– Ezt a helyzetet – művésztársaimmal egyetértésben – rosszul tűröm. De hiszem, hogy ennek egyszer vége lesz. El kell jutni a hullámvölgy végéig. Nemrégiben Kállai Ferenc szeretett volna a büfében soron kívül hozzájutni egy kávéhoz, mert nagyon sokan álltak előtte. A büfés válasza így hangzott: „Még Oki művész úr sem kap soron kívül kávét!”…

– Erre egyszerűen nem tudok mit mondani…

– Nincs semmi bajom a valóságshow-szereplővel! Sőt! A sorozatoknál pedig örülök, ha magyar emberek magyar pénzért dolgoznak! De hogy manapság ki a művész…?  Ám ma már a minőség, a szakmaiság sokszor semmit nem jelent; ritkán van következménye. Persze vannak csodás kivételek! Viszont az Új Színházban is, ahol tag vagyok, akad olyan kolléganőm, aki hiába tett már le nem is keveset az asztalra – ennek nincs pozitív következménye. 

– Pedig a pálya elvileg úgy kellene, hogy működjön… Sajnos kialakult a médiában egy újfajta értékrend, amelynek az igazi művészek estek áldozatul. Nem lehetne összefogni, hogy mindez megváltozzék?

– Lehetetlen. Akkora lett ez a massza, mint a Nagyalföld. A művészeknek nincs igazi, használható véd- és dacszövetségük. Mi iparosok vagyunk, hisz iparűzési adót fizetünk. Minket besoroltak ide. Ami nem szégyen – de mi nem vagyunk azok! Érdekelne, hogy például ki engedélyez olyan „iskolákat”, ahol például szinkronszínészeket gyártanak? Kellene valami képesítés, aminek alapján dolgozni hívnak! Így viszont rengeteg olyan embert foglalkoztatnak, aki jóval olcsóbb, mint egy profi színész.

– Panaszkodik, de látszik: nem szívesen teszi…

– Méltatlan erről beszélni… hogy nem él meg a színész. S addig nem lehet védeni senkit, amíg a saját territóriumában vannak, akikről azt hitte, egyivásúak, egy nyelvet beszélnek. Aztán ha „helyzet van”, kiderül, hogy bizony egyedül maradtál! Emlékszem, annak idején, még a József Attila Színházban a Salemi boszorkányokat játszottuk és egy komoly jelenet közben a fiú-kollégák folyton nevettettek minket. Ők háttal álltak, nekik nem számított. De bennünket zavart. Írtunk is egy petíciót: nem vagyunk hajlandók játszani, ha a továbbiakban is így marad a dolog. A rendező megnézte az előadást, és azt mondta: „Kívülről nem látszik!” – Talán az volt az első ütés. Szentsége volt színpadnak, az előadásnak. Stúdiósként a Nemzetiben szinte minden darabban statisztáltam. S ha véletlenül kimaradt egy este, akkor is elmentem a színházhoz, csak hogy megsimogassam, és azt mondjam: „Holnap jövök!” Harcosok szerencsére ma is vannak, csak a kínálat silány. De most újra valami jó változás közeledtét érzem.

– Minek köszönhetően?  

– Figyelem az embereket.  Ahogy rám köszönnek, megszólítanak az utcán, vagy a közértben. Egyszer éppen szégyenkezve próbáltam elslisszolni az utcán egy hajléktalan mellett, mert nem volt nálam aprópénz és ő megszólított. Azt mondta, művésznő, nem baj, ha most éppen nincs aprója, csak azt szeretném mondani, hogy láttam ebben és ebben az előadásban. Ilyenkor visszanyerem a hitem! S bízom abban, hogy a közönségnek egy picit már elege van. Ahogy a fiam mondaná: „Mert elég a gagyiból!”   

– Hát, a televíziós műsorokat és a sorozatokat látva, azt hiszem, erre még várnunk kell…

– Igen, a sorozatok… És a néző azt nézi, amit a tévében lát. De milyen sorozatokat?!? Nagy kár, hogy generációk nőnek így föl. Mi viszont nem ezért lettünk színészek. Egy színésznő Júliával kezd, eljut Az öreg hölgy látogatásáig, és végül jöhet Bródy Nagymamája. Régen még gondoskodó szemek és kezek egyengették az utunkat. Bánt, hogy miért nem vagyunk többet együtt! Mert mindenki százfele rohan dolgozni. S azok a munkák nem is olyan fontosak! De… persze fontosak, hiszen meg kell élni. Nem is tudom, hogy egyesek miből… Tudja, olyan kínos erről beszélni!

– Valóban az. De az Új Színház tagjaként azért sikerül egyfajta, jó értelemben vett védettséget élveznie – ami persze még nem megoldás…

– Itt egészen remek társulatban dolgozhatom!  S olyan rendezőkkel, mint például Taub János, Vidnyánszky Attila, Szergej Maszlabojscsikov, vagy például most jön a Menzel, de dolgozhattam még Kiss Csabával, Rudolf Péterrel is – és még sorolhatnám. S szerencsére az emberek járnak színházba – és ez nagy öröm! De más a színház és megint más az, hogy mivel van tele a média. Csak magamat ismétlem, de akad olyan kolléganőm, akit tátott szájjal bámulok, amikor a színpadon van, hogy milyen jó! Hogy mekkora művésszé érett! S mindennek nincs következménye! Miért hinne magában, amikor azzal szembesül, hogy nem kell?!? Mitől lenne önbizalma? Hova pottyannak az értékek? Ha hamuba esik a gyufaszál, nem lesz belőle tűz. Ha bálába, akkor lángra kap. Hmmm… Ezt most találtam ki…

– Találó!  Az egyébként furcsa, hogy a szakma már nem tiltakozik. Hiszen még mindig dolgoznak azok, akik annak idején visszautasították az Erzsébet-díjat, vagy nyíltan lenézték azokat, akik reklámfilmekben vállaltak feladatot.  Ezek a hangok mostanra elhallgattak…

– Olyan ez, mint amikor egyszer csak rálépnek a lábadra. Először felszisszensz, hogy jujj! Másodszor szintén jujj, s talán még oda is rúgsz egyet. Aztán egyszer csak bekeményedsz. S egy bizonyos idő elteltével már azt sem tudod, mit kellett volna, mit lehetett volna – és egyáltalán mikor. És hagyod csendben peregni a perceket – munkára készen.

– Ez nagyon rosszul hangzik… Mégis, minek kellene ahhoz történnie, hogy valamicskét javuljon a helyzet?

–  Például az kellene, hogy a színésznek legyen egy kis ideje saját magára. Hogy el tudjon menni egy könyvtárba, utána olvasni a szerepének. Ahelyett, hogy mosás közben, kapkodva nézegesse. Hogy könnyebben karban tudja tartani magát, megőrizni a kondícióját, meg ilyesmi. Miközben éli az életét. És képviselnie kell magát az utcán is, amikor az emberek közé megy! Hogy jó legyen rá nézni. Hogy ne űzött vadként essen be valahova, ahhoz igenis idő és bizonyos mennyiségű tőke kell!

– Tőke, ami nincs… Marad a hit és a méltóság…?

– A méltóságot önmagunkban kell fenntartanunk. A lángot őrizni kell. S ha hirtelen szükség lesz  rá, akkor itt van.

– Mostanában olvashattunk róla, hogy a lánya, Gáspár Kata szerepel az Apám beájulna című, bemutatásra váró új magyar filmben. Ennek ellenére nem szeretné ugyanazt a pályát választani, mint szülei. Ha mégis ezt tenné, mit mondana neki?

– A lányom tengerbiológus vagy állatorvos szeretne lenni – mondja. De ha színész akarna lenni, nem tudom, mit mondanék segítségképpen. A dolog mélységét már látta otthon. Hogy mi az apjával komolyan vettük a szakmát. Nagyon szeretem a lányomban, hogy megvan benne az igény arra, hogy mindent a lehető legjobban csináljon. Ő aztán nem piskóta!

– Ha a mai eszével elölről kezdhetné a pályát, mit tenne másképp?

– Legalább két nyelven beszélnék. Annak idején ki nem tettem volna a lábam az országból. Ma már nem így tennék. Meryl Streepet számtalanszor szinkronizáltam. Kíváncsi lennék, Meryl Streep mikor szinkronizál engem! Ha újból kezdhetném, megbombáznám a világszínházakat.(Persze ahhoz aztán nagyon kellene tudnom a nyelvet.) Nyitnék a világ felé. Ha ott befut valaki, abból egy életen át megél –minden fajta értelemben.  Itthon viszont hiába tettél le már valamit az asztalra – de hiszen már mondtam... 

– Ha ez a mai világ olyan, amilyen, elgondolkodtató az örök dilemma, hogy egy szülő mire is nevelje a gyermekét, mit tartson elsődlegesnek. S ez a felelősség a pedagógusra is hárul, aki az iskolában kell, hogy fölkészítse a diákokat az életre.

– A tanítás a világ legnagyobb felelőssége. Anyám is pedagógus volt, mielőtt nyugdíjba ment A Nemzeti Színház stúdiósaként Bodnár Sándor rendező sugárzó tehetséggel tanított minket. Mert ő ebben volt igazán jó! Ha akkor nem rak rá arra az útra, el sem indulok. Simon Zoltánnal ketten tanítottak meg minket a fegyelemre. Milyen nagy dolog volt akkor, ha beléphettünk abba a büfébe, ahol Kálmán Gyuri, vagy Váradi Hédi ült! Úgy látom, ami ma a pedagógus-pályán van, az is emberpróbáló, gyötrő valami. Minden gyerek fejébe folyamatosan tölcsérrel öntögetni a bölcsességeket… Erre nincs elég idő. Pedig az elmélyült munkához az kell. Régen még volt becsülete egy tanárnak. Hogy most mi van, nem tudom. A méltóságot viszont nem szabad föladni, akkor sem, amikor harminckét gyerek visszapofázik.

– Szülőként mennyire tudja helyes irányba terelni a gyermekeit? Pláne ma, amikor különválasztható, mi a helyes és mi az, aminek a segítségével boldogulhat az életben. S a kettő sajnos a legtöbbször már nem fedi egymást…

– Dönthetek úgy, hogy a fiam jogot tanuljon, hogy legyen jól jövedelmező hivatása, ha ő inkább a zenét választja. Sziszüphoszi munkával lehetne talán – az általunk vélt – helyes irányba terelni őket. De erre nem vagyok képes. Kicsit álomvilágban élek. Talán mert színész vagyok..? A gyerekeim mondták egyszer, hogy vegyünk egy kecskét, mert akkor lesz kecsketejünk. Ez eddig rendben is van, de nem mondhatom azt a kecskének, hogy bocs, most nem tudlak megfejni, mert színházba kell mennem, úgyhogy durranj szét! De azért mégiscsak kéne a kecske… Becsület, tisztesség: ebben kérlelhetetlennek kell lenni! Van úgy, hogy a tanár azzal fogad: képzeljem el, mit csinált a gyerek az iskolában. Én sem jövök neki azzal, hogy képzelje, mit csinált a gyerek otthon! Minden problémát közösen kellene megoldani! Az lenne jó, ha a szülői értekezleten mindketten ott lennénk: én és a gyerek. Akkor nem dumáljuk őt ki a háta mögött, s szemtől szembe meg lehet beszélni az esetleges gondokat. Ettől függetlenül a hagyományos iskoláknak is híve vagyok. De akkor az olyan legyen!

Canjavec Judit