BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Beszélgetés Szikora Jánossal
Gazdag életet élek
Dátum: 2010. október 8., péntek, 12:51
Szikora János szombaton ünnepli 60. születésnapját. Mint elmondta, nagyon sok munkája volt az elmúlt hónapban, aminek örül, hiszen így nem kellett a „kerek számra” gondolnia.

– Két premier egy héten belül. Munkával ünnepli a születésnapját?

– Kétségtelen, hogy októberben összeszaladtak a dolgok. Talán azért, hogy ne gondoljak erre a kerek számra. Sokféleképpen lehet ezt megközelíteni, lírikusan, dramatikusan, racionálisan – én egyik megközelítésnek sem szeretnék a csapdájába esni. Inkább megpróbálok arra figyelni, most milyen vagyok. És hál' istennek, energiákkal, tervekben gazdag életet élek. Nemigen foglalkozom azzal, hogy tíz év múlva hetven leszek, amikor az ember testi, szellemi és szociális lehetőségei is általában beszűkülnek. Szerencsére a művészet sokszor rácáfol a naptárra. Harag György rendező – amikor Győrben együtt dolgoztunk – azt mondta nekem, csak az fontos, hogy megőrizzük magunkban az újjászületés képességét. Attól leszek öreg, ha nem regenerálódom, hanem reprodukálom magam napról napra. Ha az ember elkezd a sablonokból élni, ha nincs merészsége az új gondolatokhoz, akkor eljön az emberi életben az ősz, amikor lehullnak a levelek, és eltűnnek a színek.

– Ha már említette Győrt, elmesélné miért kellett onnan távoznia?

– Én azt a két évet, amelyet Győrben művészeti vezetőként töltöttem, arra használtam, hogy az akkori progresszív művészek színe-javát a színházba gyűjtsem. Ennek volt köszönhető, hogy ott dolgozott Jeles András, Bódy Gábor, díszlettervezőként Pauer Gyula, Erdély Miklós, Rajk László, dramaturgként és íróként Nádas Péter, és eljött hozzánk Konrád György is. Ez a komoly lista az akkori belügyi szervek ellenszenvét is felkeltette. Ebben a lassan megtelő pohárban az utolsó csepp az volt, hogy megrendeztem Bohumil Hrabal Bambini di Praga című regényének színpadi adaptációját. Nagyon szép és izgalmas előadás volt, de tudtunkon kívül látta a cseh külügyminisztérium egyik munkatársa is. Felháborodott a látottakon, valamiért a cseh szocialista rendszer elleni támadásnak élte meg az előadást. Tiltakozó kampányba kezdett, aminek az volt a vége, hogy Kádár János tiltakozó jegyzéket kapott. Kádár pedig felbőszült, és leküldte Aczél Györgyöt, hogy csináljon rendet.

– Személyesen Aczélt küldte?

– Igen. Aczél pedig úgy találta, hogy valóban van egy botrányos előadás, amelyet egy fiatal kis senki csinált, aki összegyűjtötte az ellenzéki művészeket, hogy az állam pénzén ellenzéki tevékenységet folytassanak. Utasította az igazgatót, hogy azonnali hatállyal bocsássanak el. Így is történt.

– Az elbocsátáson kívül lett a következménye az esetnek?

Érdekes módon csak később lett számomra világos, hogy mekkora törést okozott ez nekem. Fiatal és sikeres rendező voltam, még csak három éve végeztem a főiskolán. Épp akkor kezdtem el csapatot gyűjteni magam köré. És akkor ezt a csapatgyűjtő készséget kasztrálták bennem. Lehetetlenné tették, hogy újra együtt dolgozzak ezekkel a tehetséges emberekkel.

– Kevesen tudják, hogy korábban a jogi egyetemet is elvégezte. Azokból az évekből mit őrzött meg?

– Furcsa ismeretségeket. Például csoporttársam volt Demszky Gábor, a kereszténydemokrata Lukács Tamás, tanított Mádl Ferenc, és még sokakat említhetnék, akik nem kerültek annyira reflektorfénybe a rendszerváltás után. Személyes, emberi kapcsolatom volt azzal a szellemi réteggel, amelyik a 90-es éveket politikailag meghatározta.

– Szinte az összes kultúrtörténeti szempontból fontos művet megrendezte a pályája során. A Bánk bánt, Az ember tragédiáját, az István, a királyt, sőt a Csárdáskirálynőt is. Ez véletlen volt, vagy vonzották ezek a feladatok?

– Fiatalon féltem ezektől az úgynevezett nagy művektől, azt éreztem, agyonnyomnának, ha hozzájuk nyúlnék. Nem volt elég eredeti gondolatom, idősebbnek kellett lennem, tapasztaltabbnak, hogy megrendezhessem őket. Aztán megtaláltak, noha egyiket sem kerestem. Például, amikor Szegedre kerültem, és a színház mellett az ünnepi játékok művészeti vezetője is voltam, minden évben megkaptam a fejmosást, hogy miért nem rendeztem meg a Tragédiát. Lehet, hogy illett volna, de gyáva voltam hozzá. 2002-ben elvállaltam, hogy megrendezem a Nemzeti nyitóelőadását. A darabválasztást illetően szabad kezet kaptam, és azt éreztem, most kell megcsinálni. A Bánk bánnal hasonló a helyzet. Nagy magánéleti válságot éltem át, amikor megkaptam a felkérést, és valószínűleg ennek a nehéz időszaknak köszönhettem, hogy olyan érzékeny füllel tudtam hallgatni a zenét.

– A Tragédia megrendezése után nem közösítették ki?

– Feketeseggűnek számítottam, aki lefeküdt a hatalomnak, feladta művészi önállóságát, progresszivitását. Életemben akkor kaptam a legtöbb támadást. De én nem így éltem meg, sőt ma sem gondolom másképp. Szerintem helyes volt elvállalni, helyes volt ezt a darabot választani, és most sem rendezném meg másképp.

– 2007-ben nem folytathatta a szolnoki Szigligeti Színház igazgatását. A szakma véleményét figyelmen kívül hagyva, Balázs Pétert nevezte ki az önkormányzat. A döntés miatt sokan felemelték a szavukat, ön miért nem?

– Sok energiát áldoztam a Szolnokon töltött négy évbe. Folytatni akartam az elődeim által megkezdett munkát, gondolok itt Schwajda Györgyre, Székely Gáborra, Paál Istvánra, évtizedek művészi láncolatára. Azt kellett felmérnem, hogy a négy év és az összes energiám kevésnek bizonyul ahhoz a támogatáshoz, amely Balázs Péter mögött állt. Nem azonos eszközökkel harcoltunk.

– A közönség ön szerint kinek adott igazat?

– Ezt tőlük kellene megkérdezni. Mondjuk azokat a nézőszámokat mi is elértük, amelyekkel most a színház büszkélkedik. Teltházzal játszottunk Füst Milánt, Euripidészt, a Székelyfonót, össze kell hasonlítani az akkori és a mostani színház irodalmi értékeit és a társulatot. És aki akarja, vonja le a tanulságot.

– Amikor az Új Színház művészeti vezetője lett, Goldoni Nyári kalandok című rendezését sokan úgy értelmezték, hogy ez lesz a névjegye. Ön is így gondolta?

– Ez csak belemagyarázás. Amikor idejöttem, beugrottam egy rendezésbe, és ennek a beugrásnak és a gyorsaságnak sajnos az előadás látta kárát. Persze a darabot nagyon kedvelem, mert amúgy nem szeretem kétszer ugyanazt megrendezni. De ha már névjegyről van szó, akkor szerintem azt az Édentől keletre című előadással tettem le. Ezt a társulat is így érzi, és azt hiszem, a közönség visszajelzései is ezt mutatják.

– Az Új Színház repertoárja egyszerre művészszínházas és populáris, például játsszák a bestsellerszerző, Paulho Coelho Tizenegy percének színpadi adaptációját is. Ez mennyire fedi az ön ideális műsortervét?

– Az én ideális évadtervem számára nincs is ideális teátrum. Amit én művészként szívesen rendeznék, vagy magánemberként szívesen megnéznék, arra nem lehet ma Magyarországon színházat alapítani. Az emberek most sokkal fáradtabbak, kimerültebbek, kevésbé nyitottak a szellemi kalandokra, mint például a 70-es évek végén vagy a 80-as években. Akkoriban izgalmasabb volt színházat csinálni. Talán, mert a színpadról hallhatták vissza azokat a publikusan ki nem mondható gondolatokat, érzéseket, amelyek mindenkit feszítettek akkoriban. Most szólásszabadság van, a színház társadalmi funkciója is megváltozott. Az előadások sokkal inkább a magánélet konfliktusaira koncentrálnak, mint a nagy társadalmi mozgásokra.

– Szombaton lesz premierje a Csodálatos mobilvilágnak, Márta István operájának. Hogy szerveződik egy előadás a mobiltelefon köré?

– Amikor István elmondta, hogy a mobiltelefonról szeretne operát írni, rögtön megtetszett a gondolat. Nagyon kíváncsi voltam, ezt hogyan is gondolja. Voltak színpadi ötletei is, de azzal, hogy Szálinger Balázs író is beszállt az alkotói folyamatba, átrajzolódott a kép. A hangsúly nem a telefonra, hanem az azt használó világra helyeződött. Ezt az eszközt arra találták ki, hogy összekösse az embereket, néha mégis inkább elválaszt, kiszolgáltatottá tesz. Az előadás egyfelől egy nagyon egyszerű szerelmi dráma, amelyet roppant finom vonalakkal rajzolt fel Szálinger Balázs, másfelől egy embertípus tragédiája, aki a technikai civilizáció mámorában szívesebben él a virtuális világban, mint a valóságban. Ezt egyébként korunk egyik legveszélyesebb problémájának tartom.

– Az igaz, hogy a nézők telefonjait is bevonják majd az előadásba?

– Egy interaktív operát képzeltünk el, ahol a színpad és a nézők között a mobiltelefonon is kapcsolatot tartunk. Tehát bizonyos szereplők a telefonon keresztül jelentek volna meg, néhány zenei részlet is a készüléken szólalt volna meg. De kiderült, az elképzeléseink meghaladják a pillanatnyi technikai lehetőségeket. Azért lesz némi ízelítő ebből a kapcsolatból, de nem akarom lelőni a poént.

– Másként állt egy kortárs operához, mint mondjuk Bellini Normájához, amelynek a múlt héten volt premierje?

– Természetesen, két külön világról van szó, ott van köztük a szakadék, amely a XIX. és a XXI. század között tátong. Mindkét opera történetet mesél el, Bellini érzelmesen, a Csodálatos mobilvilág töredékesen. Az előbbi a bel canto egyik legjellegzetesebb operája, dallamívei rajzolnak, Márta István zenéje pedig inkább pontoz, vibrál. Az egy zárt, egységes zenei világ, ez stilárisan sokféle zenei irányzat gazdag foglalata. A Normában egy ember tragédiáját lehet végigkövetni, a Mobilvilág főhősének története viszont képszerűbb, klipszerűbb. Persze a Norma megrendezhető vad külsők között is. Épp a bemutató alatt jutott eszembe, hogy szívesen kipróbálnám, hogy működne az előadás mai közegben.

Mézes Gergely (MTI-Press)

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
G. B. Shaw híres volt szarkasztikus megjegyzéseiről. Egy alkalommal régi hölgyismerőse panaszkodott az írónak:
 
Tanára szemére vetette, hogy szórakozásból fest.
Aforizmák
„Rettenetes, hogy a valóságot nem lehet megismerni a tények miatt."
Rainer Maria Rilke
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ