mindig a színház körül az agya?

Nem. – A válasz határozott, kemény. Majd lágyabban folytatja: – Ezért jó a sport, a jóga, a film, az olvasás. Általában sokféle könyvet olvasok egyszerre. Futás közben pedig – főleg próbaidőszakban – különféle ötleteim szoktak támadni, amiket be is építek a szerepembe.

De időnként nagyobb töltekezés is kell, mint a futás. Jut idő nyáron a pihenésre is?

Azt látom, hogy az emberek nyolcvan százaléka késő éjszakáig és hétvégén is dolgozik, mert muszáj. De azt vallom, hogy a hétvége vagy legalább egy szabadnap mindenképp kell egy héten. Amikor csak tehetem, kivonulok a városból. Mostanában haza, Gyulára is gyakrabban jövök. Az igazán pihentető nyaralás nálam két hét, de minimum tíz nap. Idén pár napos külföldi útra megyek a barátaimmal, mert utána jönni kell vissza, vár a munka.

Nagy változások lesznek ősztől?

Majdnem minden szerepem marad. Nagyon örülök a Velencei kalmárnak, mert igazán komoly feladatom ebben a darabban van, ez pedig decemberig biztosan menni fog. A Pince Színházban.  Az utolsó szivart is játsszuk tovább, és vannak kialakulóban új feladatok.

S mi a helyzet a filmezéssel? A Tűzvonalban című krimiben egyre izgalmasabban alakul a sorsa.

Na, az sajnos épp nem folytatódik, leálltak a forgatásával.

De legalább Anitaként életben hagyták. Így ha mégis folytatják…

…lehet benne akár egy esküvőm is… – nevet, de hangjába némi szomorúság csempésződik. – Sajnálom, mert szeretek filmezni.

Elkomorodott. Pedig épp sűrű munkanapokról beszélgetünk, s az sem utolsó, hogy mindenhol elismerően szólnak önről.

És én nagyon örülök is neki, de azért nem vagyok maradéktalanul elégedett. Sokszor gondolkodom azon, hogy máshol is tarthatnék. Talán alapvetően az a jó hozzáállás az élethez, hogy elfogadjuk azt, ami van, de az már nem jó, ha ezzel meg is elégszünk. S ezen muszáj dolgozni. Ehhez a pályához különösen nagy szerencse kell. Én pedig megpróbálom, hogy amikor épp helyzetben tudok lenni, akkor azokat a pillanatokat ne szúrjam el. Épp apával beszélgettem, neki pedig a bátyja mondta, hogy „ebben a kis tyúkpiszkos életünkben egy-két sanszunk van.”

Voltak kihagyott sanszok?

Nem, de úgy érzem, hogy lehettek volna olyan helyzetek, ahol nekem kellett volna ott lennem, és azt a munkát nekem kellett volna megkapnom.

Akkor nem is kérdezem, hogy van-e most helye a lassításnak, netán családalapításnak…

Lassítani most semmiképp sem. Még meg kell tennem pár lépést, ki kell próbálnom magam számomra döntő fontosságú, új helyzetekben. Látnom kell, ezekre hogyan reagál a lelkem és a fizikumom, plusz a környezetem. S utána…

                                                              Csomós Éva


Fotók: www.kovacsvanda.hu