Ő maga Zágont nevezte szülőfalujának, valójában a Kolozs vármegyei Magyarlónán látta meg a napvilágot, és csak nyolchetes korában került Zágonba. Néhány hónapos volt, amikor pedagógus szülei elváltak, és mivel mindketten új családot alapítottak, őt anyai nagynénje fogadta örökbe. Tanulmányait Sepsiszentgyörgyön kezdte, a kolozsvári konzervatóriumban folytatta s közben Izsó Miklós színész-pedagógus színiiskolájába is járt. 1926-ban egyik vizsgaelőadásán részt vett Janovics Jenő, a kolozsvári színház direktora, aki nyomban szerződést kínált neki. A tizenöt éves lány szédült volt a boldogságtól, hogy színpadra léphet, szubrett-szerepekben sikere is volt, mégsem akart Kolozsvárt maradni: végcélja Budapest volt.

Ez azonban nem volt könnyű: útja előbb Miskolcra, majd Szegedre vezetett, innen pedig a szó szoros értelmében a nagyvilág várta. A dél-alföldi városban ugyanis egymásba szerettek az Ufferini bűvészcsalád Frédi nevű ifjú tagjával, akivel aztán össze is házasodtak. Manyika otthagyta a színházat, és csatlakozott a népszerű, gazdag felszereléssel dolgozó csoporthoz, sőt egy káprázatos produkció aktív részese is lett: esténként ő volt az élő ágyúgolyó. Évekig járták Európát, és éppen a tengerentúlra készültek, amikor Kiss Manyi megvált tőlük. Idegennek érezte magát az artistavilágban, ahol ugyan naponta találkozott a közönséggel, a taps mégsem nem neki szólt, hanem a biztos technikának.

Budapesten 1936-ban a Pódium Írók Kabaréjában mutatkozott be, mindjárt hatalmas szakmai és közönségsikert aratva. A harmincas évek végén már a Fővárosi Operettszínház tagja volt, ahol Latabár Kálmánnal alkottak ellenállhatatlan, közönségcsalogató párost. A Fiatalság-bolondság című Eisemann-operettben Latabár úgy döntött, egyik duettjüket teljes egészében átengedi kolléganőjének. Megérzése helyesnek bizonyult: a Jaj, de jó a habos sütemény refrénkezdetű dalt az egész ország együtt énekelte Kiss Manyival. 1943-tól 1953-ig a Vígszínházhoz kötötte a szerződése, ahol kezdésként megint csak Eisemann-műben aratott óriási sikert Ajtay Andor oldalán. A Fekete Péter előadásain dörgött a taps, és a háborús viszonyok ellenére minden este zsúfolásig megtelt a Vígszínház.

1954-től haláláig a Madách Színház volt az otthona, ahol drámai és vígjátéki szerepeket egyaránt nagy sikerrel alakított. Rendkívüli tehetségű, sokoldalú művész volt. Játszotta Iluskát (Kacsóh: János vitéz), Vadász Fricit (Eisemann: Én és a kisöcsém), Olgát (Csehov: Három nővér), Kurázsi mamát (Brecht), Bodnárnét (Németh László), York hercegnét (Shakespeare: III. Richárd), özv. Mák Lajosnét (Fejes Endre: Vonó Ignác). Legkitörőbb vígjátéki sikerét Scarnacci-Tarabusi: Kaviár és lencse című komédiájában aratta, amelyben Matildét, a színházi vécésnénit alakította.

1936-tól filmezett is, egy híján száz filmben szerepelt. A legemlékezetesebbek közé tartozik a Torockói menyasszony (1937), a Pénz áll a házhoz (1939), a Hintón járó szerelem (1954), a Körhinta (1955), a Házasságból elégséges (1961), a Mici néni két élete (1962), a Butaságom története (1965), és a Hahó, Öcsi (1970).
Pályafutásának négy és fél évtizede alatt mindvégig az élvonalbeli, állandóan foglalkoztatott művészek közé tartozott. Munkanapjait a színház, a rádió, a filmgyár és később a televízió között osztotta meg. A felkéréseket sohasem utasította vissza, szerepet nem mondott le, a legfárasztóbb filmforgatásokon és színházi próbákon is szó nélkül állta a sarat. Minden szerepében kiválót, emlékezeteset alakított, még akkor is, ha nem szerette az adott szerepet (ilyen volt például az öreg vajákos asszony Lorca Yerma című drámájában). Az ereje azonban fogyott, egyre fáradtabb lett, de hallani sem akart sem orvosról, sem kórházi kivizsgálásról. Amikor az utolsó pillanatban végül mégiscsak kórházba került, már ő maga is érezte, hogy elkésett. Három héttel hatvanadik születésnapja után, 1971. március 29-én halt meg Budapesten.

Legalapvetőbb tulajdonsága a természetesség volt, egész pályáját erre építette. Ha a mesterség titkai felől faggatták, így válaszolt: "Elolvasom a szerepet, megtanulom, utána meg eljátszom." Arra a kérdésre, hogy milyen technikát használ a színész átalakuláshoz, azt mondta: "Nincs arról mit beszélni. Szeretni kell a szerepet, s akkor minden hangsúly oda kerül, ahová való."

Művészi munkáját rangos kitüntetésekkel ismerték el: 1954-ben Jászai-díjat, 1957-ben Kossuth-díjat kapott, 1962-ben lett érdemes, 1964-ben kiváló művész.
 
(MTI-Panoráma)