Nem tudtam, hogy megközelíthetetlen vagyok
Dátum: 2005. szeptember 20., kedd, 13:08
Találkoztam egy igazi emberrel. Almási Éváról sejtettem, hogy izgalmas személyiség, s azt is, hogy okos – és nem mellékesen: tudtam, hogy kiváló színésznő. De arról fogalmam sem volt, hogy eddigi életem legemlékezetesebb beszélgetését köszönhetem majd neki. Pedig így történt – és lenyűgözött.

– Amikor renováltuk a házunkat, arra az időre beköltöztünk egy lakásba, és a cuccainkat dobozokba raktuk. Akkor jöttem rá, hogy egyetlen dobozba belefér minden, ami engem érdekel. Ez mindössze három, vagy négy tárgy. Ami nekem fontos, az benne volt abban az egy dobozban. Most pedig már újra a szobámban. De az viszont egyáltalán nem biztos, hogy ki is vannak rakva. – Ez is egy tulajdonság...

Ami jelenthet egyfajta rejtőzködést, vagy félelmet is.

– Igen. Ezért lettem színésznő.

Sokan pedig – bevallva, vagy bevallatlanul – a magamutogatást élvezik, a sikert, a tapsot...

– Én a szerepek mögé szeretek elbújni.

Akkor a színpadon kívül nem szeret megnyílni. Ezek szerint interjút sem szeret adni.

– Kifejezetten utálom az interjúkat. Nem is értem, miért mondtam magának igent.

Én mindenesetre örülök, hogy így lett. Egyébként az interjúk adása is a szakma része.

– Igen, a színészethez tartozik, de feszült leszek tőle. De hát itt kell élni. Régen még nem volt a médiának akkora hatalma, mint ma. Ám az embernek föl kell fognia azt a világot, amiben él. Ha pályakezdő színésznő volnék, biztosan nem mondanék nemet. Megértem, hogy a fiatalok ezt felfogják, és képesek kiszolgálni a mai igényeket.

Jaj, a mai igények... Nem lehet eléggé agyonrágni, hogy mi is folyik a médiából...

– Az emberek már tényleg eljutottak oda, hogy nem nézik a tévét! Valami többre vágynak, s elmennek mondjuk színházba. A kereskedelmi csatornák igenis jót tettek a teátrumnak. Hogy sokan állítólag sosem látták még ezeket a műsorokat... Igenis meg kell nézni, különben nem tudjuk, milyen. S utána el lehet dönteni, kell-e, vagy nem. A baj sokkal inkább ott van, hogy ezek befolyásolják a gyerekek értékrendjét. S ha még el is tiltják tőle a kicsiket – stikában is lehet tévét nézni.

Sok jót nem tanulhatnak ezekből a műsorokból.

– Hát, a gátlástalanság nagy teljesítmény! Mindenesetre az érdekes tény, hogy a hülyeségnek micsoda vonzereje van a világban.

A hülyeség valóban növeli a nézettséget. Ahogy itt ülök Önnel szemben, arra gondoltam, hogy ha kiejtik előttem az Ön nevét, akkor rögtön két dolog jut az eszembe azon kívül, hogy elismert színésznő. Az egyik az, hogy mint nőnek igen erős kisugárzása van. Ami sajnos ritka, sőt, ma már szinte hiánycikk a palettán.

– Ezzel nem foglalkoztam. Ha nagyon akarnám, megtehetném – de nem kutatom. Hogy én ilyen lennék...? Ezt is csak onnan tudhatom, hogy már el merik nekem mondani az emberek. Ez genetika. Nekem akkor mondták meg ezt, amikor már nincs kedvem mit kezdeni vele. Én nem tudtam, hogy elérhetetlen vagyok. Nekem csak az a férfi kellett, akit kiválasztottam magamnak. S a nőiességemet is csak ilyenkor, célirányosan használtam.

Pedig a sugárzó nőiesség hatalom.

– Igen, hatalom. De én ennek nem voltam tudatában. Sosem volt meg bennem a szép emberek magabiztossága. S mindig éreztem egyfajta elvárást. Amit nem is értettem. 

A másik, ami eszembe jut önről, hogy kemény. Sokan félhettek Öntől.

– Nem szeretem, ha félnek tőlem, mert az mindig agressziót szül. Én is agresszív leszek, ha hosszan félnek tőlem. Mert akkor egyszer csak bebizonyítom, hogy az illetőnek igaza van.

Nem rossz megoldás...! A félelemre azt mondják, hogy jobb a szorongásnál, mert van tárgya. A szorongásnak viszont nincs. Szokott szorongani?

– Szorongás... Gyakran szorongok. Igazából soha semmi mást nem csináltam, csak szorongtam. Félre is értették az emberek.

És féltek Öntől.

– A félelmet egy ideig eltűröm, majd agresszív leszek. Óvodás korom óta ilyen vagyok. Ott egy kisfiú félt tőlem. S egy idő után fejbe vertem egy kővel. Ha már fél, legyen oka is rá!

Ez is egyfajta védekezés. Meg akart másoknak felelni?

– Nem igazán. De nem is erőltettem, mert egy idő után elszakadt a cérnám. Nem másoknak akartam megfelelni. Soha.

Sokkal inkább saját magának. Ami egy maximalista ember esetében, mint amilyen Ön, legalább olyan nehéz – sőt.

– Én nagyon korlátolt és „egy-ügyű" vagyok. Mindig a tőlem telhető tökéletességet akartam, azt, amit én tudok adni. S ebbe nagyon el lehet fásulni. Mert ez sohasem múlik el. Amint az ember kilép az utcára, azonnal meg akar felelni. S ez engem néha annyira zavar, ez az Almási Éva! 

– Fatalista?

– Igen. Az ember megbékél azzal, amilyennek született. S vállalja az ezzel járó mélyrepüléseket is. A totál padlót egyedül kell végigcsinálni. S ha fölkelünk a padlóról, talán utána más emberek leszünk.

Ha padlón van, akkor sem hagyja, hogy segítsenek. De titkon talán szeretné, ám nem mutatja ki. S a másik vagy ráérez arra, miként kell Önnel bánni, vagy értetlenül áll.

– Én működtem valahogy, és elvártam, hogy így működjön a másik is. De ezt közben elfelejtettem vele közölni. Tudja, néma gyereknek... De megtaláltam a barátokat, a férjemet, akik értenek ezen a nyelven. A húgommal például szavak nélkül tudunk működni. S a gyerekemmel szintén.

Vannak dolgok, amiket nehéz kimondani. Vagy talán igaza van: nem is kell. .

– Itt van például a „szeretet"-szó. Annyiszor mondják! De a szó kopik. Mágiája van – és azt elkoptatjuk. Ezt a szót nagyon ritkán mondtam ki – de akkor az teljes szívemből szólt. Amikor az anyám homlokon csókolt – s nem volt ez mindennap így –, attól én leérettségiztem. Az érintésnek is van mágiája. Gesztusokat kell adni, és én ezt nem tanultam meg.

Határozott véleménye van mindenről. Nem irigylem azt a buta rendezőt – mert ilyen is akad –, aki Önnel dolgozik.

– Én nem szólok ilyenkor egy szót sem! De nehezen tudom titkolni a fejemet.

Ezt valahogy sejtettem.

– Az ember úgy működik, ahogy tud.

– Mitől fél?

– Nagyon félek az álságos kedvességtől. Megérzem, ha valaki ilyen. S előbb-utóbb el is futok onnan.

– S még mitől fél?

– Én? Tulajdonképpen most már semmitől. Egy csomó minden már mögöttem van Egy életem van a gyerekemmel. Ha vele valami történik, én meghalok. Régen féltem a sötéttől. Meg a repülőtől is. Klausztrofóbia.

Tehát nem a veszély miatt.

– Nem. Attól viszont féltem, hogy anyám meghal. Attól féltem.

És még mitől fél?

– A kiszolgáltatottságtól is félek. Képtelen vagyok rászorulni valakire.

Ez teljesen érthető. És sokkal könnyebb adni, mint elfogadni.

– Igen, nehéz elfogadni. Mert rögtön vissza akarom adni. De ez is önzés. Ha elfogadok valamit, akkor utána nehéz azt mondani a másiknak, hogy menjen a fenébe. Anyámnak – akit mélységesen kizsákmányoltam – eszembe sem jutott bármit is visszaadni. Mert természetesnek vettem, hogy kaptam. És még ott van a húgom. Tőle is el tudom fogadni a dolgokat. Eszembe sem jut, hogy vissza kellene adnom. Ebbe a csoportba tartozik talán még a gyerekem is. Ha lehetne olyan biztosítást kötni, hogy ne legyek kiszolgáltatott, nincs az az összeg, amit nem fizetnék ki. De mindezt nem azért mondom, mintha annyi rossz élményem lenne! Sőt, van úgy, hogy az ember a kiszolgáltatottságában jön rá, hogy a másik mennyire nem él vissza ezzel a helyzettel. De én nem tudok jól kapni.

Lehet ez egy nagyon mély magány?

– Lehet. Vagy gőg! Ezt nem tudom ráfogni senkire. S nem is tudok vele harcolni. Az egyetlen ember, akit nem vagyok képes legyőzni, az saját magam.

S erre kellett a színészet?

– A színészet segít. Tényleg olyan, mint egy terápia. Pszichiáter nélkül. Ha olyan szerepet játszottam, ahol volt körülbelül egy, vagy három olyan mondat, amiket én civilként, gőgből nem bírtam volna kimondani, akkor a színpadon mindig arra vártam, hogy színésznőként ezt megtehessem.

Gőg és büszkeség?

– Az ember a kerék alján is azt mondja, hogy „jól vagyok!" Nagyon boldog voltam azokkal az egy mondatokkal. Egyébként a szerepeimre nem emlékszem – csakis ezekre. A színészet annyira szubjektív! Vagy tetszem valakinek, vagy nem. Nem hiszek a szerencsében. Sokkal inkább a véletlenekben. És az eleve elrendelésben. Bár ez szerintem egyenlő a lustasággal. Soha nem mentem a dolgok után, ami a mai világban egy nagy hülyeség. S hosszasan tépelődöm.

– És dönt.

– Elég határozottan álltam már föl helyekről és mondtam ki kategorikusan nemeket. Ami igen nagy luxus ám! De persze mindez nem ment olyan könnyen. Előtte iszonyú sokat tépelődtem. S amikor eldöntöm, hogy mennem kell, akkor halálosan boldog vagyok. Béke és harmónia árad szét bennem. De addig, amíg idáig eljutok, képtelen vagyok mindezt másokkal is megosztani. És nem tudok segítséget kérni. Még akkor sem, ha tisztában vagyok vele, hogy az életemhez képest – s ezt az egzisztenciális létemre értem – rosszul döntöttem. Mert az életben maradás szempontjából viszont jól döntöttem. És ilyenkor nincs az az isten, aki visszafogna. S amikor kimondom a nemet, többé már nem tudok gesztust elfogadni. Addig pedig nem adom semmi jelét, hogy bármi bajom lenne.

Ez egyfajta elvonulás, magányos gyötrelem. Bizonyos bántás-mennyiség után jut el idáig az ember.

– Az igazi bántásra sohasem tudtam reagálni. Akkor azt hihették, nem érzem, s emiatt úgy gondolták, tovább bánthatnak. De egy idő után már a bántás sem fáj. S meg sem szólalok; egyszerűen csak fogom magam és eljövök.

S a páncél közben egyre vastagabb lesz.

– Olyan páncélt és bőrt növeszt az ember, amitől egy idő után már nagyon nehéz érzékenynek lenni. De még mindig nem tudtam olyan páncélt növeszteni, hogy ne tudjanak megbántani.

Tapasztalataim szerint a legfölvértezettebbnek tűnő emberek a legérzékenyebbek. Éppen hogy tőlük nem kell félni, csak tudni, mit rejt a védekezés. Olyan ez, mint egy néma sikoly.

– Hálás vagyok, ha valaki észreveszi, hogy mire van szükségem. S akkor nem félek a kiszolgáltatottságtól.

Pedig a bizalom is egyfajta kiszolgáltatott állapot.

– Attól, akivel egy hullámhosszon vagyok, sohasem féltem. Érdekes, hogy amikor boldog az ember és repül, sohasem kérdezi, hogy „miért?" De amikor a padlón van, mást sem tesz. Az arany középút a legjobb.

Az nem az Ön útja. Mert ténylegesen megéli az életet, minden jóval és rosszal együtt.

– Annyira élet-párti vagyok. Egy legyet sem tudok megölni. Pedig megőrjít, amikor zuzzog! Tudja, nagyon ironikus vagyok, magammal szemben is. Mindig látom a dolgok fonákját. És ez nem jó. Mert sokszor szeretnék másként látni. Időnként egyszerűen kilépek önmagamból, és kívülről nézem saját magam. S ilyenkor nagyokat röhögök.

Visszamenőleg szeretné másként csinálni?

– Jó lett volna picit alázatosabbnak lenni. Ha most végiggondolom, alázatos nem voltam, az biztos. És nem szégyen alázatosnak lenni, sőt! De ezt nem gyakoroltam. De lehet, hogy megpróbálom. Mindig úgy gondoltam, hogy csillag van a homlokomon. Ám ez a csillag egyben bélyeg is. – És ezt is tudom.

Mindennek a színe és a fonákja. És közben csupa élet, csupa lázadás. Önnel még televíziót nézni is élmény lehet!

– Jaj, most, hogy mondja, épp néztem a tévét; egy reklámot sugároztak az inkontinenciáról. S a modell egy fiatal, harmincöt körüli nő volt. Fel is háborodtam, hogy miért! Hát hatvan évesen én már inkontinens se lehetek? Hát már bepisilni is csak a harmincöt évesnek van joga?

Canjavec Judit

Megjelent: a Budapesti Lap
Fotó: MTI

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Opened 2007-07-23 14:27 | Válasz erre | #2
Törőcsik Mari..?!? Tudtommal itt Almási Évával beszélgettek, nem is akárhogyan!

Remek anyag, mély, szívbe és lélekbe mar, hú..!

Tamás István 2006-05-15 19:00 | Válasz erre | #1
Törőcsik Mari, egyik legnagyobb színész hatalmasságunk. Az interjút olvasva a feltett kérdésekre válaszában a tökéletes nőt, azaz ön magát adja.
Egy örök élmény, amit filmjeiben, színházi előadásaiban nekünk nézőknek, tisztelőknek nyújt. A sokszínűség mellett egy valós élettörténet az övé. Problémáit, de még sikereit is jól titkoló "színészkirálynő." Szeretem őt látni, hallani a hangját,...nézni, ahogyan játszik nekünk,velünk és ami nagyon fontos, teszi ezt őszintén, minden cinizmus és magamutogatás nélkül. Élete, művészete legyen hát sokunknak példa, tanulság, mert ahogyan Ő fogalmazza meg a szeretet-békéjét, az nem vezethet máshoz, egyedül csak a valós emberséges, összetartozáshoz.
Tamás István

Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Két bíboros szemrehányást tett Rafaellónak, hogy egy festményen Péter és Pál apostol arcát nagyon pirosra festette.
 
A XIX. század végén a lengyel komponista és zongoraművész, Moritz Moszkowski Bécs utcáin sétálgatott a Rimszkij-Korszakov-tanítvány Alekszandr Glazunov társaságában.
Aforizmák
„Az ember addig marad fiatal, amíg nem irigyli a fiatalokat."
Oscar Wilde
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ