BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
A bohóc nem nevet – interjú Körmendi Jánossal
Dátum: 2007. agusztus 28., kedd, 10:30
Megilletődve nyomom meg a budai lakóház kaputelefonját. Körmendi János felesége nyitja ki a lakásajtót, s kedves mosollyal tessékel beljebb. A nappali felől már Körmendi János lépdel felém, s hazudnék, ha azt mondanám, nem látszik rajta, hogy évek óta nagyon súlyosan beteg.

A Kossuth-díjas színművészt hat évtizeden át ünnepelte  a hazai közönség.  A művész azonban néhány éve betegsége miatt végleg kénytelen volt elbúcsúzni a színpadtól, s azóta már állapota annyira leromlott, hogy egy esztendeje már a lakást sem tudja elhagyni. Megható, hogy mégis bepillantást enged az életébe.

– Jó lenne, ha az embernek a gyerekkora az élete végén lenne! (
mondja, miközben a nappali díványán elhelyezkedem)

– Itt jó lesz?

– Igen, a balomra szíveskedjék! (Huncutul mosolyog, s máris megnevettet. Igen, a nevettetés a vérében van.) Öregnek születnénk – már eleve diplomával együtt – ,  életünk közepén aktívnak lennénk, s végül kisgyermekké válnánk és úgy fejezhetnénk be az életet. S az élet jóléttel kezdődne.

– Érdekes gondolat! Ha jól tudom, igen nehéz gyerekkora volt: menhely, nevelőszülők, tanoncotthon.

– Nagyon rossz volt. Életem során 18-szor operáltak meg. De nem olyan kis tyúkszemekkel ám, hanem hasüreg, veseműtétek és egyéb finomságok! Érszűkület is van a lábamban, ezért nehezen mozgok. 18-szor műtöttek eddig és mégis itt vagyok.

– Azt mondják, ami nem öli meg az embert, az erősebbé teszi.

– Úgy van!

– Amikor az ember kiejti az Ön nevét, mindenki azonnal elkezd nevetni.

– Igen. (elmosolyodik) A Madáchban az már egyfajta közhellyé vált,
hogy amikor én megjelentem a színpadon, vagy a büfében, vagy bárhol, ahol emberek voltak rögtön elkezdtek nevetni.

– És milyen érzés volt annyi embert megnevettetni?

– Jó érzés volt! Még akkor is jó, ha sokszor ez groteszk módon történt. Képzeljen el egy szomorú darabot, ahol mindenki szomorú, s mikor én belépek a színpadra, az egész egy pillanat alatt bohózattá változik.!

– Megengedhető-e ez minden darabnál?

– Nekem igen! Minden megengedhető akkor, ha hitelesen történik. Egyszer azt mondta nekem az egyik drámaíró, amikor röhögésbe fullasztottam a tragédiáját éppen abban a jelenetben, ahol egy bírósági tárgyalás volt: – Miért kell nekem a halálos ítélet előtt kihirdetése tíz perccel bepisilnem miattad a röhögéstől?!? Hogy miért? – válaszoltam.  Mert nekem éppen ott volt a jelenetem! Ha az első felvonás elején lett volna, akkor ott nevettetem meg az embereket, de ebben a darabban épp ott volt a jelenetem.

– Olyan nem lehet, hogy amikor maga színpadra lépett, akkor ne nevettesse meg az embereket?

– Nem.! A véremben van a nevettetés.  (A művész tekintete ellágyul, amikor a felesége nyit be a szobába. Megkérdezi, kérek-e üdítőt, vagy kávét. Nemmel felelek, Körmendi János viszont kér kávét. A feleség mosolyogva lép ki a szobából, míg férje tekintete ellágyul,ahogy utána néz. A két ember közti erős és gyöngéd kötelék szavak nélkül is tapintható) - Mondtam is neki a múltkor, hogy rosszul ment férjhez. Most itt ápolhat egy beteg embert!

Ahogy az ember idősödik, úgy azért megeshet, hogy már nem minden működik tökéletesen. De ez tulajdonképpen természetes..!

– Én már nagyon beteg vagyok. Egy éve nem hagytam el a lakást. Igazi szobafogság. (nevet) Veseelégtelenségem van, emiatt napi 4-szer kapok kezelést, a hasüregi problémák,  a lábamban érszűkület van, baj van az egyensúlyérzékemmel is.  De én már csak röhögök rajta! Olyan hülye szervezetem van! Minden betegséget én kapok meg legelőször, s mindig a legdrámaibb formában. Aztán mégis mindig meggyógyulok! Van valami nagyon erős és valami nagyon gyenge bennem. De tudok kacagni a saját bajaimon.

A lényege a nevettetés. Azt mondta, kisgyerekként sokat bántották. Nem lehet, hogy a nevettetés egyfajta védelmet nyújtott a bántások ellen?

– Dehogynem! Egészen pici voltam, amikor rájöttem, hogy jót kell mondani és akkor nem pofozzák meg az embert. Sok nyaklevest megúsztam így.

Emlékszik a legelső nevettetésére?

– Hogyne emlékeznék! Három, vagy négy éves voltam, vendégségben voltunk és egy Schvoj Kálmán, akkori igen magas rangú országgyűlési képviselő is ott volt a vendégek között, én meg épp az asztal alatt mászkáltam négykézláb és egy molylepkét üldöztem. Ennek következtében aztán föl is löktem egy hadiözvegyet. Mindenre élesen emlékszem, a szagokra, amik körülvettek, most is itt érzem… Nagyon letoltak, hogy hogy lehetek ilyen, mire én azt válaszoltam: „Az egy schvojpille volt, és azt agyon köll ütni, mert mögöszi a télikabátot!” Nagy kacagás kísérte ezt a jó, szegedi tájszólásos kijelentésemet, kijavítottak, hogy az molylepke, nem schvojpille, de rögtön föl is állítottak egy hokedlire és újra elmondatták velem ezt a mondatot. Ez volt az első szöveges szerepem. Emlékszem arra, ahogy nevettek, akkor valami átszaladt a hátgerincemen, valami nagyon jó érzés.

S ez  a módszer később is bevált, védelmet nyújtott az esetleges bántások ellen?

– Igen. Pici voltam, védtelen voltam, s a nevettetés végül a második természetemmé, a lényegemmé vált. (Közben a felesége, aki már behozta  a kávét és helyet foglalt a szobában,  gyöngéden megigazítja az egyik gombot, ami kigombolódott férje ingén. Szinte láthatatlanul, de mindig ott van, óvja őt, gondoskodik róla.)

– Alföldi Róbert műsorában volt vendég tavaly, s onnan tudom, hogy azt a bizonyos legendás Csehov: Három nővér paródiát, amiben Önön kívül Márkus László és Haumann Péter is szerepeltek, Ön írta. Utána évekig nem lehetett Három nővért játszani a fővárosban, mert nevetésbe fulladt minden előadás.

– Igen, azt is én írtam. Az eredeti előadást, amit Ádám Ottó rendezett a Madáchban, nem láttam, de ennek ellenére hosszasan elemeztem neki a produkciót, mintha láttam volna. Tudja, ahhoz, hogy gratuláljunk, nem kell megnéznünk az előadást! (a szeme ismét megelevenedik, megjelenik benne az a bizonyos rosszkisfiús tekintet, mint aki rossz fát tett a tűzre) Levettem a polcról a Csehov kötetet és nem tökölődtem sokat, rögtön megírtam.


Nem szereti a skatulyákat, ugye?

 – Nem. Amikor egy színész fiatal, mást se tesz, más vágya sincs, minthogy megalkossa a skatulyáját. Aztán pedig jajgat, hogy be van skatulyázva. Én ezzel nem törődöm! Emlékszem, 56’ban, még a balhé előtt játszottuk Móricz Zsigmond Sári bíró című darabját. Én a Gügye szerepét kaptam. Ez a figura pont olyan, mint a neve, beszélni sem tud rendesen, csak gügyög. Öt perces tapsot kaptam, nagy sikerem volt benne.  Bukásra nem is emlékszem!  Tudja, ma már nem foglalkozom se a jóval, se a rosszal.

– A nevetés fölszabadít, segítségével kiadható sok minden: fájdalom, feszültség. Ön egész pályája során nevettetett, de úgy hallom, nagyon keveset nevetett.

–  Igen, keveset nevetek.

– Miért?

–  Nem tudom…

Ha sok rossz dolog is történt magával, a rossz dolgok, ha lefojtják, ha nem foglalkoznak velük, attól még ott vannak az emberben, ott dolgoznak, akár tudomásul veszi, akár nem.

– Lehet. Lehet, hogy ettől van annyi nyavalyám. Talán egy pszichiáter meg tudná mondani.

– Távol álljon tőlem, hogy pszichoanalíziseket állítsak föl, csak…

– Nem, nem tudom, ezen még soha nem gondolkoztam el.

– Nevettetni nagyon nehéz.

– Nem nehéz, de… Igen. Talán amikor nevettetsz, akkor magadból áldozol föl valamit. Mintha az egyik karomat adnám oda, vagy a lábamat. Majd el fogok ezen gondolkodni.

– Vagyis a nevettetéshez önfeláldozás kell.

– Igen, a nevettetéshez önfeláldozás kell. Akkor nem kímélem saját magam.

– Azt hallottam, Márkus Lászlóval sokat nevettek.

– Igen, A Lacival nagyon éreztük egymást, s rengeteg nevettünk, s előfordult, hogy sajnos még a színpadon is. Amikor egy kolléga valamit valami furcsa hangsúllyal, arccal mondott és én azon kezdtem el röhögni, hogy a Márkus, aki a színpad túlsó felén volt, vajon mit gondol erről magában. Ő meg azon, hogy vajon én mit gondolhatok. Rengeteget nevettünk! Emlékszem, amikor meghalt. Már régóta beteg volt, s végül a színházban halt meg. Egy öltözőben öltöztünk, a szilveszteri műsort próbáltuk és a Laci sírva mutatott meg nekem egy gyalázkodó levelet, amit egyik kollégánk írt neki.

– Gondolom, egy kevésbé sikeres kolléga.

– Igen. Kiborult tőle, én nyugtattam, hogy ezért nem érdemes kiborulni. Kiment a színpadra,végigcsinálta a próbát s utána az öltözőben rosszul lett, összeesett és meghalt. Végig ott voltam mellette. Akkor én is elkezdtem meghalni. Azt éreztem, hogy ha a Márkus László, aki ennyire tele volt élettel, így meg tud halni, akkor általában az életnek sincs semmi értelme.

– Utána már jóval kevesebbet nevetett.

– Igen…Rohadt életem volt, na. De másrészt pompás, pazar, fényes életem! Kevesen úszták volna meg, amit én végigcsináltam, mondhatnám, egy kaszárnya sem úszta volna meg.
(cigarettát vesz elő és rágyújt)

– Szabad cigarettáznia?

– (büszkén nevet föl) Már hatvan éve dohányzom! S most új erőt adott a dohányzáshoz, hogy mennyire ki akarnak tolni a dohányosokkal, hogy megszigorítják, hol lehet és hol nem. Az alkoholizmust pedig propagálják! Ki irtott már ki egy egész családot miután elszívott egy doboz Kossuthot? Vagy ki ment neki autóval a fának, miután dohányzott?

– Igaza van… Föl szokták keresni a régi kollégák?

 A Mikroszkópról mindig hívnak, s mondják, hogy szomorú a büfé
nélkülem. Ha megjelentem, mindig nevetés volt körülöttem.

– Más kollégák, kortársak..?

– Már nem nagyon vannak, mind meghaltak.

De szerencsére még élnek néhányan.

– Nem, már nem tartjuk a kapcsolatot.

(...) Ha nevetnek magán, az biztonságérzetet ad?

– Igen, akkor biztonságban érzem magam. De ha nem viccelek, akkor is. Amikor egy darabban csakis egyetlenegy poénom volt, nem több, alig vártam, hogy odaérjünk ahhoz a részhez. Ne kérdezze, miért, nem tudom, így születtem. Belehaltam volna, ha nem nevettethetek.

De maga nem nevet.

– Nem én akarok nevetni, a nevetés helyett itt van nekem a nevettetés!

– Lehet, hogy a humorral egyfajta szabadságot talált meg? Hisz viccbe csomagolva tulajdonképpen bármit kimondhatunk anélkül, hogy bárkit is komolyan megsértenénk. szánva mondunk, akkor a  Ez is egy egyfajta szabadság. De megvan a maga csapdája: az embert akkor sem veszik komolyan, amikor a legkomolyabban gondol valamit.

– Igen, humorba csomagolva valóban mindent el lehet mondani. Így meg lehet csinálni. Humorral. Nevettetve a legsúlyosabb dolgokat is el lehet mondani.

– S volt olyan, hogy valamit igazán komolyan mondott, de azt hitték, viccel?

– Előfordult. Idővel kopik a hitele az embernek. S azt gondolják, ez a mókamaki ne tudja már, hogy milyen komoly dolgok történnek.

–  Mivel tölti az idejét otthon? Mit csinál?

– Már semmit sem. Régebben maketteket készítettem, faragtam, számítógépes grafikákat készítettem, írtam, olvastam. Ma már nem tudok semmit sem elkészíteni, nem bírja a kezem, sőt, már fogni is alig bírok vele, mert kipotyognak, kiesnek belőle a dolgok…Akkor még bírtam. Ha most föl akarok állni, a feleségemet kell megkérjem, hogy segítsen. A szemem sem a legjobb, nehezen látok.

– Úgy hallottam, a fejében történeteket gyárt.

– Igen, Gondolkozom. Ennek köszönhetem, hogy élek.

-----------------------------------------------------------------------------------

Mielőtt elmennék, még a kezembe adja egy irományát. Három oldal mindössze, a címe: Fő az egészség!

Körmendi Jánosról szól és az összes betegségéről, tömören, szellemesen. Minden benne van s a legvégén ott a lényeg. A válasz a kérdéseimre, hogy mindezt miért, hogyan, miként, hogy mi ez az örökös tréfálkozás, nevettetés. S egyáltalán: hogy van kedve még mindig tréfálkozni?

„Megsúgom: ez tart életben. Egyébként, azt hiszem, én vagyok a legegészségesebb és legszerencsésebb ember, ha nem is az egész világon, de legalábbis a második kerületben.”


                                                                           Canjavec Judit

 Fotók: MTI


Megjelent: Buda Lapja

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
solta 2008-01-09 15:20 | Válasz erre | #13
Szandreka valószínűleg egy olyan újságíró vagy szerkesztő, aki nem vitte semmire.
Az ilyen emberek szoktak gyalázkodni, a "nekem nem sikerült, másnak se sikerüljön" gondolat alapján.

Egyébként fura asszociáció: az interjú egyik részében arról van szó, hogy Márkus kapott egy gyalázkodó levelet....mintha itt is pont ez történt volna...

Nos, kedves Canjavec Judit, ugye Ön is úgy gondolja, hogy ebben az esetben azt kell tenni amit Körmendi is tett ha bántás érte...nevetni rajta....ő már az égből nevet le ránk és szandreka rosszindulatú, megkeseredett hozzászólására, öröm, vidámság és tartalom nélküli életére pedig csak legyint egyet.....

Gratulálok a cikkéhez és további sok sikert kívánok!

Kézcsók!

élet 2008-01-09 13:57 | Válasz erre | #12
Gyönyörű anyag...!!!!

Nagyon szerettem a művész urat, nyugodjék békében!

knokk 2007-10-09 17:00 | Válasz erre | #11
Egyetértek azzal, amit Opened írt, mélységesen. Ennek a szandrekának kevés dologhoz lehet jó szeme, mert arra ugyan volt energiája, hogy a nevetés szót számolgassa, s talán ettől sikkadt el kritikus szeme előtt a lényeg: hogy pont a nevetés ennek az anyagnak a lényege! Ezt járja körül igen tudatosan a beszélgetés, újra és újra, mert a fal nem omlik le, illetve csak nehezen, hogy a végén egy egészen újfajta módon táruljon elénk a leglényegebb, legemberibb lényeg. Engem ez fogott meg, s a többi csupán csak szőrszálhasogatás.

Igen, kedves szandreka, „nos, well" - meg miegymás.


Opened 2007-10-08 20:49 | Válasz erre | #10
Hát igen, kedves szandreka, ez az, amiről én itt koptattam a számat. Milyen könnyedén tudunk mi csak úgy leszólni dolgokat, álnevek mögé bújva, ilyen kifejezésekkel dobálózni, mint „kifejezésmódja sivár", „nem ad új információkat, meg teóriákat állít föl, stb. Kegyed ugyan tudja egyáltalán, miről beszél?!? Ez egy beszélgetés két EMBER között, még ha kegyednek ez a fajta kissé „tökéletlennek is tűnhet, hiába, ebből a magasságból már sosem a lényeg látszik. De ez az ön vesztesége, nem az enyém.. Felháborítóan nagyképű, amiket vélemény gyanánt itt megengedett magának, pl. hogy „remélem, akad, aki a cikkírónak segít majd szakmailag fejlődni", és a többi. A bicska kinyílik a zsebemben, amikor ilyen gőgös, nagyképű hozzászólásokat olvasok, mint az Öné.
Hova tűntek innen az igazi emberek..?!?

szandreka 2007-09-08 10:45 | Válasz erre | #9
Nos, és well, persze sokat lehetne vitázni arról, hogy miért nem tökéletes a cikk. Nincs meg a vonulata, nem ad új információt, teóriákat állít fel és nem kérdez, témája szinte csak a nevetésre, nevettetésre koncentrálódik/ 32 kérdésből 13-ban szerepel a nevetés/, kifejezésmódja sivár, tájékozatlan /Alfonzó nem szerepelt az említett paródiában/ stb. De a cikk írója legalább elment riportot készíteni. /Remélem, akad majd, aki segít neki szakmailag fejlődni./
Ám, ha jobban belegondolok, most inkább Körmendi Jánosról van szó, aki - mint minden más színművész- nem a "színházi szakma", hanem a nézők kegyeit keresi. És ezt a kegyet hosszú éveken át tapsvihar kiséretében megérdemelten meg is kapta. Részemről a tiszteleten kívül csak nyugodt, örömlelő otthonlétet kívánok neki.

knokk 2007-08-31 11:48 | Válasz erre | #8
Mélységesen egyet tudok érteni Opened-del!
Ez sajnos tipikusan magyar dolog.
De nem baj, örüljünk végre annak, hogy itt egy jó interjú egy olyan művésszel, akivel méltatlanul nem foglalkozik a magyar sajtó.

Opened 2007-08-30 14:29 | Válasz erre | #7
Bírom, hogy ebben az országban mindenki mindenhez olyan remekül ért, különösen, amikor valamit kritizál. Itt mindenki ért a focihoz, meg az újságíráshoz, s ezek szerint a szerkesztéshez is. Jaj, de boldog vagyok!
Én speciel nem értek a szerkesztéshez, a focihoz sem, de szerintem túlélem és nekem tetszik a cikk, punktum.

knokk 2007-08-30 14:09 | Válasz erre | #6
Nos kedves Anica, akkor öntse ki, ami a szívét nyomja!

Anica 2007-08-30 13:02 | Válasz erre | #5
"Tiszteletteljes, tapintatos kérdező, a titkokat óvatosan kihámozó, remek riporter sorait olvashattuk, aki egy nagyszerű művésszel beszélgetett. "

Csak a szerkesztéssel nem törődött sokat. Kár.

Művész-világ 2007-08-28 16:42 | Válasz erre | #4
Kedves olvasóink!

Valóban, Körmendi János sajnos már nem valószínű, hogy elektronikus leveleket olvasgatna otthonában, ezért azt javasoljuk, hogyha itt hozzászólás formájában, vagy az info@muvesz-vilag.hu e-mail címre levelet írnak a Művész úrnak, akkor azt szerkesztőségünk személyesen továbbítja neki.

További kellemes olvasást és kellemes napot kívánunk!


knokk 2007-08-28 16:37 | Válasz erre | #3
A cikkben az áll, már nem jó a szeme: nem hinném, hogy akkor e-maileket olvasgatna...

Opened 2007-08-28 16:08 | Válasz erre | #2
Tiszteletteljes, tapintatos kérdező, a titkokat óvatosan kihámozó, remek riporter sorait olvashattuk, aki egy nagyszerű művésszel beszélgetett.

Az anyag nem hatásvadász, mégis nagyon megrázó.

A színházi szakma meg szégyellje magát, hogy nem törődik egy ilyen kaliberű kollégája sorsával, mint amilyen Körmendi János!

waldmimi 2007-08-28 11:15 | Válasz erre | #1
Kedves Canjavec Judit!
Örülök, hogy olvashattam interjuját. Nagyon szeretem Körmendi Jánost!Én is második kerületi lakos vagyok. Ha lenne neki e-mail cime, szívesen üdvözölném.
üdvözlettel
Cser Mimi

Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Az Isteni színjáték tengernyi szereplőjéből és fordulatos eseményéből is kitűnik, hogy Dante emlékezőtehetsége rendkívüli volt. Erről a csodálatos memóriáról egy szerény, de frappáns történet is beszámol.
 
J. S. Bach rajongott az orgonákért. Amikor eljátszotta legújabb műveit a hangszeren, hallgatósága mindig álmélkodva figyelte a mester virtuóz technikáját.
Aforizmák
„ Számomra az öregkor mindig tizenöt évvel több, mint amiben éppen vagyok."
Bernard M. Baruch
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ