Megmaradni negyvenkét éven át – interjú Gálvölgyi Jánossal
Dátum: 2009. december 13., vasárnap, 20:42
Előadás előtt találkozunk, épp legfrissebb szerepét játssza Bernard Slade: Jutalomjáték című darabjában, a Játékszínben. Gálvölgyi Jánossal az öltözőben ülünk le és eszembe jut az öt évvel ezelőtti beszélgetésünk. Ugyanott folytatjuk, ahol akkor abbahagytuk.

Színész, sokan mégis nevettetőként, humoristaként ismerik. Legújabb szerepében egy forgatókönyvírót alakít, akinek örökös viccelődését beárnyékolja halálos betegsége. Itt egyszerre lehet humoros és drámai. De semmiképpen sem humorista.
 
– Nem vagyok humorista. Peterdi Pál az volt. Vagy Királyhegyi Pál. De negyven x év után az ember már nem fog a pályán érzékenykedni. Tudja, ha nincs komikusi véna, drámai sincs, és persze ez fordítva is igaz. Peterdi Pál mondta, hogy akinek humora van, mindent tud, akinek nincs humora, az mindenre képes.

Szerencsére a drámai szerepek éppúgy megtalálták, mint a vígjátékiak. Például Arthur Miller Alkujában.

 – Azért nagy a pofám, mert ha ezek a drámai szerepek kudarcosak lennének, akkor az ember nem keresné magának a bajt.

A Jutalomjátékban játszott figurája egyszerre komikus és tragikus. De az előadás célja inkább a szórakoztatás.

– A premier nagy siker volt. Az ember egy vígjáték próbáin beledöglik a szerepébe. Mert fogalmunk sincs, fog-e egyáltalán mosolyogni a közönség, nemhogy nevetni?! Pláne, amikor az ember a szöveget már negyvenedszerre mondja-hallja: akkor bizony elkezd kételkedni. Aztán, amikor közönség elé kerül a produkció, kiderül, rengeteg olyan helyen van poén, amire mi korábban nem is gondoltunk: az előadást a közönség díszíti föl nevetéssel. Tudja, egy színész nyolc héten keresztül próbál egy darabot. A közönség pedig beül, nem is próbál, és mégis pontosan tudja, hol a poén és hol kell krákogni. Tehetséges közönségnek is születni kell!

Korábban nyilatkozta, hogy mindig mindennek látja a fonákját: a napsütéses szoba sarkában is meglátja a piszokfoltot. Nemrégiben pedig azt, hogy vannak olyan események, amelyeknek már a fonákját sem tudja megmutatni.

– Újabban csak a szemetet látom a sarokban, a napsütést nem. Legutóbb például a Margit híd felújítása miatt reggel negyed 9-től két óra alatt értem a színházba. Budapestről Budapestre! Beszóltam telefonon, hogy késve érkezem a próbára, de mire beértem, szétvetett az idegesség. Hát hol van a napsugár..?

 – Ha bántja, ami körülveszi – és nem tud rajta változtatni , akkor mit tehet? Elbújik a színházban?

– Az ember bemenekül a színházba és magára húzza az öltözőajtót. Itt olyan helyen vagyok, ahol jó lenni. Próbára menet ültem a kocsiban, üvöltöttem a dugó miatt és el is késtem. Mániákusan pontos pali vagyok. És hogyan próbál az ember, ha a színházba már őrjöngve ér be?

Végül megvolt a premier és sikeres is volt. Azt mondja, még mindig nagyon fél a szereptől. Mitől fél?

– Ez olyan, mint amikor egy zenész rossz hangot fog le, már a mű az elején. Ha nem jól indítom el a szerepet, nem leszek igazán jó. Emlékszem, egyszer egy neves operaénekes egy oktávval följebb kezdte énekelni a Hazám, hazám-at, és amikor közeledtek a magas hangok, én már tudtam, nem lesz képes kiénekelni. Ő is rájött, és amikor az ominózus részhez ért, egész egyszerűen kirohant a színpadról. Ha az első hangot nem találja el az ember, akkor nagyon nehéz lesz visszajutnia a megfelelő hangnembe. A Jutalomjáték premierje előtt is be voltam tojva. Valami okos újságíró meg is kérdezte tőlem: „Mondja, magának mit kell még próbálnia?” Ezt a szakmát minden egyes nap újra és újra meg kell szülni. Nem hivatkozhatom egy másik estére, hogy bezzeg tegnap jó voltam. Ez benne a baromi nehéz. De ha nem lenne nehéz, nem csinálnám.

Befutott művész, ismert és sikeres. Sok irigye lehet.

– Szepes Mária megjegyezte, hogy én egy öreg lélek vagyok. Anyukám pedig régen azt mondta nekem: „Kisfiam, nincs olyan ember, aki ne szeretne téged!”. De én már akkor tudtam, hogy ez nem így van. Mondtam is neki, „Anyukám, tudom, hogy rengetegen vannak, akik ha meglátnak a televízióban, majdnem rávernek a képernyőre.” Tudja, ez a pálya olyan, mint a cirkusz. Az emberek ámulva nézik az artistát a trapéz tetején és szurkolnak neki: „Jaj, csak le ne essen!” De titkon azért mindenki arra vár, hátha mégis…

Ez a tökéletes magány.

– Mindig magánzó voltam. De ahhoz képest – ahogy a nejem mondja – borzasztó sokra vittem.

Soha nem akart valahol csapattag lenni?

– Eleinte igen, de aztán ez elmúlt. Húsz évig voltam a Thália Színházban, most pedig a Madáchban. Kültag vagyok, s még a bt-ben is a nejem a főnök. Én még csak alá sem írhatok. Kálmán György mondta nekem annak idején: „Egy nagy célod legyen a pályán, hogy egy színház a saját halottjának tekintsen.” Akkor még nem tudtam – ma már viszont igen –, hogy ez bizony nagy dolog! Annyit már elértem, hogy van Kossuth-díjam, tehát ez egy lehetőség, a XIII. kerületnek díszpolgára vagyok, ez a másik lehetőség, esetleg valamelyik színháznál, ahol dolgozom… Rajtam nem lesz veszekedés: engem szórni fognak. Kálmán György másik emlékezetes gondolata az, hogy mi a szakmában pontosan tudjuk egymásról, hogy ki kicsoda. A pályán mindenki tudja, tábornok vagyok-e vagy sem. Tábornok sok van a büfében, de a színpadon egészen pontosan kiderül, ki marad ott is az. Senki nem akar „nemecsek ernő” lenni csupa kis betűvel. Emlékszem, volt a Tháliában egy beugrásom, akkor mondta nekem Kazimir Károly, hogy: „Na, most lettél tábornok!” Rólam már mindent leirigyeltek.

 – Aki sikeres a szakmájában, akiről az újságok írnak, azt a többi, ismertségre vágyó kolléga irigyli. A világunkban egyre nagyobb teret kapó bulvármédiát pedig a pletykák izgatják, nem pedig az, hogy pl. Neil Simon: Hotel Plaza című produkciója – amiben szintén főszerepet játszik túljutott a háromszázadik előadáson, ami prózai darabnál kivételesen magas szám!

– A bulvárlapoktól naponta hívnak, mondom nekik most épp a legújabb premieremet, a Jutalomjátékot. De nem érdekli őket. Inkább azt mondjam meg, a macskákat szeretem-e vagy a kutyákat. Nemrég az egyik próbán elszakadt az izom a vállamban. Nem akartam ebből témát! Pedig egy telefonomba kerül, hogy megmondom, mikor megyek a Sportkórházba, s tele lett volna fotóriporterrel. De nem akartam. Egyszer például fölhívtak, hogy a szomszédommal csinálnak riportot.

A szomszédjával...

– Persze! Az újságíró arról akarta őt meggyőzni, hogy az apósom, az Alfonzo ott ebédelt nálunk. Mondtam, hogy először is az én apósom nem az Alfonzó, hanem Rodolfo volt. Másodszor Alfonzó amúgy sem ebédelt nálunk. De az újságíró szerint a szomszéd is megmondta, hogy de bizony ez így volt. De igen. De nem.

Arról mesélt nekem, hogy az apósa, Rodolfo mondta, hogy „Ötven évig hitettem el magammal, hogy én vagyok a Rodolfo!" S azt is mondta :…nekem is minden reggel el kell hitetnem magammal, hogy én vagyok a Gálvölgyi!” Ez még most is így van?

– Igen. Én majd ma este is elmászkálok itt egyedül fél 7-től hétig és elhitetem magammal, hogy menni fog.

Azért megy.

– A Jutalomjátéknál azt mondták nekem: „az egész sikere rajtad múlik”. Na kösz (nevet), nesze, itt egy púp!

Sokan csakis azért váltanak jegyet, hogy Gálvölgyi Jánost lássák. Olvastam, hogy második önálló showját a tévéostrom miatt lemondta és azóta sem készített többé önálló estet. Ez így is marad?

– Igen. Ahhoz ugyanis az kell, hogy mondanivalóm legyen a világról. Lenne, de inkább megtartom magamnak.

 – Ez nem sok jót ígér… Gyerekként elképzelte, hogy híres lesz, megismerik az utcán, autogramot osztogat és táncosnők veszik körül. Évtizedek óta sikeres. Így képzelte?

– Amikor néha úgy érzem, rosszul jönnek ki a dolgok, mindig azt mondom magamnak: „Te akartad ezt!” De a pálya hátsó részét nem láthattam előre. Ezeket a fél órákat-egy órákat az előadás előtt meg az intrikákat. Már a pályám legelején sikeres lettem, így az utálatot is hamar megszoktam. De ha később jött volna a siker és az intrika, lehet, beledöglöttem volna. A későn jött siker sokakat rossz irányban változtat meg. Én túl fiatalon lettem sikeres, híresebb voltam, mint ma hat celeb együttvéve. Előtte kétszer nem vettek fel a Főiskolára, majd jött négy év sikertelen főiskola, mert akkor nem lehetett szerepelni. Már negyvenkettedik éve vagyok ezen a pályán. Megmaradni negyvenkét éven át… Rátonyi Róberttel húsz esztendeig öltöztem együtt, azóta járok be este 6-ra a színházba. Amikor nem voltam benn este hatkor, már rögtön kérdezte: „Hol voltál?”

A régi nagyok szellemei itt vannak még?

– Igen. (hirtelen a lábára mutat) Térdfix zokni. A mai napig ezt viselem a színpadon, mert egy férfinak ebben kell lennie: én ezt így tanultam. Lehet, kinevet érte, de itt van ez a kézmosó folyadék is a táskámban. (elő is veszi és az öltözőasztalra teszi a kis üveget). És ki fogom festeni magam a színpadon. Ma már nem mindenki teszi! Tudja, én annak idején azt láttam, hogy a férfiak szépek a színpadon. Mert szép a bőrük. Nem fénylik a reflektortól és nem is izzad. Én le fogom magam alapozni, ma este is. S tudom, a púder és közötte már nem én leszek.

A jelmez, a maszk, az álarc. Ez lenne a púder pszichológiája?

– Vagy a festéké.

Ismert és népszerű művész, akire azt mondanák manapság: sztár.

– Ha én sztár lennék, akkor mi most nem találkoztunk volna. Vagy esetleg három év múlva kapna időpontot a menedzseremtől. Akkor nem kellene hálásnak lennem, hogy nyilatkozhatom, vagy épp a munkámról, a szerepeimről beszélhetek. Magyarországon valahogy minden másként van. Ha sztár lennék, akkor vissza is vonulhatnék és elutaznék egy évre valahova pihenni, feltöltődni. A vállam meg kellene operálni, ám akkor 3 hétig nem játszhatom. De akkor miből élek, mint magyar sztár? Ha nem dolgozom, éhen döglöm, mert hamar elfelejtenének. Igen, aki itt él, azt elfelejtik. Még megpróbálok eljátszani ezt-azt, s addig játszom, amíg csak tudok. Nincs nyugdíjas színész, mint ahogy nyugdíjas festő sincsen. Darvas Iván mondta, hogy a jó színész láb és tüdő kérdése. És igaza volt. Tudja, mennyit állok én minden egyes este a színpadon?

Ez azért a szereptől is függ.

– Persze. Nádasdy Kálmán mondta azt a sokszor emlegetett mondatot, hogy ehhez a pályához tíz százalék tehetség kell és kilencven százalék szerencse. Emlékszem, a pályám elején csak ültem otthon és el voltam keseredve. Hogy itt vagyok, ilyen tehetségesen mégsem látják. Ma már – amikor a legkisebb helyiségben ülök – tudom, mivel függnek össze a dolgok. Tudom, mi miért történt. De ezt már el tudom intézni. Magamban. A WC-n. Tanultam abból, amikor Darvas Ivánt a földre vitte egy kritika a halála előtt nem sokkal és soha többet nem tudott színpadra állni miatta. A kritikus nevét nem is szeretném a számra venni. Én ebből okultam.

Az ember annak a véleményére ad, akiről tudja, hogy jót akar neki.

– Akik igazán és önzetlenül jót akartak nekem, azok a szüleim voltak, és most aki igazán jót akar, az a feleségem.

Akiről azt mondta, ő az egyetlen barátja. Egy ilyen a találkozáshoz is hatalmas szerencse kellett!

– Igen. Nemcsak a pályához, az élethez is irgalmatlan szerencse kell. 


                                                                            Canjavec Judit

Fotó: Gálvölgyi Eszter

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
élet 2010-03-22 08:26 | Válasz erre | #2
Érdekes az interjú. De elszomorodtam tőle.:(

Koffán Károly 2009-12-15 14:58 | Válasz erre | #1
Kedves Judit!

Gratulálok a Gálvölgyi intejúdhoz! Minden szava hiteles. És ez nem semmi! Kérdezni tudni kell, illetőleg meg kell érezni a válaszokból, hogy mit is kellene még megkérdezni. Ez Neked észrevétlenül, szerényen a háttérben maradó, természetes alap!

Tisztelettel, barátsággal
Koffán Károly

Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Tanguy apó műkereskedésének kirakatába gyakran ki voltak téve fiatal művészek munkái. Egy járókelõ megpillantott a kirakatban egy Cézanne csendéletet, mely négy almát ábrázolt. Betért a kis üzletbe, s megkérdezte, mennyibe kerül a kirakatban lévõ kép?
 
Baudleaire, a híres francia költő találkozott egyszer sétája közben egyik barátjával, Theodore Banville költővel, aki azt javasolta neki, hogy menjenek el együtt fürdeni.
Aforizmák
„ Azt mondották, hogy a múltat még Isten sem tudja megváltoztatni: a történetírók képesek rá, és talán ezért is tűri meg őket az Isten, mert e tekintetben hasznára lehetnek"
Samuel Butler
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ