1927. október 18-án egy ferencvárosi munkáscsaládban született, néhány hónapos korában került Rákospalotára a nagyszüleihez. Német származású nagymamájától tanult írni és olvasni, no meg németül, ami később segítette színpadra jutását. Négyéves korától szerepelt szombat délutánonként a rádió meseműsoraiban, tagja volt Lakner bácsi híres gyerekszínházának, a színlapok "csodababaként" emlegették Lakatos Ellykét. A cirkuszban a népszerű Jancsi bohóccal kuplékat, ötévesen az Ostende kávéházban Kalmár Pállal magyar nótákat énekelt. Hatévesen játszotta el élete első filmszerepét az Iza néniben Fedák Sári partnereként, s tízévesen vették fel az Operaház balettiskolájába, ahol Nádasi Ferenc növendéke volt.

1943-tól volt az Operaház tagja. A második világháború után egy évadra Szegedre szerződött, de ott csak operabetétekben léphetett fel. Első kiemelkedő szerepe 1947-ben de Falla a Háromszögletű kalapjának nőalakja volt. Szólószerepei közül kiemelkedik Bartók A csodálatos mandarin nőalakjának megformálása, ezt a szerepet 1945-ben, még szelídebb stílusban, majd 1956-ban ismét eltáncolta - mindkét változat Harangozó Gyula koreográfiája -, s az utóbbi vált halhatatlanná.

Az 1950-es és 1960-as években a balettrepertoár szinte valamennyi főszerepét eltáncolta. Kimagasló technikai tudása, temperamentumos, nagy meggyőző erejű játéka, virtuóz forgástechnikája különösen modern szerepekben érvényesült. Harangozó Gyula az ő tehetségére formált számos kiváló játékkészséget kívánó szerepet: volt Primadonna a Térzenében, Rozika a Furfangos diákokban, Sári a Keszkenőben, Swanilda a Coppéliában.

1948-tól volt az Operaház címzetes magántáncosa, a magántáncosi címet 1950-ben kapta meg, s az Opera társulatának prímabalerinája lett. Szólószerepei közül emlékezetes a Csodálatos mandarin mellett Jeanette a Párizs lángjaiban, a Hattyúk tava Odette-Odiliája, Mária a Diótörőben, Zaráma A bahcsiszeráji szökőkútban, a Rómeó és Júlia, a Rosszul őrzött lány, a Giselle főszerepe éppúgy, mint egyik utolsó alakítása a Boleróban. Végigtáncolta szinte az egész világot, 1960-ban a londoni Festival Balett színpadán lépett fel, s ezzel a társulattal vendégszerepelt Barcelonában is. Vendégművészként olyan világklasszis koreográfusokkal és táncművészekkel dolgozott együtt, mint Janine Charrat, Anton Dolin vagy John Gilpin.

Művészi munkásságát 1957-ben, harmincéves korában Kossuth-díjjal, 1966-ban érdemes, 1971-ben kiváló művészi kitüntetéssel ismerték el, 1987-ben a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendjét vehette át.

1973-ban nyugdíjazták, az Operaház döntésébe haláláig nem tudott belenyugodni. Visszavonulása után énekesnőként is sikereket ért el, a televízióban szakmai műsorokat vezetett. A Kálmán Imre életéről szóló, Az élet muzsikája filmben egy öreg madame volt, a tévé egyik szilveszteri műsorában Marlene Dietrich-paródiát mutatott be, élete végéig örök fiatal maradt. Az 1980-as években két alkalommal még visszatért a táncszínpadra: Markó Iván koreográfiájában, Az igazság pillanatában, valamint Novák Ferenc Magyar Elektrájában lépett közönség elé. A pedagógiai munkával sem hagyott fel, élete végéig oktatott, de a szakmai intézményrendszeren kívül.

1989. november 12-én halt meg Budapesten. 2007-ben, születésének nyolcvanadik évfordulóján az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) Táncarchívuma az Operaház Vörös Szalonjában emlékkiállítást rendezett, a tárlat anyaga túlnyomórészt Lakatos Gabriella hagyatékából származott. Kelenhegyi úti villájának falán 2009 óta tábla őrzi emlékét. Keveházi Gábor balettművész azt mondta róla: "Fantasztikus ember volt, akire mindig oda kellett figyelni. Ritka egyéniség volt, talán ha száz évente születik ilyen művész. Zseni volt, nemcsak akkor, amikor táncolt, hanem akkor is, amikor énekelt, vagy amikor színész volt. Azt tanította, hogy a táncművészetben nem a technika számít: ha a szerep a szívedben van, mindent ki tudsz fejezni."

(MTI)