BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Berek Katalin nyolcvanéves
A Nemzet Színésze vált az árvaházi kisangyalból
Dátum: 2010. október 6., szerda, 10:46
A régi Nemzeti Színház lerombolására is emlékszik a születésnapjához érkezett Berek Katalin, aki több mint hetven évig volt színpadon. Ha újra születne, amiben titkon egy picit bízik, akkor is ezt a hivatást választaná. Álmatlan éjszakáin manapság József Attila versei dúdolnak neki altatót.

Nem titkoltam, hogy zavarban vagyok, amikor leültem beszélgetni Berek Katalinnal, aki október 7-én ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Elfogódottságom oka: több mint hetven éve kezdődött pályát kell áttekintenünk egy röpke portréban. Karrierje során többszörösen áldozott Táliának: a fő szentélyben, a színházban nemcsak sok-sok főszereppel elhalmozott színésznőként, hanem rendezéseivel és versek avatott előadójaként is bizonyított, sőt társulatalapításra is vállalkozott. Munkásságát a színészmesterség oktatásával tetőzte meg. Mégsem érzi, hogy megterhelő lett volna az öles feladatcsokor.

- Pillanatként múltak el ezek az évtizedek, és ha nem hinnék abban, hogy valamicskét élünk még egyszer, akkor vigasztalhatatlanul szomorú volnék - állítja nagy-nagy meggyőződéssel. - Ha nem is túlzottan, de egy kicsit azért hiszek ebben a lehetőségben. S ha valóban létezne újraszületési lehetőség? Akkor újra színésznő lennék.

Szemelgetve emlékezetes szerepei között: ő volt Orbánné a Macskajátékban, aztán Béres Ilonával, Lukács Margittal, Bessenyei Ferenccel, Kálmán Györggyel és Major Tamással együtt jelenítették meg a Szerelmem, Elektrát. Több Lorca-előadásban vett részt, a Vérnászban például a feleséget játszotta. S ne feledkezzünk meg a kortárs drámai főszerepről A gammasugarak hatása a százszorszépekre című darabban, vagy Sarolt megszemélyesítéséről az István, a királyban.

- Kisgyerek korom óta csak ezt tudtam elképzelni hivatásomnak - idézi fel a művésznő Margitszigetre néző otthonában. - Nyolcéves lehettem, amikor a szegedi árvaházból átvittek a színházba, ahol kisangyalszerepet kaptam. Attól fogva, hogy akkor megláttam belülről a színházat, szinte minden más érdektelen volt a számomra.

Árvaházba a család lesújtó nyomora miatt került. Soha nem panaszként említette ezt, csak jelzésül arra, hogy honnan indult. Döbbenetes ambíció munkált benne. Nem volt még tizenhét éves, amikor Budapestre utazott. Előre megtudakolta, hol van a Horváth Árpád Kollégium. A pályaudvaron kérdezősködött, hogy jut el a Vilma királynő útra. Felszállt a megadott járműre, és már ott is volt.

- A kapuban megkérdeztem, ki itt az igazgató - folytatja a visszaemlékezést. - Mutatták, hogy ott, az a nyurga, szemüveges fiú, Kovács Andris. Odamentem hozzá, s mondtam, ne haragudj, öregem, muszáj, hogy helyet adjál nekem, mert én még soha életemben nem voltam Pesten, nem ismerek itt senkit. Azt válaszolta, hogy édes pacák - mert mindenkit pacákozott -, senkit sem tudok már elhelyezni, már a földön is fekszenek. Nem baj, válaszoltam, majd én is a földön fogok feküdni, azzal mentem is föl a lányhálóba. Ott láttam Horváth Terikét, aki valami családi ok miatt éppen sírdogált. Odakucorodtam mellé, elkezdtünk dumálni. Teljesen természetes volt, hogy vele aludtam, amíg a válogatás előtt zsúfolásig volt a kollégium. A válogatás után együtt kerültünk be abba az édes, tizennyolc fős osztályba.

Az "édes" osztályba együtt járt többek között Buss Gyulával, Hacser Józsával, Psota Irénnel, Soós Imrével, Váradi Hédivel. Másodéves korában egy fő- és egy fiúszerepet kapott, játszott a Madáchban Dayka Margittal, Tolnay Klárival. A főiskola végeztével a Nemzetibe szerződtették. Ő a folytonosság a lerombolt, Blaha Lujza téri épületben, aztán ideiglenesen a Nagymező utcában, majd a Hevesi Sándor téren, végül a mostani új épületben működő Nemzeti Színház(ak) között. Tizennyolc éven át volt rendes tagja a társulatnak, most pedig mint az ugyanitt "bejegyzett" tizenkettek alapító tagja, vagyis a nemzet színészeként jár oda időről időre. S a nézőtéri oldalon ülve minden előadást megnéz.

Négyévnyi kiruccanást csupán akkor tett a Nemzetiből, amikor Szigeti Károllyal és Gyurkó Lászlóval együtt 1971-ben megalapította a Huszonötödik Színházat. Akkoriban a mainál jóval nagyobb bátorság kellett a hagyományokkal való szakításhoz. A nyitó darab az újságíró szövetség tetőteréből kialakított játszóhelyen Németh László Gyász című regénye alapján készült, amely valójában Berek Katalin monológja volt, mellette négy asszony jelentőségteljesen mozgott a színen. A szakmabeliek közül is többen értetlenkedtek az elképzelésen: a színház testkultúra is. Furcsállották szintúgy, hogy a daraboknak több rendezőjük is volt, hogy nem átallottak tájolni az előadásokkal, mert el akarták vinni a színházat az "egyszerű emberek" közé. A fiatalok szinte tüntetve álltak a huszonötödik mellé. Aztán, amikor megszokottá vált a dolog, Berek Kati visszatért a Nemzetibe.

- A nyolcvanas évek közepén elmentem Győrbe. Ez nagyon fontos állomás - eleveníti fel, és egészen felderül a hangja. - Imádtam ott lenni, olyan boldog voltam, mint amikor először szerződtem az öreg Nemzetibe. Az ottani társulatot követve később Kecskemétre mentem, de a harmadik évadban már éreztem, hogy valami nem stimmel. S nyáron valóban jött a súlyos agyvérzés.

Orvosai azt mondták, többet nem fog tudni járni, beszélni. De nagy akaraterővel mindkettőt sikerült újratanulnia.

- Az új Nemzeti építésénél már ott baktattam a sárban - meséli -, de közöltem, nem fogok fellépni itt. Mégis rábeszéltek, hogy legalább egy kis szerepet vállaljak el Az ember tragédiájában, a nyitóelőadáson, mert én voltam az egyik utolsó színész, aki az öreg Nemzeti színpadán meghajolt. A Lear királlyal búcsúztunk. A végén utoljára gördült le a függöny. Kiléptünk az utcára. A kapu becsukódott mögöttünk. Csak álltunk, és néztük a halálra ítélt épületet. A gyászos napon a szemközti ház erkélyéről leskelődtünk: hiába robbantották fel a régi Nemzetit. Az épület állt tovább. Úgyhogy palánkkal vették körül, és hetekig ágyúzták, mire megadta magát.

A verses előadóestekre emlékezve a művésznő megerősíti a szóbeszédet, miszerint volt némi szerepe Nagy László Kossuth-díjában. Addig-addig mondta a hatalom által nem támogatott költő hosszú-hosszú verseit a mindinkább lelkesedő egyetemistáknak, míg a kulturális vezetés kénytelen volt a legnagyobb művészeti kitüntetésben részesíteni a szerzőt. Az előadó viszont azóta sem kapott Kossuth-díjat.

Búcsúzóul József Attilához való kötődéséről vall:

- Tizennégy évesen hallottam róla először. Magával ragadott. Pestre jőve az egyik első dolgom volt, hogy megvegyem a kötetét. Azóta is itt van velem. Most már a fejemben. A De szeretnék gazdag lenni kezdetű első strófától az alkalmi rögtönzések végső soraiig: "Szóljon ez a költemény arról, aki ápol / s nem feledkezik meg soha önmagáról." Van úgy, hogy nem tudok elaludni, vagy felébredek az éjszaka közepén Olyankor az nyugtat meg, ha József Attila-verseket pergetek magamban.

 


(Mátraházi Zsuzsa - MTI)

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Az évek senki fölött sem múlnak nyomtalanul, s egyre gyakrabban fordul elő, hogy kisebb-nagyobb panaszokkal föl kell keresniük az orvost. Így tett Dobsa Sándor is, aki az idősebbek számára egyet jelent a Stúdió 11-gyel, s kiváló zongorakísérőként a fiatalok előtt sem ismeretlen.
 
Borogyin a híres orosz zeneszerző egyszer, amikor elment otthonról, egy cédulát tett az ajtajára ezzel a feírattal: „Egy óra múlva jövök haza."
Aforizmák
„A gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit."
Edmund Burke
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ