Nevetések hullámhosszán (interjú Csomós Marival)
Dátum: 2007. január 22., hétfő, 8:11
Már a telefonos egyezkedés közben elkezdtünk nevetni. S talán azok voltak találkozásunk legfontosabb pillanatai, amikor csak felszabadultan nevettünk. A tét az volt, hogy nyilatkozik-e nekem, vagy sem. Hónapok óta húzta, halasztotta, s tudtam, hogy nem szívesen bólint rá. Úgy véli, mindent elmondott már, minek az interjú? Próbálom nem föladni, csatázunk; ő kifogásokat hoz, én próbálom megcáfolni, s közben egyre többet nevetünk. Időnként kiszól nekem: „Ügyes..! Nagyon ügyes!” – és újra nevetünk. Könnyednek tűnik a csata, bár én közben titkon izzadok: a tét nekem a fontosabb, de a folytonos halogatással jobb lesz a helyzetem, mert elkezdhetek a bűntudatán lovagolni. S végre enged: megvan! Tudtam, miattam kevesebbet alhatott a szabadidejében, s titkon talán bosszankodott is miatta, de mégis szánt rám időt! – Ám azt is tudtam, a neheze még hátra van.
(Csomós Mari kedvesen fogad a Radnóti Színház öltözőjében, s találkozásunk első pillanatától kezdve jól érzem magam a társaságában. De ami furcsa: mélyinterjúzás helyett riportalanyom az, aki lehántja rólam a riporteri mezt.)

– Az előzmények után nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy nem szívesen ad interjút. Miért?

– Mert folyton általánosságokat kérdeznek, én meg általánosságokat beszélek. Ez is egy általánosság volt!

– Azért próbálkozzunk tovább! Na ez a kérdés sem lesz jobb, de valahonnan el kell indulnunk: miért lett színésznő?

– Valamikor a kezembe került egy velem készült interjú, még a hetvenes évekből. Földes Annával beszélgettem, s ő is ezt kérdezte tőlem. Akkor azt válaszoltam, hogy egyszer egy mesét olvastam föl az osztályban, és nagy csönd lett körülöttem. – Figyeltek rám.

– Abban a figyelemben fürdött, amit addig magánemberként hiányolt?

– Nem magánemberként esett jól a figyelem, hanem amikor szöveget mondtam. Most is akkor, amikor színpadon vagyok.

(Arra gondolok, valószínűleg csakis szerepben élvezi, ha a figyelem középpontjában van. Ezért nehéz helyzet az interjú.)

Ha jól tudom, rögtön fölvették a főiskolára.

– Igen. (Elkezdjük sorra venni az egykori osztálytársakat, mert igen erős a névsor: Juhász Jácint, Almási Éva, Kozák András…Könnyedén, megakadás nélkül sorolja a neveket, s már csak egy hiányzik, egyetlenegy, de az csak nem jön elő…

– Talán Ön..?
(Kirobban belőle a kacagás. Igen, saját magát kifelejtette. Nehéz folytatni, jó lenne csak nevetni, de nem szeretném föladni.)

– A főiskola után vidékre került. Akkoriban ez nem büntetésnek számított, hanem úgymond kötelező kezdés volt minden fiatal pályakezdőnek. 

– Igen. Akkor még nagyon fiatalok voltunk. Tudja, ebben a korban, amiben vagyok, az a nehéz, hogy az ember mindig attól fél, hogy meddig bírja még fizikummal a színpadot. De szerencsére jól bírom.

– Azt látom. Tele van energiával!

– Utálom, amikor azt mondjuk így, a hatvanon túl, hogy mert mi akkor még fiatalok voltunk – de tényleg azok voltunk! Reggelente futottunk, az Állatkertig meg vissza, és nagyon szerettük Böbe majmot. Veszprémben voltam, aztán jött Kecskemét, majd Szolnok. Tizennégy esztendőt töltöttem vidéken. Annak idején legendás volt a kaposvári teátrum, és akkor Szolnok is az volt. Valami új kezdődött, valami másfajta színház. Majd Székely Gábor és Zsámbéki Gábor fölkerült Pestre, a Nemzetibe, és én is velük mentem. Utána jött a Katona József Színház.

S jelenleg a Radnóti Színház megbecsült tagja. Balkay Gézával olvastam egy interjút, ahol azokról a szerepeiről beszél, amelyeket tökéletesen a magáénak érzett. Szinte nem is kellett játszania. Ilyen volt például a Platonov. Volt valaha ilyen vallomásos szerepe?

– Igen, ő nem eljátszotta Platonovot, hanem ő volt a Platonov... Vallomásos szerepem..? Érdekes, hogy nem! Sok szerepre tudok gondolni, amelyek a pályám során fontosak voltak, de nem tudom, mikor vagyok vallomásos egy szerepben, vagy állapotban. De minden szerepemben van belőlem valami. Azt hiszem, kívülről nézve, én egy szomorú bohóc vagyok. De nagyon szeretek vígjátékot is játszani. S ilyenkor rendszerint rám szoktak csodálkozni.

– Ami azt jelenti, hogy…

– Hogy skatulyázni is igen jól tudunk!

Ezek szerint öné lett a szomorú szerepek skatulyája.

– Pontosan. Persze, nagy drámákat játszottam. De vígjátékot is tudok!
(Ezt egy pillanatig nem vonom kétségbe. Számtalanszor láttam már színpadon, s számomra ő az a színésznő, aki szinte bármit el tud játszani. Most éppen az a szerepe, hogy interjút adjon. De ezúttal megteheti, hogy kikacsint belőle.)

Ahogy itt ülünk, eszembe jut az a furcsa paradoxon, ami az interjúk készítésének velejárója. Az a dolgom, hogy az alanyom bizalmába férkőzzem, hogy rávegyem, nyíljon meg előttem, mondjon el valamit – ami aztán nyomtatásban fog megjelenni, és bárki elolvashatja. Innen nézve, az egész olyan lehetetlenül abszurd… Ön hogyan éli ezt meg a másik oldalon?

– Igen, ez így van, mert ha kialakul egy bizalmi beszélgetés, akkor az már nem lehet szó szerint az interjú része. S a felelősség az újságíróé!

– Na ebből jöjjek ki jól!
(Megint nevetünk, egyre lehetetlenebbnek érzem magam, de mély lélegzetet véve folytatom)
– Sokat lehet tanulni a szerepekből?

– Nagyon sokat! És egy szerep sokat is ad! Van úgy, hogy elolvasok egy darabot, s elkezdem dédelgetni. Leülök elé, nézegetem, aláhúzogatom a szerepem, és bizony a példány egy idő után kissé elhasználttá válik. Van olyan is, amikor egy feladat kevésbé érint meg, vagy nem érzem, nincs kedvem hozzá. Akkor valahogy nem akaródzik, s halogatom, hogy majd holnap, majd utána.

– Muszáj megszeretni a szerepet, különben nem lehet eljátszani.

– Igen. Ilyenkor keresek benne valamit, amiért szerethetem.

Egy fiatal kolléganője, Hámori Gabriella nyilatkozta, hogy Ön a példaképe. Ahogy ő mondja, azért is, mert – a szakmai kiválóságon túl – Ön sohasem smúzolt díjakért, vagy szerepekért, hanem keményen megdolgozott a sikeréért, és szerinte ez a becsülendő és követendő példa.

– Tényleg ezt mondta? Erről nem is tudtam!

Én olvastam. Jó, hogy egy fiatal kollégája – különösen manapság – ezt az utat tekinti követendőnek! Ön is a nehezebb utat választotta. Időnként biztosan voltak keményebb időszakok. Hogyan lehet mégis folytatni? Miből merít erőt, mi a kapaszkodási pont?

– Nem tudom. Erre azt szokták mondani, hogy talán a gesztenyefa, a szülői ház, meg a diófák a kertben... De azok a fák ott nőnek, nekem viszont itt kell fölkelnem minden reggel.

– Önnek – úgy látom – nem sokat számít napközben a csillogás. Színpadon kívül a lehető legpraktikusabban öltözködik, letisztult, szinte háttérbe vonuló, jó értelemben vett egyszerűséggel.

– Valóban, a csillogás napközben engem nem nagyon érdekel. De jólesik, amikor megszólít egy néni és azt mondja nekem: „Művésznő..? Maga szebb, mint a tévében!” (Jóízűen nevet, lehetetlen nem vele nevetni) Tudja, mert rajtam van az a fiatalító krém. Mert megérdemlem..!  
(Megint nevetünk, annyira jólesik, hogy nehéz eszembe juttatnom, hogy interjút készítek. Tényleg, miért nem lehetne csak egy jót beszélgetni? Akármiről! – Nehéz, de egyszerre nagyon jó is. Már nem magánemberként, hanem riporterként jövök zavarba. De folytatom, rendületlenül)

Szóval nem fontos Önnek, hogy megismerjék az utcán.

– Vidéken természetes volt, hogy az ott élő emberek ismerik a színészeiket. De Budapest nagyváros. Nemrég fordult elő, hogy amikor elmentem vásárolni a boltba, valaki megszólított. Megköszönte, amit kapott tőlem a színpadról. Hátrafordultam és körülöttem mindenki mosolygott rám. Valahogy ez a gesztus tudatosította bennem, hogy ismernek – de tapintatosak. És ez boldoggá tett.

Manapság már nem készülnek tévéjátékok, és Ön hiába van szinte minden este színpadon, a nagy tömegek már jóformán csak azt ismerik, akit a tévéműsorokban látnak. Nem a művészetről látszik szólni ez a világ. Mennyire kell, vagy lehet megkerülni ezt a világot, ami ma körülvesz minket?

– Nem lehet megkerülni. Ma a tisztelet és a megértés hiányozik abból a világból, ami minket körülvesz. Már 42 éve szolgálom a Közönséget (így, nagy kezdőbetűvel). S nekünk színészeknek nem az a dolgunk, hogy megosszuk a nézőket, hanem hogy – legalább azon az estén – valamennyien ugyanazt érezzék.

– Ez a megváltozott világ mennyire érezhető a fiatal kollégákon?

– Itt a Radnóti Színházban fantasztikusak a fiatalok! Csodálom és tisztelem őket, hogy mennyi kitartás van bennük, mennyire szorgalmasak, tehetségesek.

– Lenne fiatal kezdő színész a mai világban?

– Hát, kalapos inasnak már nem mehetek! De úgy hiszem, talán most jobb lesz a helyzet. Újra elindult a filmgyártás, lesznek filmek, talán tévéjátékok is, s lesz lehetőségük a fiataloknak a kiugrásra, arra, hogy megismerjék az arcukat. S akkor majd anyagilag is meg fogja érni.

– Nehéz lehetett az út, amit, és a mód, ahogyan végigjárta!

– Nehéz volt. Vidéken rengeteget dolgozhattam. Mert ott voltam, és mert szükség volt rám. Amit kellett, azt eljátszottam. Ami pedig kimaradt, az lehet, hogy az én hibámból maradt ki.

– S mi van akkor, ha az ember úgy érzi, nincs rá szükség? Fogja a kalapját és elmegy?

– …vagy nem. Manapság nem olyan könnyű, hogy egyszerűen fogom a kalapom és elindulok. De én szerencsés helyzetben vagyok, itt a Radnótiban – hála Bálint András igazgatónak – figyelnek rám. És ez a legfontosabb.

– Az alázat...

– Ne beszéljünk többet az alázatról! Különben is minden alázat mögött kemény, tudatos munka van.

– Sohasem felejtem el, amikor Spiró György Csirkefejében láttam, az Anya szerepében. A szerep csak néhány mondatos volt, a szöveg maga egyfajta töredékes, látszólag zagyva beszéd, de az Ön erős színészi jelenléte, s ahogy a szöveget mondta, hirtelen értelmet kapott az értelmetlenség. Felejthetetlen volt!

– Nagyon örülök, hogy látta és hogy tetszett! A premieren borzasztóan izgultam, mert a figura, akit alakítottam, csak az utolsó tíz percben jelenik meg a színen. El tudja képzelni, milyen az? Ment a bemutató, s a közönség reakciójából mindannyian éreztük – benne volt a levegőben –, hogy ez nagy siker lesz! Emiatt még jobban izgultam, hogy jaj, ha most én elszúrom a végén..!


Felejthetetlen alakítás volt. (Jólesik a csönd, de folyatnom kell, valahogy a végére kell érnem az interjúnak.) Mindjárt végzünk..!

– Akkor jó!

 (
Nevetünk, nem is igazán tudom, hogyan tovább, valahogy sokkal jobb érzés csak nevetni és semmit nem mondani.)

– Nem szeret visszanézni?

– Talán jobban járnék, ha nem néznék vissza. De amire visszanézek, az az életem.

Értem. És interjúzni sem szeret. (Újra nevetünk)

– Nem akarok, nem tudok okosakat mondani, nem tudok szépeket mondani: nem tudok válaszolni!

(Riporteri énem elégedetten nyugtázza, hogy befejezésnek ez is épp elég jó lesz.)

Rendben van, ez így jó lesz. Köszönöm szépen! (Kicsit habozva pakolom el a jegyzetfüzetem.)
Nehéz volt magával..!

– Miért? Szerintem nagyon könnyedén ment!
(Máris nevet, mint aki örül, hogy végre kibújhat a szerepéből: az újságírónak nyilatkozó színésznő szerepéből. Csodálkozva nyugtázom, hogy egyetértek vele.)

Kifele indulunk az öltözőből. Ismét elönt az a furcsa és kellemes érzés, amikor csak a közelében vagyok és élvezem a társaságát. Az elkalandozásnak hamar megszületik a következménye: nem veszem észre, hogy a hátam mögött közvetlenül lépcső kezdődik. Csomós Mari épp mutatná nekem a kifele vezető utat, de szinte ugyanabban a pillanatban, kissé bizonytalanul teszek egy fél lépést hátrafele, majd arra eszmélek, ott a lépcső, és arra is, hogy már késő. S tudom, érzem, hogy zuhanni fogok, mégpedig hátrafele. Szinte ugyanabban a minutumban egy kéz kapja el a kezemet, megfog, s természetes határozottsággal húz vissza a mélyből. Megmentett. Egy nyaktöréstől, vagy talán valami sokkal komolyabbtól. Nem is akarok belegondolni, s a következő pillanatban már továbbsétálunk. Megköszönöm, hogy megmentette a nyakamat, s titkon magamban hozzáteszem: talán az életemet is. Majd útban a kabátom felé már azon viccelődünk, hogy ezt bizony elszúrta: így már semmi sem tudja megakadályozni, hogy megírjam ezt az interjút.

Canjavec Judit

Fotó: MTI

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
suttogo 2007-02-08 22:06 | Válasz erre | #1
Kedves Canjavec Judit!
Tetszett nagyon!Azért,mert két Ember beszélgetett őszintén és megismertük kicsit a kérdező lelkét is.Jó ilyen szeretettel és lelkiismerettel
készített interjút olvasni ebben a kócos világban!Nincs izgalmasabb az őszinte szónál és ,hogy ez megszülessék azt a helyzetet meg is kell teremteni!Gratulálok!Farkas Bálint

Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Molnár Ferenctől megkérdezték, hogy szerinte a békegalamb hím- vagy nőnemű. Az író elgon-dolkodott, majd határozottan így válaszolt:
 
Szomory Dezső szerette az embereket, de legalább annyira az állatokat. Volt egy gyönyörű macskája, amely, vagy inkább, aki minden tekintetben megkülönböztetett bánásmódot élvezett az író legénylakásában.
Aforizmák
„Semmi sem tehet egy nőt szebbé, mint a tudat, hogy ő szép."
Sophia Loren
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ