A színésznő luxusa
Dátum: 2005. agusztus 11., csütörtök, 12:42
Ónodi Eszter az egyik legismertebb, legsikeresebb és legnépszerűbb fiatal színésznőnk. Számtalan filmes és színházi szerepet tudhat a háta mögött, s a nagyközönség igazi sztárként tekint rá.Tehát dívára számítottam. Ehelyett egy jól gondolkodó, mindenféle sztár-allűrtől mentes emberrel beszélgethettem. Pedig – mint a fentiek is bizonyítják – lehetne oka nagyképűsködni, divatos szóhasználattal élve, megjátszani magát, ám nem teszi. Holott színházi feladatai mellett változatlanul megjelenik a filmvásznon is.

Valahol azt nyilatkozta, hogy azért szereti jobban a filmezést, mint a színházat, mert a film megmarad. Maradandót alkotni, nyomot hagyni – legbelül ez mindenki vágya. Ilyesmiről lenne szó?

– Igen, egyfelől. Másfelől pedig vannak, akik minden áron a számba akarják adni a választ, hogy vajon mit szeretek jobban, a színházat, vagy a filmezést. Nem tudom, mikori volt ez a nyilatkozat, de már én is másképp látom a dolgokat. Mert ma a színházat választanám. Az igaz ugyan, hogy a filmezés az a műfaj, amely képes megörökíteni a pillanatot. S így a pillanat maradandó képe lesz. Ami viszont a színházban ott és akkor megszületik, az utána rögtön el is múlik.  Furcsa érzés magamat látni a filmvásznon! Mármint technikailag. A színházban sokkal igényesebb feladatok találják meg az embert, mint a filmekben. Ezért mondom azt, hogy ma már inkább a színházra szavaznék. Egy időben rengeteget filmeztem.
Így utólag óriási ámokfutásnak tudnám leírni azt az időszakot. A Meseautó című film – ami viszont bulvár műfaj – óta vagyok ismert a szélesebb közönség előtt is. Foggal-körömmel harcoltam ez ellen a skatulya ellen. De úgy éreztem, ki kell próbálni. Elvállaltam és elindult a hajsza; egyik film jött a másik után maga után vonva természetesen a sajtó érdeklődését.. Eltelt egy-két év és besokalltam. Ma már inkább behúzom a kéziféket, s megpróbálok a művészibb munkákra koncentrálni.

Megkeresték már tévés, nem a szakmájába vágó felkérésekkel is, de nem vállalt ilyesmit.

– A szakma megcsúfolása lenne, ha én, aki jó helyzetben vagyok, elmennék például műsort vezetni. Nem nekem való.

Elvei vannak, amelyek mellett kiáll, vállalva annak minden következményét.   

– Például nem szerepelek annyit a tévében. Inkább arra szeretném használni az ismertségemet, hogy ha olyan dologgal találkozom, ami mellett fel kell szólalni, akkor azt megteszem.

Nem túl nagy luxus ez?

– De, az. Mert ebben az országban már semminek sincs következménye. Persze, állást foglalni mindig nehéz. Most minden a dinamikus fiatalságról szól. Talán az sem véletlen, amit egy újságban olvastam: Németországban a nők kilencven százaléka arcfiatalító szereket, vagy szilikon mellet kér karácsonyra.

Színésznő, aki gondolkodik. Sok baja volt már ebből?

– Megtanultam kérdezni. Általában csak ezt a kérdést teszem föl: miért? De arra is rájöttem, hogy néha sokkal jobb hallgatni. Ez az igazán nagy tudás.

Egyébként hirtelen típus?

– Igen, alapvetően az vagyok. Például ahogy autóvezetőként reagálok a különböző helyzetekben... Néha vissza kell fognom magam. Ugyanakkor tudom sokak szemében én primadonna-típus vagyok; egy díva. Pedig a lelkem mélyén négy-öt évesnek érzem magam, s mentes vagyok minden rafinériától. Ezt nem akarják elhinni.

Fiatalon és szinte robbanásszerűen lett sikeres, ami egyszerre előny és hátrány.

– Annak idején nem foglalkoztam ezzel, mert vitt a szekér. S a színházat is munkahelyként fogtam föl. Most már ez is másként van. Ám ehhez el kellett telnie annak a pár esztendőnek. Volt, hogy nekem jóval kevesebbet néztek el, mint másnak. Pedig nem fogják ki a lovakat a kocsim elől, és nem isznak pezsgőt a cipőmből.

Viszont nem is kell elénekelnie a Hajmási Pétert.

– Igaz. Minden esetre sokkal jobb dolgom van, mint egy civilnek. Mert a színház biztos pont az életemben. Másoknak manapság csak bizonytalanság jut.

Ami szorongást szül.

– Sok szorongás van bennem is. Ördögi kör... Csak arról dönthetünk, hogy nem foglalkozunk vele. Ez egy furcsa, kafkai szorongás, amit az ember – jobb híján – beépít a munkájába. A színészi pálya sokszor pszichoterápiaként is fölfogható. De a színész éppen azért lett színész, mert érzékenyebb az átlagnál. A Katonában folyamatosan teltházak előtt játszunk, tehát egy rétegnek igenis van igénye a színházra. S amíg ezt tapasztalom, nyugodt vagyok. A színház nem fog kihalni, és a magyar film sem. De ha valaki Magyarországon olyan filmes munkára vágyik, aminek értelme is van – nincs sok esélye.

A filmszerep nagy népszerűséget jelent, ami ezen a pályán előny és komolyabb lehetőségeket is hozhat.

– Ha húsznál többen ismernek, az már inkább hátrány, mint előny. Mert a filmesek azt mondják: „Ónodi? Ugyan! Hisz a csapból is ő folyik! "

Az ember azt hinné, hogy pont az ellenkezője működik: az ismert név vonzza a közönséget.

– Ez hollywoodi szisztéma. Itthon meg ez van. Bár szerencsére a fiatalabb rendezők már kezdenek másképp gondolkodni. De azért még ma is rajtam van a tábla, hogy „a Valami Amerika sztárja".

Ezek szerint sztárnak vagy színésznek lenni két különböző dolog?

– Pontosan. Ha egy picivel több becsülete lenne a szakmának...

De nincs. Talán ideje volna definiálni, mi is a színész!

– Szerintem erről inkább egy járókelőt kellene megkérdezni. Egyszer mentem az utcán és észrevettem, amint két fiatal elgondolkodva néz rám: „Ez nem valami tévébemondó? Nem? Akkor honnan ismerem az arcát? A Barátok közt-ből? Nem? Akkor biztos műsorvezető!" – Eszükbe sem jut, hogy esetleg a színészi munkám miatt lehetek ismerős.

Igen, ez jogos. Óhatatlanul felmerül a kérdés: mire büszke?

– Hogy mi áll a büszkeség-táblámon? Az, hogy elvégeztem az egyetemet: a színészi mellett angol szakos diplomám is van. Hogy megkíséreltem eljátszani egy-két szerepet, hogy rájöttem: még nem vagyok a csúcson, van hová fejlődnöm. Hogy ellent tudtam állni mindenfajta ócska, de nagy népszerűséggel járó felkérésnek. Fatalista vagyok. De persze az is lehet, hogy ez csak kényelmesség. Bár ha rossz úton járnék, azt érezném.

Ön szerint mit jelent színésznek lenni?

– Nem tudom azt válaszolni, hogy régebben mást gondoltam erről, mint ma. Már akkor is ugyanazt éreztem, amikor a színművészetin az első helyzetgyakorlatokat csináltam – s ennek már tíz éve. Mert a színészet számomra mindig az önfeledt játékban való elmerülést jelentette. Ezt szerettem volna minél többször átélni. A többi csak járulékos dolog.

Úgy tűnik, elbújt a színházban a világ elől, belemenekült az alkotómunkába.

– Nem tudom fölvenni a ma diktált ritmust. Nem megy. Tudomásul kell venni: ez a világ nem a színházról szól. Bár azt sem tudom, szólt-e valaha a művészetről. Igény a mai napig van rá, s a színház is valamiképp fönnmaradt – ami megnyugtató.

S mit tehet a színész?

– Az egészet nem kell komolyan venni! Mert a komoly dolgokat nem mi csináljuk ebben a világban.

Canjavec Judit

Megjelent: Szabad Föld
Fotó: MTI

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Wagnert sokan bírálták, támadták életében. Egy ízben éppen társaság volt nála, amikor a postás egy levelet hozott. A zeneszerző felnyitotta, s a papírlapon mindössze egyetlen szó állt: „Hülye".
 
Egy újságíró megkérdezte Mark Twain-t, igaz-e, hogy már hosszabb ideje dolgozik egy nagyobb lélegzetvételű színdarabon.
Aforizmák
„ Nem mindenki muzsikus, aki hegedűvel mászkál."
Abraham A Santa Clara
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ