1946. augusztus 19-én délelőtt állított be a Paulay Ede utcai színházba, s kérte, hallgassák meg. A hűvös előcsarnokban várakozott. Teljes a társulat, nincs szükség új tagra – utasította el Várkonyi. Ám Pécsi nem tágított: ő emiatt utazott Pestre, délután megy vissza a vonata, könyörög, mégis hallgassák meg.

Végül beleegyeztek, s fölengedték a színpadra. Megkérdezték tőle, mi mindent játszott vidéken. Például a nagypapát az egyik népszerű vígjátékíró darabjában. Rendben, mondjon belőle valamit. Erre elővett a zsebéből egy darabka ceruzát és elkezdett nagypapásan motyogni. Na, mit játszott még? Ficsúrt a Liliomban. Mondjon abból is valamit! Ekkor a ceruzacsonk szája bal sarkába csúszott, lezseren fityegett, s úgy mondta a szöveget.

Ez a játék már bizonyára fölkeltette az érdeklődést iránta, mert újabb részleteket követeltek tőle. A plajbász ekkor szája jobb sarkába vándorolt, s fölfelé meredt, mint egy elegáns szipka, s úgy kezdett bele az Éjjeli menedékhely bárójának szövegébe. Időközben behívták Apáthy Imrét, majd Fábri Zoltánt is. Az ifjú Pécsi tehetsége olyan egyértelműen kiviláglott, sikere olyan elsöprő volt, hogy nyomban szerződtették. Aznap már nem is utazott vissza Miskolcra.

És szeptember huszadikán már bemutató: Anouilh Euridiké. Ő játszotta Dulacot, a vidéki színházigazgatót, a kispolgárba kevert művészt, az ötvenes ripacs-direktort. Ugyanez az előadás fedezte fel a fiatal Darvas Ivánt; együtt robbantak be relevációnak ható alakításukkal. A darabban játszott még Sulyok Mária, Tolnay Klári, Rátkai Márton, és Várkonyi Zoltán.

/Cserje Zsuzsa Pécsi Sándorról szóló könyvéből/