1817. április 8-án született Miskolcon, Laborfalvi Benke Judit néven. Apja, Benke József székely származású teológus sehogy sem találta helyét az egyházi szolgálatban, s egy hirtelen döntéstõl vezérelve színésznek állt. Családja nyakába ezzel komoly anyagi gondok szakadtak, Róza korán megismerte az éhezést. Édesanyja halála után apja egyre durvábban bánt vele, majd színésznek adta, hadd járja ki az élet iskoláját. A göröngyös pályán tett elsõ lépéseiben Döbrentei Gábor támogatta, tizenhat évesen Náni szobalányt játszotta a Benjámin Lengyelországból, vagy a nyolcgarasos atyafi című színműben. Alakításait nem kísérte kirobbanó lelkesedés, de õ szívós kitartással próbálta helyét megtalálni. Visszatért szülõvárosába, ahol Kántorné Engelhardt Anna, a nagy tragika vette szárnyai alá (patrónájának éneklõs stílusa sokáig kísérte). Tehetséges volt a zenében is, egész operákat énekelt el hallás után. Apja rendszeresen látogatta elõadásait, de nem dicsérni: korbáccsal várta a színfalak mögött, ha elhibázott valamit.

A zsarnokságát nem bírta elviselni, minden kapcsolatot megszakított a családjával, még nevét is Laborfalvi Rózára cserélte. Új név, új élet: sorsa jobbra fordult, 1837-ben szerzõdtette a Nemzeti Színház. Színészi karrierjét egy véletlennek köszönheti: A kiöregedõ Kántorné sorozatos félreértések és sértések miatt távolmaradt a színháztól. Helyére három nap alatt ugrott be a „világszép Róza", aki harminckét éven át maradt a színház vezetõ tragikája.

Igézõ tekintete, nyúlánk termete, határozott alt hangja és mélyen átélt monológjai szinte predesztinálták a tragikai szerepkörre, királynõi megjelenését a maga varrta színpadi jelmezek erõsítették tovább. Szépsége Vörösmartyt sem hagyta hidegen, aki igyekezett pártatlan kritikusként mögötte állni. Neki írta és ajánlotta az Árvízi hajós című versét, amit kérésére Róza szavalt elõször. Székely múltja gyönyörű beszédén is érzõdött, megszívlelve a kritikákat keményen dolgozott, hogy levetkõzze éneklõs stílusát. A királynõi szerepekben egyre jobban megkedvelte a közönség, leginkább azonban a színházpártoló urak. Vehemens természetének minden kínjával és örömével egész életén át küzdött. Több házasságon kívül született gyermeke is volt.

Élete nagy fordulatát, révbe érését az 1848-as forradalomnak köszönhette. A legenda szerint 1848. március 15-én, a Bánk Bán díszelõadásán találkozott elõször a nála nyolc évvel fiatalabb Jókai Mórral. A felfokozott hangulatban a színészkirálynõ egy kokárdát tűzött Jókai kabátjára, a találkozásból pedig perzselõ szerelem lett - elsõsorban Jókai részérõl. Döntésük, hogy még abban az évben összeházasodnak, óriási vihart kavart a családok és a barátok körében is. Petõfi, aki pikáns múltja miatt kalandornak tartotta Rózát, a „borzalom" miatt barátságuk megszakításával fenyegette meg a fiatal írót. (Róza Lendvay Mártontól, a kor ünnepelt színészétõl született tizenhárom éves lánya akkor még vele élt, de a nagy találkozás után gyorsan intézetbe adta.)

A házasságot mégis megkötötték, a kapcsolatban - akárcsak a színpadon - Laborfalvi játszotta az uralkodó szerepet. Nem tudta viszonozni Jókai mély, érzékeny szerelmét, hanem erõs akarattal, a kortársak beszámolója szerint valósággal félelemben tartotta férjét és környezetét. Jókai ugyanúgy nem mert szembeszállni vele, ahogy színházi riválisai sem: akadt olyan színész, aki inkább külföldre távozott, hogy ott próbáljon szerencsét.

Jókai mégis feleségérõl mintázta hõsnõinek jelentõs részét, például a Politikai divatokban, a Tengerszemű hölgyben. Házasságuk az ellentétes személyiségükbõl fakadó viharok ellenére halálig tartott. Az erélyes asszony mentette meg a bujdosásra kényszerült író életét 1849 után, féltõn rejtegette egy kis bükki faluban, majd menlevelet szerzett neki a Komáromot védõ Klapkától. Háziasszonyi teendõit is egyre sikeresebben látta el, így sikerült lefgyvereznie anyósát, aki pedig majdnem belehalt, amikor tudomására jutott szeretett gyermeke frigye a „vén" színésznõvel. Szülõvárosának színháza, a Miskolci Nemzeti Színház 1857. szeptember 3-án Laborfalvi Róza vendégjátékával és Jókai Mór beszédével nyitotta meg kapuit, a színésznõ 1859-ben vonult vissza.

Színészi tehetsége leginkább drámai szerepekben mutatkozott meg. A legjelesebb Gertrudis alakja a Bánk bánból, a szerepet szinte „kizárólagos joggal" õ játszotta a Nemzeti Színházban. Nemes haragot, viharos szenvedélyt és lágy melankóliát vitt alakításaiba, amelyek közül kiemelkedik Volumina Shakespeare Coriolanusában, Stuart Mária Schiller drámájában, Lady Macbeth Shakespeare Macbethjében, Goneril Shakespeare Lear királyában, Orsina Lessing Emilia Glottijában és Lady Milford Schiller Ármány és szerelemében. Idõs korában komikus szerepekkel is próbálkozott, de anyakirálynõi szerepkörét nem tudta felülmúlni.

A Nemzeti Színház képtelen volt az utána keletkezõ űrt betölteni, egészen Jászai Mari megjelenéséig. Laborfalvi Róza a közemlékezetbe Jókai hitveseként vonult be, de ha nem lett volna a korszakos jelentõségű író felesége, drámai színésznõkként akkor is nevet szerzett volna magának a magyar színháztörténetben.

(MTI-Panoráma - Weberné Zsikai Mária, Sajtóadatbank)