„Gyuszi néni
Dátum: 2009. október 7., szerda, 12:49
Avagy csevegés életről, színházról és laborozásról Várday Gabriella színművésznővel... Haláli egy csaj. Lendül, robban a semmiből. A végtelenségig eredeti, spontán, sokszínű, eleven, szóval ilyen nőcit nem látni minden flaszteren. Humora ragyogó, a kinézete még ragyogóbb, valósággal körbedongják a férfiak.

Emellett széles látókörű, intelligens, bármiről el lehet vele beszélgetni, mivel sok dologról „képben van”. A haja szőke - ha épp nem festeti-, ám mégsem az a buta „pinipuni” liba, akiről ma oly sok vicc szól.

Várday Gabriella fellelhető a Holdvilág Kamaraszínház honlapján, ahol sok éve játszik, de a hölgy ott jön-megy a SE Központi laborjának folyosóin is. Azt kérdik, mi a közös a színészetben és a laborozásban? Hát Ő! Ja, emellett még elszaladt főiskolára tanulni, közben jár egy tündéri pasival, tehát igencsak felpörgetetten él. Viszont senki se Gabizza, Gabikázza, mert arra ugrik. Tudják, mióta a gimnáziumban rákérdezett, hogy mikor megy az osztály Gyulára, azóta csak úgy hívja mindenki: Gyula. Tehát ő a Gyulus, a Gyugyu, a Gyuszi, esetleg Gyullancs. A férfinévvel élő „Bombanő”.


                       Várday Gabriella a „Bombanő"!

– Kilencezer éve ismerlek. Maga vagy a temperamentum, az életszeretet, tele örömmel, vibrálással. Ez nálad genetika vagy felszínesség?

Ez nálam tudatos döntés! Három napnál tovább semmin sem vagyok hajlandó keseregni. Ez az életfilozófiám. Ennyi.

– A negatív érzelmeid is elmúlnak a tudatos döntéstől?

El, hiszen tényleg igaz az, hogy alapvetően minden az agyban dől el. Persze képes vagyok mély érzelmeket átélni, csak gyorsan, felfokozottan. Tudod, én belül nagyon intenzív vagyok. Képtelen lennék unatkozni, mert ahogy elkezdeném, rögtön keresnék magamnak valamit, ami leköt. Volt ugyan fél éves tengő-lengő időszakom, mielőtt bekerültem a SE Központi laborjába dolgozni, de ez valami iszonyatosan rossz emlék. Csak ülni otthon és várni, hogy történjen végre valami... Hát ennél rosszabb nincsen!

– Végül te törted meg ezt a kilátástalan nihilt vagy jött az a várva-várt „valami”?

– Én törtem meg. Folyamatosan néztem az újságokat munkát keresve, aztán végre megtaláltam a labort, és utána mellé a többi lehetőséget is. Szerintem, ha valaki tényleg akar magának keresetet, elfoglaltságot, akkor a végén annyifélét talál, hogy még enni se lesz ideje!

– Ebben van némi igazság. Nekem régóta fejlövésem, hogy sok ember a hobbyját sem keresi, nemhogy az útját, a dolgát a világban...

– Ez így van!

– Te rátaláltál magadnak a színészetre, a laborra és egy főiskolai képzésre. Honnan tudtad, hogy ez mind neked való lesz? Csak ad-hock belecsaptál, és „hadd szóljon”?

– Igen, egyrészt így találtam ezeket az utakat, másrészt, ha valami nem volt nekem való, az mindig hamar kiderült, s én akkor onnan – ahogy lehetett –, „léptem”. Sosem dolgoztam huzamosan olyan helyen, ahol rosszul éreztem magam, legyen szó akár munkáról, akár kollégákról vagy környezeti tényezőkről... Simán eljöttem az ilyen helyekről.

– Édesapád, Várday Zoltán színész, ezért nyilvánvalóan hülyeség lenne olyasmin meditálni, hogy mit keresel te a színpadon. Az első lépésekre viszont kíváncsi lennék...

Már az általános iskola naplójában olvasható volt az apukám foglalkozása, így az első „lökéseket” a tanáraim adták, akik úgy gondolták, hogy nekem muszáj próza-és versmondó versenyekre járni, szerepelni. Persze sokat nem kellett nógatni, mentem én magamtól, dacára annak, hogy a család próbált lebeszélni az egészről. Sikertelenül! Később, a gimnáziumban aztán létrehoztuk a színjátszó társulatot, ahol azért lettem én a vezető, mert nekem volt a legnagyobb hangom, és rá tudtam üvölteni a többiekre, hogy „Csend legyen, most mindenki teszi, amit mondok!” Közben beíratkoztam a Harlekin „színitanodába”, Na, amit ott tanultam, azt - kis késéssel, másolva - átadtam a suliban a többieknek. Ma már ezt nyilván nem tenném, hiszen etikátlan, de azt hiszem, hogy az ilyesmi elnézhető egy tinédzsernek. Végül mindössze egyetlen előadást sikerült kiviteleznünk, ahol én – a tizenhatéves öntudatommal – jól kiosztottam a zsűriben ülő Csizmadia Gábort, mivel „leszólta” a produkciónkat...

– A rövid, hangos, „gimis – színész – rendező” pályafutásod alatt melyik darabot „kényszerítetted” rá az egybegyűltekre?

– A 900-as években íródott A falon túl című avantgarde-ot. A választást erősen befolyásolta, hogy mindössze egy szem fiú jutott nyolc lányra.. Utána aztán szétesett a csapat, mert senkinek sem volt már energiája arra, hogy túlüvöltse a többieket. Ráadásul elkezdtem szerepelni a Pinceszínházban. Igazából ezt tartom a színész pályafutásom kezdetének. Már ismertem a helyet, mivel a Diák Színjátszó Fesztivált is ott rendezték. Indulásomkor Bodánszky György volt az igazgató. Erre a színházra egyébként mondtak sok mindent. Titulálták „félprofinak”, „lelkes amatőrnek”. Tény, hogy nem pénzért játszottunk, pedig szinte minden esténket ott töltöttük. Később Vass Péter irányított, az ő keze alatt kezdtem valóban tanulni a szakmát. Tartottak nekünk beszédtechnikától mesterség- ének- és táncóráig mindent. Összességében hét évig voltam ott, majd Koltai Judithoz kerültem a Holdvilág Kamaraszínházba, aminek tizennegyedik éve vagyok hűséges tagja.

– Van olyan darab, ami érezelmileg hat rád?

Ilyen Parti Nagy Lajosnak a A tiszta búza éjszakája című műve, amit tavaly előtt mutattunk be. Lippai Krisztina rendezte, akivel addig még soha nem dolgoztam. Tudod, nagyon bele lehet kényelmesedni, ha folyton ugyanazzal a rendezővel, színészcsapattal dolgozol, hiszen már ismered minden szófordulatukat, dilijüket, gesztusukat, elvárásukat. Ez a rendezőnő viszont új impulzusokat hozott, ami őrülten jó volt, igazi felfrissülést hozott.

A színművésznő hétköznapokon az SE Központi Laborjában szakasszisztens...

Az estéidet, sőt, sokszor a hétvégéidet színészként éled. A hétköznapokon viszont tizenegy éve labor szakasszisztens vagy a SE Központi Laborjában. Mondd, hogy a fenébe kerülsz oda?! Fejen csípett a cecelégy és a bódulat valahogy beszédített a klinika ajtaján?! Nem értem...

– Te, én orvosnak is készültem! Egyébként semmi összeférhetetlenség sincs a színészet meg a labor között, hiszen mindkettő humán dolog. Az emberekről szól. Főleg férfiak szokták tőlem kérdezni, hogy undorodom-e a vértől? Mindig azt válaszolom, hogy nincs rá okom, mert mikor egy csövet a kezembe veszek, a beteget nézem, azt, hogy a mért értékeim alapján az orvos gyógyítani tud. El se tudod képzelni, mennyire örültem, mikor anno megláttam az egyetem álláshirdetését – a már elmesélt fél éves kilátástalan nihil után -, a sok végzett lakatost és erotikus munkást kereső ajánlat közt. Rögtön felhívtam a számukat! Idevettek, és jól érzem magam, kimondottan szeretem ezt csinálni. Volt ugyan egy kis kitérésem, de ahova váltottam, ott rosszul éreztem magam, inkább visszajöttem ide - kevesebb pénzért. Itt most jó.

– Szerintem viszont neked nem való a laborozás...

Miért, színésznek jobb vagyok?

– Annak zseniális! Van szerencsém látni téged színésznek és laborosnak, te, ég és föld a kettő közt a különbség. Nem véletlen például, hogy a nyolcszáz éve íródó forgatókönyvem egyik főszerepét kifejezetten neked formálom. Laborosnak viszont kissé linknek éllek meg. Öröm, ha beérsz féltízre, hogy utána másfél órára eltűnj a munkaidő közepén...

Ez nem igaz, mostanában időben beérek, és 9-re még a késős időszakomban is bent voltam! (nevet) Na, jól állunk, engem ezután az interjú után tuti kirúgnak...

Ne nevess, dehogy rúgnak ki! Hiszen ha véletlenül nekiállsz melózni, akkor ezt is egész jól csinálod...

– Hát jó... Nézd, a „polgári” szemléletű egyének – ezt most nem pejoratív értelemben mondom - úgy gondolják, hogy a normális emberi élet márpedig úgy van, hogy reggel felkelünk, bemegyünk valahova dolgozni. Onnan hazaérünk, kicsit még szöszölünk, végül viszonylag korán lefekszünk aludni. Namost én elhiszem, hogy ez nekik jó, én viszont máshogy működök! Én szívem szerint este hattól hajnalig melóznék, a nappalt meg átaludnám.

– Jó, csak a te ilyenfajta bioritmusodba egy-két laboros kolléga azért beledöglik, nem?

– Hát nem! Ha szükség van rá, nagyon tudok „húzni”, viszont mikor nincs, akkor eleresztem fülem – farkam.. Az a helyzet, hogy mivel pillanatnyilag három dolgot csinálok egyszerre – színészetet, labort, főiskolát-, a polgári élet részét olykor elég nehezen illesztem be...

– Az azért vicces tény, hogy a végzettséged alapján akár vezetőasszisztensnek választhattak volna.

– Féltem is tőle, hogy megteszik! (megint nevet) Semmi pénzért sem lennék vezető. Ezt a nézetet talán apukámtól hoztam, aki anno szintén visszautasította a megválasztását, mondván, hogy a vezetőt mindig utálják...

– Jó, majd az Önéletrajzodban olvassuk, hogyan NEM lettél vezetőasszisztens a Központi Laborban...

– Rendben van! De könnyet emiatt nem ejtünk, sem a labor, sem én, és ez így van rendjén!

– Nekem régóta idegzsábám a tény, hogy ebben az országban sokaknak mást kell dolgozniuk, mint amire születtek. A színész például laborozik... Ha a pódiumon elég pénzt keresnél, abbahagynád a laborozást?

Amennyiben kapnék annyi - és olyan - szerepet, amitől kielégül az energia – felhasználási igényem, akkor igen! Oka pedig a hozzáállásom, a már említett bioritmusom, és az, hogy a sok feladat miatt a labor nyilván nem férne bele az életembe…

– Végzel egy eredetileg hároméves főiskolát is negyven éve. Melyiket?

– Szegeden a Juhász Gyula Pedagógusképzőt, öt éve!
Rendezvényszervező szakirányon a művelődésszervező szakot. A tanulmányaim elhúzódásának nem linkség az oka, hanem ez az új internetes rendszer, ami miatt legtöbben csúsztunk évet.. Sokszor például képtelenség normálisan felvenni a tantárgyakat esetleg beíratni! Ja, a szakdolgozatom címe: Nap –és Holdszimbólumok a sámáni kultúrában, Rengeteget olvastam hozzá.

Honnan jött épp ez a Téma?

– A szimbólumokról, mint témáról kevesen írnak, a sámáni kultúra pedig régóta érdekel. Somogyi István ismerősöm –aki régen a Szkéné színház vezetője volt - egyben sámán, foglalkozik az ősmagyar kultúra kutatásával, sőt, a sámáni működés felélesztésével. A főiskolai témavezetőm pedig kulturális antropológiával foglalkozik. Ők mindenképpen hatottak rám! A magyarok valódi eredetéről valójában nagyon kevés ismeretünk van... Egyébként ha belegondolsz, még azt sem tudjuk biztosan, honnan származik az ember...

– A majomtól!

– Darwin szerint, de ezt azért sokan cáfolják! Szóval emellett a téma mellett régen döntöttem, csak most kicsit elakadtam vele..

– Visszatérve a színházra... Szerinted manapság mi a feladata?


                     

– Az első dolga, hogy kimozdítson otthonról. Persze érthető, hogymikor gazdasági válság van, a kultúra hamar kikerül a büdzséből, hiszen kenyeret kell venni, de ez nem jó dolog! A második, hogy ott valaki valódi érzelmeket éljen, élhessen át. Ma sajnos nagyon sok a besavanyodott ember. A harmadik, hogy tágítsa, szélesítse a látókört, ami senkinek sem hátrány.

– Szerinted kik az igazán nagy színészek? Mondhatsz neveket...

– Tolnay Klári és a sok „színt” tudó Ráday Imre. Tolnay úgy tudott Nagyasszony lenni, hogy közben végig elérhető maradt. Őt imádtam minden megmozdulásában! Nagyon tisztelem azokat a színészeket, akik a háború után tudtak változni. Előtte sok szép nő akadt, akik nem biztos, hogy a mai színpadon megállnák a helyüket... De Tolnay tudott váltani a buta naiva szerepkörből. Darvas Iván az eleganciájával, intelligenciájával, visszafogottságával nagy előttem, miközben gyönyörű ember volt. Sinkovics Imre a humorával, az energiájával bűvölt el. Maiak közül csodálom Szabó Győzőt, aki bármikor tud sírni a színpadon. Kicsit emlékeztet Bubik Istvánra, bár nála finomabb, árnyaltabb. Pokorny Lia úgy tud elegáns lenni, hogy közben végig közvetlen és csodálatos marad. Imádom, vele egy évig játszottam is a „Pincében”. Hihetetlenül pozitív kisugárzású nő! László Zsoltot pedig akkor szerettem nagyon meg, mikor még közönségszervezőként dolgoztam a Radnóti Színházban.

– A nagy művészek mindig látják a másik embert. Ez rád szintén jellemző. Szoktál másoktól gesztust ellesni, tanulni?

– Tudatosan soha... Persze már kiáltott fel a nagyanyám, hogy ha nem látna, azt hinné, hogy az apám van ott, pedig apuval alig éltem együtt. Talán a gyerek észrevétlenül les el dolgokat, amiket tárol, majd felhasznál. Egyébként én mindig intuitív és spontán valaki voltam, talán van pszichológiai érzékem is. Alkatilag viszont kimondottan a karakterszerepek valók nekem. A nagy, szívszorító drámák eddig elkerültek, s bevallom, már kezdem hiányolni őket. Kipróbálnám magam egy ilyenben.

– Ebben az évben ülted meg a harminchatodik szülinapod, életed zenitjén jársz. Mit remélsz, mire vágysz a folytatásban?

– Jó lenne legyőzni a kicsinyes görcseimet! Például szeretek énekelni. De, ha valaki cikiz a hangom miatt, akkor begörcsölök, és jó ideig nem vagyok hajlandó rá! Emellett jó volna végre szeretetteljes, kiteljesedett magánéletet élni. Úgy tűnik, itt van az, akivel lehet... És jó lenne lassan egy gyerek is...

                                                                              Fajkusz Lory

Fotós: Polónyi István  

Forrás: Dr.Info



Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
1960 – Lausanne. A Tabaris-mulató egyik páholyában ül Husszein, jordániai király. Nagyon tetszenek neki Rodolfo kártyamutatványai. A műsor után a bűvész öltözőjében megjelenik egy elegáns úr, s meghívja Rodolfót a király páholyába. Őfelsége közelről szeretné látni a kártyatrükköket.

 
Aforizmák
„Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli meg a múltját, nézd meg a temetőjét."
Gróf Széchenyi István
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ