május 8-10. / 20H00 / fizikai színház 
                        A Trafó és a MU Színház bemutatja 
                       

                        Ivo Dimcsev (BG): Lili Handel

Az előadás létrehozásának legfőbb mozgatórugója az emberi test, mint a fizikai és esztétikai fogyasztás kiemelt tárgya.

„Az előadás  - mely a meztelenséget és a szemérmetlenséget tűzi ki zászlajára - az elejétől kezdve felülmúl minden előzetes várakozást. Minden mozdulat transzszerű, mechanikusan ritmusos. Az alig érthető beszéd, a furcsa hajlítások egy olyan nem-emberi lény érzetét keltik, aki már átlépte önnön határait. Lili Handel folyamatosan próbálja megtalálni az állandóságot valahol a személyiség összeomlása és a méltóság között. Egy szalaggal játszó tornászt személyesít meg, de valami mindig elromlik. Amikor csillogó nyaklánccal díszíti fel magát, úgy néz ki, mint egy kantárt viselő ló. Elénekel egy dalt, de a lemez állandóan ugrik. Kísérlet, kudarc, kísérlet, kudarc… állandó tétovázás vágyai és bizonytalanságai között.”
(Ana Vaszeva: Ivo Dimcsev Lili Handel budoárjában, Literaturen Vesztnik)
 
"A gyakorlott színházlátogatót, éljen bárhol a világon,
manapság már kevés dologgal lehet igazán megrendíteni.
A kritikus és a néző ebben (is) hasonlítanak egymásra:
bizonyos számú előadás után mindkettő rutinosan
felismeri azokat a gondolkodási, mozgási, képalkotási
és egyéb sémákat, amelyekből aztán felépül egy
produkció (hogy az egyéni rendezői nyelvekről,
bizonyos „védjegyekről” már ne is
beszéljünk). Mostanra lecsengeni látszik a néhány
évtizede még hallatlan és botrányos újításként
feljegyzett színpadi gesztusok kora. Ezek egy része
eltűnt a (színház)történelem süllyesztőjében, hogy pár
év múlva majd leporolva kerüljön elő, persze
világrengető újdonságként. Mások meg, ahogy a
bevezetőben írtam, a napi gyakorlat részévé
váltak, függetlenül attól, hogy magát alternatívnak
gondoló színházban használják őket vagy másutt. Az Ivo
Dimcsevéhez hasonló, egészen kivételes minőségű
előadások bizonnyal ösztönzőleg hatnának a szakmára,
különösen, ha nem csak száz ember látná
azokat.
Szégyen vagy sem: korábban sosem hallottam a bolgár
Ivo Dimcsevről. Honlapja tanúsága szerint amolyan
”összművész”, aki zenét szerez, filmben és
színpadon játszik, koreográfiát készít és táncol, de
fotóval és videóval is foglalkozik. Szegedre a
Stockholmban nemrég bemutatott Lili Handellel
érkezett. Alcímnek tűnik, valójában precíz
műfajmegjelölés, ami ezután következik a
műsorfüzetben: Vér, költészet és zene a fehér kokott
budoárjából. Műfaji besorolásnál is több: az egy órás
előadás szavakkal bajosan megragadható esszenciája.
Összefüggő szöveg nem hangzik el itt, szavak is alig,
és sehol sem olvashatni, miféle embert takar
voltaképpen a címet alkotó női név. Ennek ellenére
hiánytalan és árnyalt életrajzot ad róla Ivo Dimcsev.
Fénykorában Lili Handel férfiakat és nőket egyaránt
lenyűgözhetett színpadi jelenlétével: egykor a varieté
különleges kisugárzású sztárja lehetett; olyasvalaki,
akinek kegyetlen szépsége sokakat döntött nyomorba.
Mára azonban a szemkápráztató ragyogásnak vége, a
dizőz napja rég leáldozott. Szépsége nem egyszerűen
megkopott; igyekezetében, hogy valahai önmagát
életben tartsa, arctalan és nemtelen szörnyeteggé,
torz rémképpé alakult. Testét mesterien konzerválhatta
ugyan, az előadás során lelkéhez nyíló utak mégis
sötét titkokról lebbentik fel a fátylat. Képtelen
belátni, hogy az ő ideje lejárt: kétségbeesetten küzd
azért, hogy magányba zárt életét teltházas színházzá
változtassa, hogy hétköznapi tárgyakból és
cselekvésekből pályája csúcsát idéző jeleket kreáljon.
Bármire hajlandó azért, hogy közönségéből borzongással
vegyes tiszteletet váltson ki, még így, halálra ítélt
létében is. Lili Handel sorsa az erőszakkal
megállított időről, az óra mutatói közé szorult,
menthetetlen lelkekről szól megrendítő erővel,  s az
előadás legszebb perceiben ott áll előttünk a hajdani
sztár. Mindvégig tisztán érezni azonban a körülötte
vibráló levegőt, a rég a föld alatt porladó publikum
máig ható rajongását.
Nagy ritkán látni csak színpadon olyan különleges
kisugárzást, mint ami Ivo Dimcsevből árad. A Zsinagóga
sötét színpada kezdetben szinte teljesen üres, egy
régi foteltől és egy fentről belógatott, ódivatú
színházak függönyét idéző aprócska vörös posztótól
eltekintve. A színpadkép később mindössze néhány
alkalmi kellékkel egészül ki. A halvány derengésben
ezeket is inkább csak érezni: nem látjuk őket. Ahogy a
fény erősödik, az előbb a karzatról, majd a nézőtér
mellől felzengő, leginkább tán kasztráltakéra
emlékeztető hang is úgy kúszik hozzánk egyre közelebb.
Nem kell ahhoz zeneileg képzettnek lenni, hogy az első
pillanatban biztos legyen benne a néző: nem nő énekel.
De nem is férfi. A bizonytalanság csak tovább
erősödik: a girbe-gurba kövezeten magassarkú cipőjében
végigkopog a furcsa szerzet, hogy aztán a színpadra
lépjen egy anyaszült meztelen férfi. Aki talán mégsem
férfi.
És itt újra csak csődöt mond a verbalitás: a
töredékmásodpercekbe sűrített, rendkívül komplex képek
hosszadalmas leírása éppen kiérleltségüket és
pontosságukat homályosítaná el. A közönségre gyakorolt
hatás viszont annál izgalmasabb. Provokatív előadást
láttunk eleget, ez az egy óra azonban maga a nagybetűs
Provokáció, egy egész sor felkiáltójel. (S ahhoz már
Dimcsev lélekjelenléte és művészete szükséges, hogy
annak a férfinak a trágár bekiabálását szervesítse
produkciójába, aki cirka öt percet bírt ki az
előadásból. Azok közül, akik jelen voltak, néhányan
tán azóta is azon töprengenek, hogy
”tégla” volt-e az illető. Kevés ennél
lényegtelenebb kérdés van Ivo Dimcsev előadása
kapcsán.) Lehetetlenség közönyt erőltetni magunkra: a
képzőművészeti igényességgel megkomponált, a
műalkotásként elénk tárt mezítelen, androgün test
nyakatekert mozgásai által megszülető képek beleégnek
az emlékezetbe. Egy földöntúli lényt látunk, aki az
arcát porcelánból készült maszkként képes viselni. Egy
profi zenész áll előttünk, akinek egyetlen hangszere
saját teste. Egy végletekig kiszolgáltatott,
meggyötört mivoltában szépséges test tragikus, végső
vonaglását szemléljük, ami egyformán vonz és
elrettent. Nevezhetjük bárminek, megpróbálhatjuk
betuszkolni bármilyen kényelmes skatulyába, egy
biztos: az előadás reagálást, róla szóló beszédet,
egyéni vagy közös gondolkodást, akár hetekig,
hónapokig tartó elemzést kíván, követel.
Ivo Dimcsev a legvégsőkig megy el, amikor megmutatja,
hogy bármiféle művészet, ha igazán komolyan műveljük,
bizony: vérre megy. A színpadon orvosi
körültekintéssel csapolja meg saját vérét, majd a
testnedvvel megtöltött apró fiolát árverésre bocsátja
a döbbenettől megdermedt közönség körében. Gondoljuk
csak végig a szélsőséges metaforát! Mondják, kiteszi a
lelkét a színpadon. De tud-e bárki ennél
személyesebbet és intimebbet átnyújtani rajongóinak,
mint amit itt láttunk? A genetika virágkorában az
üvegcsében lévő folyadék olvasható úgy, mint a
személyiség tökéletes lenyomata, bizarr magva. A
palackba nem (csak) a megragadhatatlan lélek, az
újraformázható test is bezárult. Vagy egy másik
olvasat: a nyári uborkaszezonban a lapok hátsó
oldalain lévő rövidhírek arról tudósítanak, hogy az
aktuális hollywoodi sztárocskák elárvereztetik
személyes holmijaikat. Mennyiben más mindez,
amit Dimcsev színpadán látunk? Mert akármilyen rosszul
is eshet kimondani: a Lili Handel tükröt tart
mindannyiunknak, nyíltan és ritka pontossággal
szembesít legsötétebb rémálmainkkal (l. az ötvenes
jólszituált urat, aki káromkodva tűnt el). Ilyenek
(is) vagyunk, kár tagadni. Elvben nyitottak és
toleránsak. S ha a bennünk lévő szörny megtestesül, s
ott áll tőlünk karnyújtásnyira? A szavak itt már
elfogynak, az elviselhetetlenség érzése azonban sokáig
velünk marad." Jászay Tamás 

Szöveg, koreográfia, zene: Ivo Dimcsev
Fotó: Katkó Tamás
www.ivodimchev.com

Helyszín: MU Színház, XI. Bp. Kőrösy J. u. 17. J