BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Beszélgetés Törőcsik Marival
Engem az Isten a tenyerén hordozott
Dátum: 2010. november 22., hétfő, 17:47
Ma 75 éves a nemzet színésze, Törőcsik Mari úgy vélte: sikerekben és értékes munkatársakban gazdag pályafutásához egyaránt szüksége volt jó adag szerencsére és persze rengeteg türelemre is.

- Szokott néha számvetést készíteni magában? Például amikor elérkezik egy ilyen kerek évfordulóhoz...

- Nem, a kerek évfordulók csak azért szépek nekem, mert másoknak is eszükbe jutnak, és ez jólesik. De én magam ezzel nem foglalkozom, nekem a nem kerek születésnap ugyanolyan, mint a kerek.

- Akkor most megkérem erre én. Sokszor szokott hivatkozni arra, hogy egész pályafutása alatt milyen szerencsés volt mindig.

- Nem mondom, hogy művészi pálya a miénk, mert mi nem alkotó, hanem kivitelező emberek vagyunk. De egy biztos, aki valamifajta művészettel foglalkozik, annak szerencse nélkül nem megy. Persze nem szeretném magamtól elvenni azt a türelmet, kitartást, erős hitet, szorgalmat, amelyre a pályámon végig szükségem volt, de engem az Isten a tenyerén hordozott. Az első pillanattól kezdve, mikor Gellért Endre, a Nemzeti Színház akkori főrendezője, aki főtanszak-vezető volt a főiskolán, felfigyelt rám, majd átadott Major Tamásnak. A Major neveltje vagyok, aki szent meggyőződésem szerint a legnagyobb mester volt, a legjobb színházi gondolkodó. Akkor olyan közegbe, olyan emberek közé tettem be a lábam, hogy egyik csodálatosabb volt, mint a másik. Igaz ugyan, hogy nagyon "fölszálltam a körhintára", de természetesen nem az én érdemem, hogy jó filmben kezdtem, hanem Fábri Zoltáné. Egy rossz filmben ugyanis még egy nagy színész is elveszti a fényét. Robert De Niro egy gyenge filmben olyan rossz, mintha nem ő lenne a Taxi driver. Utána a kor legjobb filmjeiben játszottam, de a színpadon kilenc-tíz évig egyszerűen nem fogadtak el. Az akkori Nemzeti Színház közege azonban ölben tartott, és ez mindent megkönnyített, de ezzel együtt ki kellett bírni.

- A hazai és nemzetközi filmes sikerek idején, huszonéves lányként hogyan sikerült feldolgozni a nehézkes színházi indulást?

- Részint bizonyára jó géneket örököltem, csodálatos anyám és apám volt. Gondoljon bele, 1956. október 21-én vagy 22-én jöttem haza Párizsból a Körhinta bemutatójáról, mert a főiskola nem engedett ki Cannes-ba. Párizs legelegánsabb szállodájában laktam, a Maximba vittek, ahol akkor is a francia színészek krémje vacsorázott, száz szál nizzai rózsa várt a szobámban. Párizs legelőkelőbb mozijában mutatták be a filmet: a Vendome moziban. Francois Truffaut írt rólam egyoldalas dicshimnuszt. Utána minden évben Cannes-ba jártam, és hazatérve mentem statisztálni a Nemzeti Színházba, úgy, hogy kezem-lábam reszketett. A Garasnak mondtam, hogy tartsál engem, hogy le ne essem a zenekari árokba, mert vele mentünk némán a londoni színben. Színész akartam lenni, mert tudtam, hogy még nem vagyok az. Képes voltam különbséget tenni, azt is tudtam, hogy a Körhintával Fábri Zoltán egy olyan filmet csinált, amely először törte át a kelet-európai részről azt a falat, amelyen addig nem ment át film. Tudtam, hogy a filmekben sikerem van, de én semmit nem tudok ahhoz, hogy a színpadra lépjek, tisztában voltam vele, hogy nincsenek még a birtokomban azok az eszközök, amelyekkel ott ki tudom magamat fejezni. Jó természetem volt ilyen szempontból, de ez nem az én érdemem; anyámtól-apámtól örökölhettem, hogy helyére tudtam tenni a dolgokat. Mindig képes voltam magamban kételkedni, mindig, a jelen pillanatig. Másképp szerintem nem is megy, mert az ember soha nem lesz igazán jó a pályán, ha elégedett önmagával. Nincs az a sikeres pálya, ahol ne lehetne elhullani négyszer-ötször. Abban hiszek, vagy reménykedem, hogy jól viseltem el a bukásokat és a sikereket is, hangsúlyozva, hogy a bukások elviseléséhez volt segítő erőm. De én ha buktam, akkor hittem legjobban, hogy érdemes még, hátha mégis tudok valamit. Ha nagyon nagy sikerem volt, különösen, ha igazi, komoly dologgal, akkor mindig kétségbe estem, hogy van-e még bennem valami. De nagy mestereim voltak, mint Gellért, Major, dolgoztam Apátival, Várkonyival, Iglódi velem együtt csinálta a fénykorát, Grigorij Konszkijt pedig a moszkvai Művész Színházból hozta ide Major. Majd jött az erdélyi Harag György, az egyik legnagyobb magyar rendező, Jurij Ljubimov, akivel csodálatos volt dolgozni, Taub János, akivel szintén csodálatosan dolgoztam a Száz év magányban, Zsámbéki Gábor, akivel elég későn találkoztam, aztán Anatolij Vasziljev, akinél Moszkvában is játszottam... Tehát én mindig kutattam, kerestem. Természetesen ezzel kerestem a kenyeremet, a pályám egy részét a szocializmusban töltöttem, ezért sokszor pénzért olyan dolgokat is elvállaltam, amit talán nem kellett volna. De én is "kutattam, kerestem" és meg is találtak, akik elhitették velem, hogy még érdemes.

- Gyakran hangsúlyozza, hogy szívesen dolgozik együtt fiatalokkal.

- Azt szoktam mondani: olyan csodálatos életem volt, hogy soha nem kellett megérnem, hogy nem kellek, vagy hogy nem kellek a legjobbaknak és a fiataloknak is. Ennél többet nem kaphat az ember.

- Rába Rolandnak például még csak a második rendezése volt a Mein Kampf, tavaly mégis elvállalta benne a Halál asszony figuráját.

- Alföldi Róbert akkoriban felkínált egy nagy szerepet, de éppen akkor csináltam meg Vasziljevvel Kaposváron a Naphosszat a fákont, és nem mertem vállalni még egy nagy feladatot. Ezért a Mein Kampfban a Halál asszonyt vállaltam. Kérdeztem, hogy ki rendezi. Alföldi azt mondta, Rába Roland. Mondom, nem normális ez a Roland! Hát egy ilyen jó színész, és most mindenki, boldog-boldogtalan rendezni akar. Aztán az első olvasópróbán átöleltem, elmeséltem neki, hogy mit mondtam róla, és közöltem vele, boldog vagyok, hogy ő a rendező. Végiggondoltam, hogy tulajdonképpen az összes nagy mesterem mind színésznek készült. Utólag az életem is visszaigazolt engem, hogy kezdettől fogva jól választottam. Mert tudja, az ember, mikor bekerül a főiskolára, akkor eldönti, hogy kire nézzen fel. Nem azt, hogy kit utánozzon, hanem, hogy kinek a munkáját figyelje, azt, hogy ki hogyan gondolkodik a mesterségről. Akkor még mi a Nemzeti Színházhoz voltunk beosztva statisztálni, ami nagyon jó volt, mert nem volt rajtunk felelősség, de egész próbafolyamatokat végignézhettünk és végigstatisztáltunk. Akkor már tudtam, hogy Gellért és Major az, akikre én figyelek, meg Mészáros Ágika, Básti Lajos, Somogyi Erzsike és még hosszan sorolhatnám.

- Most milyen munkákra készül?

- Rába Roland felkért, hogy eljátszanék-e egy nagyon kicsi szerepet az általa rendezett Jó estét nyár, jó estét szerelem! című darabban, a Nemzeti Színházban. Azt válaszoltam, boldogan. Ebben a pillanatban csak az érdekel, hogy rendező rendezzen és tehetségek vegyenek körül. A Mein Kampfban is az az örömöm, hogy csupa tehetséges színész van körülöttem.

- Lesz egy közös munkája Zsótér Sándorral is.

- A Figaro házasságában Marcellinát játszom, a Maladype Színház bázisán. Bolond vagyok, hogy két előadásban próbálok egyszerre, de Zsótérnak nem tudtam nemet mondani.

(Kövesdi István- MTI)

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
A híres debreceni komikus az ország másik végében szerepel. Szünetben bemegy az öltözőjébe egy felhevült anya a lányával, és lelkesen mondja:
 
Wagnert sokan bírálták, támadták életében. Egy ízben éppen társaság volt nála, amikor a postás egy levelet hozott. A zeneszerző felnyitotta, s a papírlapon mindössze egyetlen szó állt: „Hülye".
Aforizmák
„ Mire az ember megöregszik, a gyertya többe kerül, mint a születésnapi torta."
Bob Hope
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ