Egyedül – és egyenetlenül (interjú Schubert Évával)
Dátum: 2008. április 16., szerda, 13:12
„Még soha senkinek nem mondtam ennyi szomorú dolgot, mint magának!” – jegyezte meg, miközben kikísért a lakásából. S közben mosolygott. Én pedig meghatódtam. Schubert Évából csak úgy ömlött a sok gondolat, történet, a tények, a nevek, a helyek. Bámulva hallgattam őt, és szinte ittam minden szavát.

Számtalan nyilatkozaton, interjún túl lehet már. S a kérdezők régen elhangzott gondolatokkal is szembesíthetik. Nem zavaró ez néha?

– Éppen tavaly előtt rendezgettem az újságokat, sokat ki is akartam dobni, hogy ne foglalják a helyet, s végül két kofferra való cikket szedtem össze magamról. El is olvastam mindet, s azt tapasztaltam, hogy mindig ugyanazokat a dolgokat mondtam, mint azelőtt. Ez jelentheti, hogy az évek folyamán semmit sem fejlődtem, de azt is, hogy már igen korán kifejlődtem. Székely Gábor mondta nekem, amikor Szolnokon játszottam, mint vendég, hogy „Maga nagyon kész van!”

– És  ez baj?

– Sok rendező azt szereti, ha a színész gyötri magát. Pedig van, aki könnyebben dolgozik.

– Végül miként próbált megfelelni e rendezői elvárásnak?

– Attól kezdve már igyekeztem, hogy ne mutassam, mennyire vagyok kész.

Hm. Amikor fölmerül az Ön neve, az ismertsége és népszerűsége mellett rögtön az jut az ember eszébe, hogy Ön nagyon okos, rendkívül művelt, sok nyelven beszél. Előny, vagy hátrány ez a színésznői pályán?

– Nem hátrány. Legföljebb időnként kijavítok valakit a szinkronban, ha rosszul mond egy francia szót. Vagy megkérdeznek tőlem valamit, és nem tetszik nekik, ha tudom rá a választ. Régen a szinkronban másként dolgoztunk, s amikor valami hiba volt, azt kijavították. Ma már a zöldségesnek is van szinkronstúdiója. Nagy adag szerencse kell ehhez a pályához, és én peches voltam. Kétszer mentem férjhez, mindkettő szegény volt. De nem baj, hiszen az ember azért él, hogy küszködjön. A szent küzdelem a legfontosabb. Tudja, mint Madáchnál, Az ember tragédiájában, „…s az élet célja e küzdés maga.” Egyszer az iskolában karszalagot kaptam, amiért jól tanultam, s büszkén mutattam anyámnak. Ő azt mondta: vedd le! Nem vagy te csősz! S igaza volt. Nem kell hivalkodni.


– Valóban. Furcsa lehet ebben az igen megváltozott világban művészi pályán lenni olyan alkotónak, aki egy más értékrendű világ színpadának deszkáin is föllépett.

– Régen még irodalmi anyagokból csináltunk tévéfilmeket, és az egész ország nézte. Az emberek tehát a jót is megnézik! Gyerekkoromban elolvastam az összes Jókait, amire ma azt mondják, nehéz, meg tele van latin kifejezéssel. Nekem ez nem volt baj, ha valami latinul volt, kikerestem a szótárból! Ma már ezt nem értik. Én meg nem értem, mit nem értenek! Magát a tényt sem, hogy az emberek már nem értik, amit magyarul olvasnak! Valaha még voltak filozófiai szövegek is a rádióban!

– A filozófiai szöveg azért más.

– Persze. De azt is meg lehet érteni. Volt egy növendékem a Zeneakadémián. A felkészítés során megkértem, mondjon el nekem egy verset. Nem tudott egyet sem! Én még arra is emlékszem, amit három éves koromban mondtam el az édesanyámnak! (s már szavalja is) Berzsenyit sem értik! Mondtam is, hogy remélem, azt azért nem fogom megérni, hogy Berzsenyi helyett Kiszel Tünde lesz az érettségi tétel! Kérdezték tőlem, miért nem tartok erről előadást. Miről tartsak..? Hiszen a szavaknak már az értelmét sem ismerjük!

– Sajnos igaza van. Ha egy művész – mint Ön – ennyire tisztában van a művek értelmével, ennyire átgondolta, kielemezte, érti, ez a tudás nem gátolja, vagy hátráltatja, amikor mindezt meg kell valósítani, elő kell adni?

– Nem! Hiszen ha a fejben már megvan, akkor csak meg kell csinálni.

– Nincs úgy, hogy minél többet tud, minél érettebben gondolkodik egy műről, annál nehezebb a megvalósítás?

– Nem, ráadásul az idő érlel. Az egyszerű verseket a legnehezebb elolvasni. S egy költeményt úgy kell mondani, hogy fejben már az elején tudni kell a végét. A főiskolán Várkonyi Zoltán osztályába jártam. Novellákat játszottunk, én egy megesett lányt, aki mos, s közben hallgatja, mit beszélnek róla. Nem tettem mást, csak arra figyeltem, ami a színpadon elhangzik róla, s erre Várkonyi azt mondta: „Sose felejtse el, amit most csinált!” – Nem kell játszani, mindössze azt kell figyelni, ami az ember körül történik. Egyszer épp utaztam a villamoson, néztem ki az ablakon, s megláttam egy arcot. Ki ez? Olyan, mint én! Anyámra hasonlít. S rájöttem, hogy minden látszik az arcomon, amit gondolok. Figyelni kell rá, s inkább másokat figyelni.

(A beszélgetés elkanyarodik, s három könyvről kezd mesélni, amiket ő fordított le magyarra: Aznavourról, Piafról, Matthieuről. Mindhármukról mesél. Folyamatosan. Dátumokra, nevekre, helyekre, mindenre kristálytisztán emlékszik.)

– Sosem jutott még eszébe, hogy végleg külföldre menjen dolgozni?

– 56-ban kimehettem volna Németországba, volt egy meghívásom egy filmszerepre, Azt mondta nekem az akkori miniszter, nem kell magának kimennie, kap itthon is filmszerepeket.

– Akkor komolyan fontolóra vette, hogy elhagyja az országot?

– Dehogy! Hogy mentem volna? Édesanyám itthon volt, az öcsém is, aki Down-kóros volt. Nem mentem volna ki.

Megkérdezhetem, meddig élt az öccse?

– Zolika épp a negyvenkettedik életévébe lépett volna, amikor meghalt. Anya végig otthon volt vele és sohasem sírt. Egész életében csak mosolygott. A legtöbbet az öcsémtől, a Zolikától tanultam. Ha valaki bántotta volna, azt biztosan megölöm. Ők annyira tiszták! Naivak, és azt hiszik, te is jót akarsz. S van, aki ezzel bizony visszaél. Nincs nagyobb gyilkos a bizalom-gyilkosnál. Édesanyámmal nagyon közel voltunk egymáshoz. Egyfajta para-kapcsolat, amiről nem is akarok beszélni, mert még hülyének néznének érte

– Az édesapjával milyen volt a kapcsolata?

– Édesapám nagyon okos ember volt. Minden vasárnap, templom után, múzeumba mentünk. Amikor följelentették, és börtönbe csukták, bentről írta meg nekem mindig, hogy milyen könyveket kell elolvasnom. Eposzokat, lírákat, drámákat. Mielőtt még tanultam volna, ő már tanított. Az Ady kötetet bekérette a börtönbe. Ma is érezni rajta a börtönfertőtlenítő szagát. Az olvasáshoz nem idő kell, hanem lelki készenlét! Olvashatunk buszon, vagy villamoson. Volt olyan is, hogy egy könyv miatt elmentem a végállomásig is. De nem baj, utána visszamentem oda, ahova indultam. Amikor olvasok, a legnagyobb gyászomat is el tudom felejteni. Nagyon, nagyon, nagyon jó dolog olvasni! Később elváltak a szüleim, apám újra megnősült, s kiderült, letagadott engem, sőt, az egész előző házasságát.  Az új frigyből három fia lett. Onnan tudták meg, hogy testvérek vagyunk, amikor ott léptem föl, s az újságban, ami erről szólt, apámmal voltam együtt a fotón. Megkerestek, kértek, meséljek apámról. Azt mondtam, nem mesélek, mert mi két teljesen különböző embert ismertünk meg. Ti is és én is.

– Valahol azt nyilatkozta, hogy sohasem sír. Ez igaz?

– Nyilvánosan sohasem. Csakis színpadon, ha a szerep megkívánja.

Azt is mondta, hogy nem mer sokat remélni. Miért?

– Nem szabad sokat remélni, így kevesebb a csalódás. Tudományos pályára szerettem volna menni, azt nem hagyták. Színésznő lettem. Utáltam főiskolás lenni, mindig attól rettegtem, hogy arra megyek haza, hogy ki vagyunk telepítve. Akkoriban, ha valakit valami miatt följelentettek, azt kitelepítették. Elég volt, ha valakinek kellett az illető lakása. Tudtam, hogy soha nem fognak előléptetni, mert az egyik kolléganőmnek az útjában álltam.

– Ilyenkor mit lehet tenni?

– Várakozni. Én is várakoztam. Érdekes, mindenki folyton azt hiszi, hogy az embernek már valamennyi elismerés megvan. Pedig nem! S én vagyok az egyetlen magyar színész a generációmban, aki nem volt a Szabó családban. De azért 2001-ben megkaptam a Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét. Addig semmit, még Jászai-díjat sem. A mostani filmszemlés életműdíjnál meg is kérdeztem, miért kaptam én ezt? Azért, mert már annyira öreg vagyok?

– De örült neki.

– Persze! Nagy és váratlan öröm volt az is, amikor megtudtam, a kerület, ahol élek, a díszpolgárává avat. És a Prima Primissima díj – amelyre a Színészszakszervezet terjesztett föl – ugyancsak nagy öröm volt.

– Elégedetlen?

– Nem! Ami a legjobban kell az embernek, hogy szeressék, azt megkaptam. S még olyan jó lenne új szerepeket játszani! Vannak olyanok is, amiben nem baj, hogy már csak bottal tudok közlekedni. Például az Utazások nénikémmel-ben! Azt jó lenne eljátszani!


– Nemrégiben kinevezték az értelmi fogyatékossággal élők jószolgálati nagykövetévé.

– Mikor kérdezték, miért épp én, akkor az volt rá a válasz: „Mert ő hiteles!”

– Kevés emberre mondják ezt manapság!


– Örömmel vállaltam a feladatot. Szívesen segítem az értelmi fogyatékosok minél teljesebb társadalmi elfogadottságát. Nekik nincsenek jogaik, még személyi igazolványuk sem! Egy fogyatékos fiú mondta: „Nekem az a vágyam, hogy eldönthessem, milyen dezodort akarok használni!” – Harcolni fogunk a jogaikért.

Mintha egyedül lenne a legbensőbb fájdalmaival.

– Az ember érzelmeit mások nem értik meg. Inkább vagyok befogadó láda. Sok mindent leírtam a naplómban. A betegségem óta átértékelődtek a dolgok. Tudom, hogy bármikor meghalhatok. Sohasem féltem a haláltól, de sohasem mennék a halál elé!  Rájöttem, hogy velem igazából semmi nem történik. De sokszor a semmikből jön össze egy egész hajónapló! De végül is kétszer férjhez mentem, egyszer elváltam, s lett egy gyermekem. Olyan kapcsolatom sosem volt, és nem lesz senkivel, mint édesanyámmal volt. De a humor mindenen átsegít! Ha humorod van, látod az élet fordítottját is. Az emberek olyan jók. Nem értem, miért nem szeretik egymást? A humorra születni kell. Akinek humora van, azt nem lehet kitaszítani az állóhelyéről. „Egyedül vagyok és egyenetlenül” – ezt írtam az első szerelmemnek. Szeretek egyedül lenni a gondolataimmal.

– És volt olyan társa, aki igazán megértette volna?

– A lelkemet megérteni..? Nem. Soha.

Canjavec Judit




Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Jerom 2009-08-06 12:15 | Válasz erre | #2
Gyönyörű és megrendítő írás! Végtelenül és mélyen EMBERI.
Kedves Schubert Éva Művésznő! Mélyen meghajolok Ön előtt!

robszig 2008-04-17 17:25 | Válasz erre | #1
Kedves Subikám!...mert hát így hívtunk akkoriban!
Te talán már nem is emlékszel rám. Az 1950-es évek elején jártunk az akkor még Színművészeti Főiskolára. Én tisztán emlékszem rád! Szép, magas és tehetséges lány voltál. Zolnai Zsuzsa, az akkor szintén odajáró, Landek Violetta voltak azt hiszem osztálytársaid. Én rendező szakra jártam, ahonnan Major kirugott, mert szerinte, polgári rendezőkre a magyar népidemokráciának nem volt szüksége. Ennyit bevezetőül.

Megragadt az itten adott interjúd. Különösen amit az akkori idők kreáltak számodra és még hosszan is szenvedtél azoktól a körülményektől, egészen a fordulat évéig. Megrázott félelmed a kitelepités állandó veszélyétől. Én sem voltam immún ettől a félelemtől és későbbi feleségem is kitelepítés áldozata volt. Ebből az időszakból őrzök egy Görgey színdarabot, amit Ádám Ottó adott elő a Kismadáchban, 1983-ban, "Galopp a Vérmezőn" címmel.

Tanult ember válaszait olvastam tőled! Igazán, büszkeség töltött el olvasni rólad ilyen messziségből, mert nem úgy, mint Te, én elhagytam az országot 1956-ban. Nem lettem rendező, hanem mérnök. Melbourne városban diplomáztam. Most már illik, hogy ideírjam nevem is : Szigeti Róbert vagyok. Igaz, hogy ősz és már nem szőke, mint 1951-ben, de a szemeim még mindíg kék szinüek.

Örültem olvasni sikereidről és őszinte szívvel gratulálok kitüntetéseidhez és sikereidhez.

Email címem :

robszig@yahoo.com

Szeretettel üdvözöl és további sikereket kíván,

Róbert.

Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Jávor Pál nemcsak a színpadon és a filmekben szeretett mulatni, hanem a szabad idejében is. Még fiatal színész volt, amikor egy éjjel az egész havi fízetését elszórakozta.
 
Az Isteni színjáték tengernyi szereplőjéből és fordulatos eseményéből is kitűnik, hogy Dante emlékezőtehetsége rendkívüli volt. Erről a csodálatos memóriáról egy szerény, de frappáns történet is beszámol.
Aforizmák
„ Legigazibb jele annak, hogy nagy képességekkel született valaki, ha irigység nélkül született."
La Rochefoucauld
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ