BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Tánclépésben: Bajári Levente
Dátum: 2009. június 9., kedd, 8:25
... avagy verbális tangó a Magyar Nemzeti Balett vezető táncosával. Mikor először láttam Bajári Levente balettművészt színpadon, ahogy Rómeót táncolta, képtelen voltam levenni róla a szemem. Valósággal megigézett.

Már a huszadik percben azon dühöngtem, vajon miért nem engem választ a nézőtér harmadik sorából, hiszen Júliával, aki után fent futkorászik mindig úgy pórul jár, hogy a végén belehal. Bezzeg a magamfajta tömpe, bajuszos nőkkel sosincs ilyen gond, ember nem szállt még önként sírba utánunk, úgyhogy velünk garantált a földön letöltött kilencven életév! De ő másként gondolta. A következő előadáson ismét azt az egyéb nőt kergette helyettem, amitől bevallom, valami végérvényesen elpattant bennem. Tessék? Ja, hogy írjak már pár szót a kedvenc táncosomról azon felül, hogy jó pasi? Rendben, tessék.

Bajári Levente 1996-ban végzett a Balett Intézetben, miközben tizenhat évesen átjárt az Operába dolgozni. Tanította Menyhárt Jacqueline, Sárközi Gyula, Stimácz Gabriella. Eltáncolt sok szép főszerepet, bár a vágyott Anyegin John Cranko koreográfiájával, valamint az Öt tangó eddig sajnos kimaradt, de ami késik, nem múlik! Apropó, koreográfia: ilyen minőségben ő jegyzi a Találkozás, az Energia, a Point és a Way of Words című alkotásokat. Díjait sorolhatnám hosszan, ám itt és most inkább hadd emeljek ki belőlük néhányat, kezdve a Vécsey Elvira-díjjal, folytatva az Évad Legjobb Férfi Táncosa Nívó-díjjal, felemlítve az EuroPas valamint a Tálentum-díjait is. Elégedettek? Én nagyon! Tudják, ez az isteni pasi közben végre valahogy csak elengedte Júliát, és most itt ül velem szemben. Másfél órát nézhetem, hallgathatom őt közvetlen közelről.

Bajári Levente, a Magyar Nemzeti Balett vezető táncosa

–  Olyan boldognak, kiegyensúlyozottnak látszol. Jól sejtem, hogy épp rendben mennek a dolgaid?

– Jól sejted! Az ok talán az, hogy ebben az évben a repertoár
kifejezetten kedvez nekem. Kezdtük januártól a Hófehérkékkel, ami a gyerekek miatt mindig kicsit „kirándulás”. Utána következett a Balachine-est, aminek premierével merőben új műfaj jött a színházba. Két kedves amerikai balettmester tanított be rá minket, végig különösen pozitív légkörben zajlott a munka, és a végeredmény igencsak tetszett a közönségnek. Aztán ment az Anna Karenina Pártay Lilla koreográfiájával, vele nagyon szeretek dolgozni. Feldobott a tény, hogy Karenin szerepét ma jóval érettebben tudom táncolni, mint az előző években. Voltak Hattyúk tava-előadások, most pedig próbáim kezdődtek a Madáchban a Contact című musicelben. Kimondottan élvezem, hogy más közegben vagyok, mint az egyébként megszokott életemben. Mindemellett készülnöm kell a Sylviákra, ahol Orion szerepe az enyém. A Sylvia eleve ragyogó hangulatú darab, a próbáin sokat nevetünk. Viszont nincs vége a sornak, táncolni fogok a Szentivánéji álomban, lesz a szívem csücskének számító Rómeó és Júlia, és turnézni szintén elmegy az együttes. Szóval azt hiszem, marad a jó periódus… Csak győzze az ember…

–  Mindenesetre eddig győzted, amit díjak sora igazol. A teljesség igénye nélkül említhetném például a Harangozó, az EuroPas vagy a Talentum – díjadat...

– Te, a Talentum februári odaítélésénél azt mondtam, hogy igen, most maradéktalanul, tökéletesen jól érzem magam! Tudod, nem számítottam arra, hogy odaítélik, mivel az egész pályázat útján zajlott. A díjat egyébként az Akadémia alapította, eddig általában fizikusok, kutatók, tehát természettudományi ágon dolgozók kapták. Művészeti vonalon tavaly először osztották ki, akkor zeneszerzőé lett. Idén végre hirdették táncművészeknek is, és saját alkotásommal, a Pointtal nyertem el. Képzelheted, mennyire örültem, mert csak nemrég kezdtem koreografálni, igaz, ha abbahagyom az aktív táncot, ezzel szeretnék majd legtöbbet foglalkozni. Azóta a Pointtal – amit Pazár Krisztinával táncolok –, bejártam a világot. Úgy gondolom, a Talentum-díj valójában az egész szakmának szólt. Ja, a velejáró pénzjutalom sem utolsó szempont!

–  Amiből újabb koreográfiákat tudsz álmodni, színpadra vinni...

–  Például!

–  Az előbb említetted, hogy már érettebb  személyiséggel táncolod Karenin szerepét. Mondd, mi hozza létre benned az érési szintugrásokat?

–  Huhh, ez összetett dolog… Nyilván benne van a rutin, és az a folyamat, ahogy elkezdem betanulni a szerepet. Szerencsére a fizimiskámból adódóan általában karakterszerepek találtak rám, ami nagy kihívás, hiszen túl a technikán idővel nyilván hozzá kell adnom az egész művészi részét. A magánemberként átélt hatásokat szintén be tudom építeni szerepformálásnál, s persze az évek múlása engem ugyanúgy érlel, mint bárki mást…

–  Átvizslattam veled készült interjúkat. Mindegyik szól a tényről, hogy nem indultál táncos alkattal. Arról viszont hallgatnak, hogy gyerkőcként miért épp a balettre esett a választásod?

– Hidd el, elég érdektelen a kezdet. Igaz, a zenei vonal adatott, mert apám, aki egyébként elektroműszerész, remek ritmusérzékkel bírt, az óvónő édesanyám pedig tudott énekelni, hangszeren játszani. Ezért a zene valahogy mindig ott volt a családban. Anyu nagyon jól táncolt mikor elmentek bulizni, szóval az alapképességeket valószínűleg tőlük hoztam..

–  Jó, értem, azt viszont továbbra sem, hogy miért épp a balettben tört ki a szereplési vágyad? Solymosi Zoltánt anno azért vitték el a felvételire, mert este tízkor még a plafonon futkorászott, annyi energiával született. Az öccséből úgy lett szintén világklasszis táncos, hogy a bátyjával akart lenni, ám azt igazából csak a Balett Intézetben tehette. De veled mi a helyzet?

– Az igazi „löketet” baráti család adta, akikkel összejártunk. A három lányuk közül egyik Balett Intézetbe járt, mindig kis bemutatókat tartott nekünk, amivel engem szinte elvarázsolt. Ezért mikor hallottam a felvételi felhívást, odaálltam a szüleim elé, hogy szeretnék jelentkezni. Teljesen elképedtek. Nálunk soha, senkinek nem jutott eszébe művészeti vonalra menni, a nővérem se az. Sőt, odáig ha balett ment a tévében, elkapcsoltak máshova. Bezzeg most…Olyannyira beletanultak a táncos szakmába, hogy bizony észreveszik a nézőtérről a hibáimat, és utána kezdenek javítgatni. Na, hát bevallom, ennek kevésbé örülök! Szinte félek előadásra hívni őket, mert mindig szólnom kell, hogy drága anyukám, te nem azért vagy itt, hogy kritizálj, hanem azért, hogy neked én legyek a legszebb, a legjobb!

–  Ugorjunk vissza megint a kezdetekhez. Tehát elengedtek a Balett Intézetbe, így Szolnokról Budapestre kerültél kilencévesen, egyedül…

–  Igen, és az a tíz pesti, kollégiumi év csodálatosan alakult! Életre szóló barátságaim szövődtek.

–  Pályaféltékenységgel…

–  Jó, az ebben a szakmában mindig jelen van. Nekem különben az egész évfolyamom közepes képességűnek számított, ezért mindig mondom, hogy élő példa vagyok arra, hova el lehet jutni kevésbé jó adottságokkal, ha valaki akar. Eleinte kimondottan duci, hízásra hajlamos kisfiú voltam, aztán hirtelen nőni kezdtem és véget ért a baj. A mestereim pedig biztattak, főleg Stimácz Gabriellának köszönhetek sokat. Te, én tizenhat évesen már önálló keresetet kaptam, ösztöndíjat, átjárhattam az Operába dolgozni – pénzért. Ettől az életformától rendkívül önállóvá váltam. Tudod, hogy nagyon zárt közösség a mienk, ezért hidd el, az intézetből jövő, gyermekkori barátságaim valóban mélyek, rájuk mindig, mindenben számíthatok!

–  Természetesen elhiszem. Itt Pesten az Operaház harmadik emelete a balettosoké. Azt  önmagában zárt rendszernek képzeljük el vagy magát a Házat vehetjük teljes egésznek?

–  Vedd kicsit zártnak, kicsit nyitottnak. Tudod, a mi műfajunk követel bizonyos elszigeteltséget, és nagy előrelépés, hogy már nem az Operaház balettkara vagyunk, hanem Magyar Nemzeti Balettnak hívnak minket. Viszont valahogy mégis egynek számítunk a többiekkel, hiszen sokakat ismerünk a Ház más szintjeiről.

–  Magyarul tudtok róla, ha alattatok pár lépcsővel esetleg berúgott az operaénekes?

– Tudunk! Mi kibeszéljük őket, ők pedig minket! Ebben az épületben ugyanúgy házasságok, szerelmek, barátságok születnek, mint máshol.

–  Jó, szóval akkor ez a Ház olyan, mint a gerbeaud. Több rétege van, de ugyanaz a süti...

–  Igen, ez jó hasonlat!

–  Viszont bevallom, engem valójába hiába győzködsz arról, milyen jó volt neked az Intézetben. Szerintem dögunalom lehetett mindig ugyanazokkal az emberekkel, helyszínekkel, mozdulatokkal élni. Más kamasz eközben hajtotta a csajokat, rúgta a labdát és ivott, mint az állat, amitől végül alaposan berúgott. Magyarul élt!

–  Te, ezek a mi életünkből se maradtak ám ki! Ugyanolyanok voltunk, mint a többi fiatal.

–  Na hiszen!... Elég nehéz lehetett másnaposan beállni a balett rúd mellé, majd a szemközti épületbe átérve „fecskébe” emelni Aleszja Popovát.

                     

–  Nehéz! Nézd, mindenkinek ésszel kellett buliznia, eldöntve, hogy hol a határ… Velem igazából nagy bajok sosem voltak, mivel kimondottan a nyugisok közé tartozom, és értsd meg, nekem a tánc Örök szerelem, egyáltalán nem áldozatként éltem végig azokat az éveket! Sőt, szerettem a humán tárgyakat is, főleg az irodalmat. Részt vettem szavalóversenyeken, emellett kiemelkedett a kézügyességem. A rajztanárom forszírozta, hogy inkább azzal foglalkozzak, csak én a balett mellett döntöttem. Nem bántam meg! Nincs hiányérzetem az ott töltött évek miatt…

„Táncolj! A te Mozdulatod örök, s tudd, bennem az tovább él majd, síromig”

–  Tehát örömtáncos voltál és maradtál, mint Hágai Katalin...

–  Pontosan! Vele nagyon szerettem táncolni, szerencsére még volt rá lehetőségem. Maguk a próbák is fantasztikusan teltek, mert annyira beleélte magát a szerepbe, hogy gyakorlatilag már akkor „vitt” engem magával! Volf Katalinban a profizmust csodáltam, ahogy a mozdulataiban minden meg van fogalmazva. Aleszja Popovával pedig mikor a Rómeó és Júliát táncoltam, bizony elhittem neki, hogy ő valóban Júlia, szinte beleszerettem, hiszen eleve gyönyörű nő. A temperamentuma, az energiája lenyűgöző…

–  Hogyan tanul be valaki koreográfiát? Kettőt jobbra, kettőt balra?

–  Körülbelül… Például a nagy balettoknak pontosan le van írva, mikor hova, mennyit kell lépni, fordulni. Aztán más, ennél jobb módszer, ha a mester be tudja mutatni a dolgokat. Már szembesültem vele, milyen nehéz ez, mert a Balett Intézetben vizsgaelőadás lesz, és az Örvény című darabban én foglalkozom a gyerekekkel. Modern mű lévén itt nem használhatom a jól bevált, mindenki által ismert klasszikus szakkifejezéseket…

–  Szerintem ez is menni fog neked, nyugis típusként van türelmed ilyesmihez. Egyébként dühített fel annyira partner, hogy emelésből rögvest az ablakon át akartad reptetni?

–  Igen, de rám tényleg nem ez a jellemző! A többiek azt szokták mondani, hogy ha a Levi dühös, akkor már tényleg baj van...

–  A színpadon akadtak malőrjeid?

–  Persze, az enyém alapvetően veszélyes szakma. Főleg a kellékekkel szokott meggyűlni a bajom, hadd említsem megint a Rómeó és Júliát, ahol elképesztő mennyiségű a kellék…

–  Jesszusom, és te sosem bírtál a tőrrel, emiatt már többször leszúrtad Júliát?

–  Na, annyira azért nem zavarnak meg a dolgok! Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy mindig nagyon észnél kell lennem, jó? Figyelnem kell hol a tőr, merre a lepel, ott majd felmászok a fára, máshol talicskára ugrok, vagy átlendülök a falon. Szerencsére olyan nagy bakim nem volt. Ja, jut eszembe, de, most, a Balachine-est premierjén véletlenül elejtettem a partnernőmet. Szerencsére hamar korrigáltunk.

–  Szegénykém… Komolyabb sérülésed akadt?

–  Igen, még az Intézetben elszakadt a bokaszalagom, ezzel máig vannak gondjaim. Akkor, végzősként nehezen éltem át az egészet, közben szembesültem azzal, milyen nehéz pályát választottam.

–  Az átlag, fánkpusziló ducikban sok hiedelem él a balettosokról. Például az, hogy szinte nem ehettek.

–  Hát már miért ne ehetnénk?! Sőt, épp mostanában próbálok változtatni az étkezési szokásaimon, mert rendszertelenül eszem. Például este tizenegykor jól bezabálok, miután vége az előadásnak. Aztán a kávéval eddig hihetetlenül nagy mennyiségű cukrot használtam el, csak mostanában sikerült átállnom édesítőre. Nyáron, mikor kicsit „letesszük a lantot”, visszatérve szinte mindenkin látszik annak a kis lángosnak, miegyébnek a nyoma. Szóval a testsúlyunkat igazából a rengeteg mozgás tartja kordában.

 Fájó téma de ebből a beszélgetésből nyilvánvalóan nem lehet, nem szabad kihagyni a tavaly elhunyt Ifj. Nagy Zoltán balettművészt. Túl azon, hogy az Operaházban táncolsz, ahol egykor ő tette, nagyrészt te vetted át a szerepeit. Igaz, úgy gondolom, Zolit mindettől függetlenül szóbahoztuk volna...

–  Mindenképpen! Én, mint mondtam, fiatalon kerültem az együttesbe, két évig kartáncosként. Ifj. Nagy akkor már igazi favoritnak számított. Felnéztem rá, végül az évek alatt kollégából barátokká váltunk. Különleges, csodálatos, nyitott, barátságos ember volt, akihez mindig lehetett fordulni. A jó kedélye, vidámsága marad meg bennem, így akarok rá emlékezni. A halála óriási veszteség. Sosem fogjuk elfelejteni, próbáljuk őrizni az emlékét, sokszor teszünk a teremben egy-egy gesztust arra gondolva, hogy „Zolcsi, ezt most neked”… Mindig hittem, hogy van Odaát, hogy valami titokzatos módon tényleg itt él köztünk..

–  Nehéz lehet naponta egyazon teremben nézni a – szintén táncos – feleségének és a balettmester édesapjának gyászát...

–  Nehéz… Azért lassan próbálnak ők is talpra állni, folytatni az életüket. De szerintem családtag elvesztését soha nem lehet teljesen feldolgozni..

Te Zolinak sok szempontból méltó utódja vagy. A Point című, saját alkotású darabod tényleg „tarol” a szakmában.

– Aminek nagyon örülök! Pazár Krisztinával táncolom, aki egyben a múzsám, az alkotótársam. Igaz, az egészet megelőzte ötévi együttélés, viszont érdekes, hogy amíg a magánéletben párt alkottunk, képtelenek voltunk közösen dolgozni. Most, hogy kollégákká váltunk már remekül megy! Ja, és született egy újabb közös művünk

–  Kitalálom, címe Point Two...

–  Nem! A címe Way of Words! A Vágy és vezeklés zenéje adott hozzá ihletet. Nem akartam vele különösebben a filmre utalni, viszont az írógépkattogás, ami végig jelen van, ad az egésznek valami különleges hangulatot. Ez az alkotásom legalább olyan sikeres lett, mint a Point, bár annál nyugodtabb, lírai darab. Menni fogunk vele Finnországba, Montreálba, és valószínűleg visszahívnak Ukrajnába. Tanulmányúton leszünk Hollandiában, ahol spanyol koreográfus foglalkozik majd velünk. Egyébként a Fiatal Kortárs Koreográfusok műhelyéből indultam. Alapvetően a klasszikus mozdulatokat bontom fel, és tálalom modern csomagolással, vadság nélkül, mert azt kifejezetten utálom, mikor modern darab alatt vad, érthetetlen, depressziós dolgot értenek! Én nyugis koreográfiákat szeretek létrehozni, cselekmény nélkülit, inkább érzelmeket generálva, hangulatot teremtve, a többit a nézőre bízva...

–  Kétségtelenül nem tűnsz depressziós alkatnak. Ha közölnék veled, hogy drága Levente, Budapestre most hatvan föld-föld rakéta irányul, akkor te kétségbeesés helyett valószínűleg rögtön megkoreografálnád! Ezzel az optimista hozzáállással el tudom képzelni, mi a hobbyd...

–  Jaj, nagyon bulizós vagyok, tudod, muszáj levezetni a feszültséget!  Végre lett saját lakásom, persze épp ott, ahol tüntetések, felvonulások zajlanak. Szóval néha kicsit „parázok”, mert fene se örül, mikor látja a tévében, hogy verik a kapuját, körötte füstbombát dobálnak. De különösebben akkor se félek.  Néha eljutok bowlingozni, esetleg moziba. Igaz, ha végre van egy szabad estém, olyasmire vágyom, hogy feltett lábbal filmet nézzek, olvassak, esetleg bekapcsoljam a számítógépet kicsit ápolni a kapcsolatot rég látott barátokkal. Nagyon sok barátom van, velük mindig kitalálunk programokat, mondjuk elugrunk Bécsbe előadásokat nézni vagy kirándulunk.

–  Füstbombát mondtál? Merre van az a lakás, a  „nyóckerben”, ahol hetente kétszer feljelentenek, így a következő interjút  börtönben adod nekem, miközben én bablevest tuszkolok be hozzád a rácson?

–  A hatodik kerületben van, és tényleg jelentettek már fel a szomszédok. Igaz, közben szeretnek,  tisztelnek, megy a „művész úr így, művész úr úgy”, viszont mikor az egyik bulimon túl hangosak voltunk, kihívták rám a zsarukat!

–  Érthetetlen, hogy ilyen élénk, sokszínű emberként miért nem élsz rég külföldön...

– Ja, igen, ezt mindig szokták kérdezni.

–  De édes vagy, kösz! Magyarul csupa unalmas sablonkérdést teszek fel neked, igaz?

– Jó, ezt tényleg mindig kérdezik. Erre a válasz pedig végtelenül egyszerű, kimondottan honvágyas vagyok! Akadtak ugyan próbálkozások, lehetőségek, de maradtam, és bebizonyosodott, hogy jól döntöttem. Mellesleg többször elmondtam, hogy itthon sokkal könnyebb karriert csinálni, hiszen külföldön rengeteg szuper táncos van, nagyon nehéz kitűnni közülük..

–  Ez igaz. Amikor Balett Intézetbe jártál, akkor az egésznek szimbolikája, varázsa volt, az Intézet épülete pontosan az Operaházzal szemben állt. A rúd felett te is biztosan sokszor átnéztél oda, s gondolatban talán már láttad a felnőtt, befutott Bajári Leventét. Sikerült azzá lenned, akinek gyermekként álmodtad önmagad?

– Úgy gondolom igen… Sőt, ennél sokkal kevesebbet vártam! Nagyon kellemesen csalódtam, és a folyamat mai napig tart. Mindig azt hiszem, hogy régen teljes a történetem, hiszen ha most abba kellene hagynom, akkor is elértem mindent, amit akartam, millió gyönyörű szerepet eltáncolhattam ragyogó kollégák közt, szuper hangulatban. De meg kell állapítanom, hogy ennek igazából sosincs vége, folyton jön valami új, valami friss, olyan, ami eddig nem volt! Szóval azt hiszem, valójában végeérhetetlen élményáradat ez az egész, és még rengeteg élmény fog engem érni...

 Fajkusz Lory 


Fotók: Mezey Béla
Megjelent:
www.drinfo.hu

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Az 1946-os Csongor és Tünde felújítás egyik legemlékezetesebb színészi alakítása Gobbi Hilda nevéhez fűződik. A fiatal művésznő Mirigy-boszorkány félelmetes figuráját a magyar népmesék szellemében formálta meg, – s a visszataszító, csúf, vén szipirtyó, különösen az ifjúsági előadások közönsége körében, meglepően népszerű lett.
 
Maurice Joxant-nak, Lautrec barátjának az a gondolata támadt, hogy Lautrecnek bizonyára örömet szerezne, ha kijárná neki a Becsületrendet.
Aforizmák
„ Szeretni valakit annyi, mint átvilágítani."
Hugo
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ