A szicíliai Agrigento városában született 1867. június 28-án. Igen jómódú kénbánya-tulajdonos és kénnagykereskedõ apja gazdasági pályára szánta, s csak a gyermek csökönyös tanulásvágya és kitartása miatt engedte végül, hogy bölcsészeti tanulmányokat folytasson. Az alapfokú és a középiskolát szülõvárosában, majd Palermóban végezte, s az egyetemet is Palermóban kezdte. Az oktatás színvonalát itt gyengének találva 1887-ben átiratkozott a római egyetemre, ahonnan két év múlva távoznia kellett, mert egy diáktársa védelmében az egyetem vezetõsége ellen fordult.

A nyelvészet és a filozófia iránti vonzódása Németországba, a bonni egyetemre vitte, ahol 1891-ben doktori címet nyert az Agrigento környéki szicíliai nyelvjárásról német nyelven írt disszertációjával. Ezután még egy évig olasz lektorként dolgozott az egyetemen, s verseket írt, amelyeket több kötetben meg is jelentetett. Költõként nem hozott létre jelentékeny alkotást, ám némely versének hangulatában, témájában már benne rejtõzik a késõbbi elbeszélõ világa.

A tudós költõ, akire Schopenhauer pesszimizmusa és Spencer pozitivizmusa egyaránt hatott, korántsem volt komor és befelé forduló figura. Változatos és családja szemében botrányosnak tekintett szerelmi élete jobban foglalkoztatták a környezetét, mint ekkori írói tevékenysége. Szülei kétszer is kitagadták, mert olyan nõt jegyzett el, akit õk nem kívántak menynek: az egyik nála idõsebb, a másik pedig német volt. Miután kitagadták, õ mind a két menyasszonyt otthagyta, de a német Jenny Schultz Lander emlékét megõrizte a neki ajánlott Gea húsvétja című verseskötetében.

1892-ben Pirandello visszatért Szicíliába, ahol megismerkedett Luigi Capuanával, a naturalizmus olasz változatának, az ún. verizmusnak atyjával. Az õ hatására írta meg 1893-ban elsõ regényét A kitaszított címmel, amellyel egy csapásra ismert lett, legalábbis Szicíliában. Azért csak ott, mert műveit még hosszú évekig szicíliai dialektusban írta, így azokat késõbb le kellett fordítania irodalmi olaszra, hogy közérthetõvé váljanak.

1894 januárjában megnõsült - félig-meddig kényszer hatására, hiszen neje a Pirandello család üzlettársának leánya, Maria Antonietta Portulano lett. Állítólag e házasság létrejötte volt a feltétele annak, hogy az ekkor már csak az irodalomnak élõ Pirandello megkapja a családi vagyon jövedelmébõl reá esõ részesedést és a rendszeres járadékot. Az üzleti szövetségbõl azonban hamarosan szerelmi házasság lett, s idõközben három gyermekük is született.

A mind művészileg, mind érzelmileg teljes életnek 1897-ben egy földcsuszamlás vetett véget, amelynek következtében a kénbánya beomlott, elpusztult, a vállalat tönkrement, a vagyon és az abból származó jövedelem elúszott. Pirandello feleségén - aki eredendõen labilis idegzetű volt - kitört az elmebaj: szüntelen féltékenység gyötörte, kényszerképzetei keletkeztek, tudathasadás kínozta. A szerelmes férj azonban nem engedte, hogy elmegyógyintézetbe vigyék az asszonyt, és vállalta otthoni ápolását egész 1919-ig. A betegség a késõbbi drámaíró sikerének kulcsa lett, műveinek jellemábrázolása, az illúzió szükségességének és hiábavalóságának, a tudat állandó kettõsségének színrevitele ebbõl a mintegy húsz évet felölelõ idõszakból eredt. Közben tanított, különbözõ irodalmi segédmunkákat vállalt, fordított, lektorált, s szakadatlanul írt. Novellákat, Szicíliáról és a római kisemberek világáról, majd regényeket, amelyek közül talán a leghíresebb és legsikeresebb a Mattia Pascal két élete.

1916-tól drámaíróként is debütált, ekkor vitték színre Liolá című darabját, amelynek szókimondása, erotikája botrányt kavart egyházi és világi körökben egyaránt. 1921-ben mutatták be máig leghíresebb darabját, a Hat szerep keres egy szerzõt címűt, majd 1922-ben a IV. Henriket, amelyeknek világsikere megváltoztatta Pirandello életét. Teatro d'Arte néven darabjai eljátszására színházat hozott létre, amellyel 1925-tõl kezdve bejárta Európát és Dél-Amerikát is. E társulat tagja volt Marta Abba, aki mellett - felesége halála után - végre megtalálta az igazi boldogságot. Nyomasztó anyagi gondjai is megszűntek, s 1934-ben egész addigi munkásságának méltó jutalmaként, „a dráma és a színpadi művészet bátor és ötletes megújításáért" megkapta a Nobel-díjat.

Élete utolsó évei ismét magányban teltek, visszavonultan élt Rómában, rendkívül gazdag és termékeny élete 1936. december 10-én bekövetkezett halálával ért véget. Végrendeletében kikötötte, hogy halála után ne legyen semmiféle nyilvános szertartás, csak „egy szerény halottaskocsi, lóval és kocsissal". Így is lett, és kívánságához híven Agrigentóban temették el egy sziklába falazva azon a tanyán, ahol született.

(MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)