Meg kell fogni a kezüket – s aztán elengedni (interjú Balogh Rodrigóval)
Dátum: 2008. május 8., csütörtök, 8:09
Balogh Rodrigó színész, rendező, drámapedagógus, útkereső. A művészeten keresztül próbálja meg azt, ami keveseknek sikerült: utat mutatni azoknak, akiknek az élet nehezebb sorsot rendelt.

– Nagyon sok olyan cigány, első generációs értelmiségi fiatal van, aki diploma előtt abbahagyja a tanulást, mert megijed. Azt gondolja magában: „Úristen, értelmiségi vagyok!” S nem tud vele mit kezdeni, hisz nincs előtte minta.  

– Ez döbbenetes! Önnek volt olyan személy a családjában, aki mintául szolgálhatott? 

– Tizenhárom éves voltam, amikor meghaltak a szüleim. De ezt nem éltem meg nagy drámaként! Aki valódi támpont volt, az a nagyanyám, a maga józan paraszti eszével. Kemény asszony volt, évek óta tüdőrákos, de egyetlen egyszer sem panaszkodott, s egyszer csak meghalt a kórházban. Akkor a gyámom – legalábbis papíron – a nővérem lett. Már tizenegy évesen elkezdtem dolgozni nyaranta, egy barackültetvényen. Őrületes diszkrimináció volt abban a faluban, ahol fölnőttem. Ma is az van. Egyébként a színház a legdiszkriminatívabb intézmény. Úgy tűnt, szerződtetnek egy vidéki teátrumhoz, de végül az akkori igazgató azt mondta nekem:„Magából már van egy!” Lehet, hogy szakmai problémája volt velem, de nem valószínű. Itt minden teljesen szubjektív. Van, akinek az nem tetszik, hogy milyen formájú a lábad, másnak az tetszik, amilyen színű a szemed és a többi. 

– Hogyan került kapcsolatba a színházzal? 

– Éppen Balatonboglárra mentem kertészkedni, amikor megláttam egy cikket egy kaposvári drámapedagógiai gimnáziumról. Azt sem tudtam akkor, mi az a drámapedagógia, de megtetszett. Végül fölvettek és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Később sikertelenül felvételiztem a Színművészetire is, s a Budapesti Kamaraszínházban kaptam szerepeket öt éven át. Volt olyan időszak, amikor hanyagoltak. Akkor azt mondtam magamnak, jó, ha nem adnak szerepet, akkor majd én csinálok magamnak! Így jött létre 2004-ben a De jaj..! című produkció, ami igazi örömmunka volt. Egy év múlva lett egy délszláv háborús dráma, a Mirad – Egy fiú Boszniából című előadás, amiben az embernek el kell hagynia az otthonát politikai, vagy más okból, s menekültként, idegen kultúrában, idegen nyelven kell boldogulnia. A produkció Menedék-díjat kapott az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságától. 

– Tolerancia-színház..? 

– Igen. Az elismerés egyfajta visszaigazolás volt arról, hogy helyes, amit a „tolerancia-színházammal” képviselek. Előadásaink célja a magyar társadalom aktuális problémáinak bemutatása, és lehetőleg a fiatal, gimnazista korosztály, vagy azon generáció elérése, amelyben még nem merevedtek meg az előítéletek. De amit magam körül látok, az abban erősít meg, hogy teljesen más irányba kell menni.  

Mint például? 

– Például nem kellene belépőjegyet szedni a nézőktől. Ha jegyet vásárolsz, az onnantól már valahogy olyan szagtalan lesz, érti? Elkezdtek izgatni az élet szociális, társadalmi kérdései, problémás területei. A roma-ügy, a homoszexualitás, a hajléktalanság és a többi. 

– És a színészet helyett elkezdett drámapedagógiát tanítani hátrányos helyzetű fiataloknak. Miként jutott el a színészettől és rendezéstől a tanításig? 

– Egy filmforgatáson megismerkedtem Nyári Oszkár színész kollégámmal. Miután jól kifigyeltük egymást, és láttuk, hogy egyikünk sem etnobiznicista, elkezdtünk együtt dolgozni. 

– Ki az etnobiznicista? 

– Aki úgy gondolja: nincs másom, csak a cigányságom. És ebből remek egzisztenciát biztosít magának. A kifejezés rettenetes, de nem cigány-specifikus. Számos nem cigány ismerősöm van, aki különösebb energia kifejtése nélkül, vígan él a romaügyből. Például a településeken a Cigány Kisebbségi Önkormányzatok tagjai számos esetben nem cigányok. 

Értem. És aki ezzel – gondolom – visszaél. Tehát Nyári Oszkárral elkezdtek együtt dolgozni. 

– Igen, van egy alapítványa, a 2000 óta létező Karaván Művészeti Alapítvány, ami roma és nem roma fiatalokkal foglalkozik. Tandíjmentes színészképző stúdiót biztosít a számukra, s oda hívott meg drámapedagógiát tanítani. Roma fiatalokkal foglalkozunk a IX. kerületben, olyanokkal, akik a saját országukban ugyan kirekesztő attitűddel találkoznak, de közben mégiscsak egy demokratikus államban élnek. Nagy kérdés, hogy ilyen körülmények között miként tudsz demokratikusan működni? Egyfelől kirekesztő szemléletben élni – mégis tisztességgel, becsülettel működni? Ebben próbálunk nekik segíteni a helyes értékrendre neveléssel. Tizenöt gyerekre van kapacitásunk, na de hol a többi? Kellene egy Karaván minden budapesti kerületbe! De nem csak színházzal foglalkozunk, hanem tartunk felzárkóztató órákat, egyetemi felkészítőket. 2005 decemberében tizenöt gyerekkel kezdtem, akik hét hónap után már húszan lettek, mert elhozták az órákra a barátaikat is. Minden szombaton és vasárnap eljöttek és tanultak. Ők nem gyerekek, nem tanítványok: lehetőségek. 

Milyen körülmények között tudnak működni? 

– Jelenleg egy 16 négyzetméteres helyiségben dolgozunk ingyen. Persze, van annak valami bája, hogy még a galéria lépcsőjén is lóg egy gyerek, de azért mégiscsak méltatlan! Működési támogatást nem kapunk. Havonta két előadásunk megy le a Pinceszínházban, az alapítványban lévő gyerekekkel létrehozott produkciókból. Voltam a kisebbségi-és vallásügyi bizottság ülésén a IX. kerületben. Ott először körbeudvarolták egymást, majd megegyeztek abban, hogy „nincs is roma-ügy”, vagy ha van, akkor is frankón megoldunk mindent – A IX. kerületben! Bizton kijelenthetem, hogy a IX. kerületben a cigány kisebbségi önkormányzat nem működik, nem látja el a feladatát. Mint ahogy a Karavánt sem értik. Hiszen ez nem csupán színház, hanem oktatásügy is, s ez nekik túl komplex program, nem értik. De nem baj, ha nem megy segítséggel, akkor mindent megteszek, amit csak tudok, hogy meggyőzzek másokat, miért is fontos ez az ügy. Hogy tudjunk menni, játszani. 

Azért szerencsére mégis van, aki odafigyel és támogatja: nemrégiben megkapta a most első alkalommal odaítélt – és a Vodafone Magyarország által támogatott – Junior Prima Díjat és az ezzel járó hétezer eurót a „Magyar oktatás és köznevelés” kategóriában. 

– Nagyon örültem neki, amikor fölhívtak, hogy nekem ítélték ezt az elismerést. A Vodafone-nak nagyon jó a társadalmi felelősségvállalási stratégiája. Nekik szerencsére ez fontos. 

– Gondolom, most sem pihen a babérjain

– Cigánytelepekre megyek, és megpróbálok alkotóközösségeket létrehozni. Odavinni a Karaván drámapedagógiai módszerét.  

Mi ennek a lényege? 
 

– Hogy beszéljünk arról, ami körülöttünk van! Mondjuk ki a problémákat! A drámapedagógia attól jó, hogy személyre szabott. S innentől kezdve nincs is olyan, hogy módszer. Arra buzdítani az embereket, hogy ne széthúzzanak, hanem inkább járjanak, fogjanak össze.  

– Ez a fajta széthúzás persze nem csak a roma közösségekre jellemző. 

– Persze, hogy nem! Ők ugyanolyanok, mint a nem-romák: ők is a magyar társadalom leképezései… Mi pedig arra vagyunk elhivatottak, hogy összefogjuk őket, hogy pozitív példákat és perspektívákat kínáljunk neki. Megmutatni, hogy igenis másként is lehet élni. 

– Miként zajlanak ezek a foglalkozások?  

– A Romaversitas szemináriumokon beszéltetem őket. Egymással. S az ország különböző szegleteiből jövő, különböző sorsú emberek beszélgetnek. És egyszer csak kialakul a párbeszéd. Tapasztalatokat cserélhetnek, pozitív mintákat adnak át egymásnak. Ez nagyon fontos!  Multikulturális drámapedagógiai szemináriumot tartottam a Romaveritas Alapítvány 24 szeminaristájának is, ott nyolcvan gyerekkel foglalkoznak. Több kell, lehetne is több, de csak ennyire van pénzügyi kapacitás. Komoly képzést adnak, ösztöndíjat, háttértámogatást, nyelvvizsga-lehetőséget. Fontos, hogy sok ilyen legyen! S termeljen ki cigány értelmiségeket. Akik aztán, mint egy jó befektetés visszaforgatnak a felzárkózni csak segítséggel tudó közösségekbe. Sokan nem szeretik, pedig maga az ügy az, ami fontos.  

Nehéz lehet folytatni a sokszor szinte értelmetlennek tűnő küzdelmet. 

– Nem tudok sikertelen lenni. Ha valamibe energiát fektetek, az vissza kell, hogy jöjjön. Ők pedig közösséget, lökést kapnak. Kiállnak a színpadra, megmutatják magukat a világnak, és azt gondolják: „Ember vagyok! Bámulnak és megtapsolnak.!” S ez erőt ad nekik. Nem állhatok meg. Vinni és vinni kell, utat mutatni, perspektívát adni. Meg kell fogni a kezüket és elengedni – amikor kell. Megyünk továbbra is mindenfele. Menekülttáborokba is, hogy összefogjuk az embereket, s a beszélgetéseinkből végül készül egy produktum. Az önkifejezés, mint eszköz, az lehet a kezdete valaminek. Lehet, egyszer ezekből a nehéz sorsú emberekből is jó családanya, jó családapa lesz. Ez nem kevés! Folytatni kell. De hogy mi lesz velük utána? S hogy ez a program mennyire fönntartható? – Ez az, amivel sajnos már senki sem foglalkozik.  

Canjavec Judit 

Fotó: theater.hu

Az interjú rövidebb változata megjelent a Vodafone magazinjában

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Két bíboros szemrehányást tett Rafaellónak, hogy egy festményen Péter és Pál apostol arcát nagyon pirosra festette.
 
Yehudi Menuhin hegedűművész nemcsak játékáról, hanem roppant szorgalmáról is híres. Naponta nyolc órán át gyakorol, s ezt sohasem mulasztja el.
Aforizmák
„ Nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy mindent tudjak."
Oscar Wilde
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ