BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Akinek a tánc volt az élete
Dátum: 2009. június 26., péntek, 7:23
Táncolj, Balett Mennyekbe felvitt Királya! A Te mozdulatod örök, s tudd, bennem az tovább él majd síromig.

Imádtuk. Mindenkit szeretett, mindenki szerette. Számára nem létezett „kis” vagy „nagy” ember, a próbavezető mesternek és a konyhás néninek is őszintén mondott köszönetet bármikor. Maga volt a mosoly, a jó szó, a szelídség, a biztatás. Sosem bántott senkit, a hát mögötti, rossz indulatú „furkálás”, „sus-mus”-lelkület tőle nagyon távol állt. A Magyar Táncművészeti Főiskolán 1986-ban végzett, de az Operaházban már 85’-től ott állt a rúd mellett, 87’-től mint magántáncos, 95’-től pedig egyenesen vezető szólistaként. 90’-ben Liszt-díjat, 96’-ban Kiváló Művész díjat, 2000-ben pedig Kossuth díjat kapott becsületes, kitartó, kemény munkájáért.  2006-ban a Magyar Táncművészeti Főiskola élén személyében tisztelhettük az ország legfiatalabb rektorát.

Ez a csodálatos, imádnivaló balettművész 2008. március 23.-án, húsvét délutánján ment el közülünk. Alakját, szellemiségét őrizendő jött létre az Ifj. Nagy Zoltán Alapítvány – a „Nagy Alakításért díj”, amelyet június 12.-én nyújtottak át az esti Rómeó és Júlia bemutatását követően. Az Operaház színpadán most, az első díjosztáskor Volf Katalin prímabalerinának adta kézbe Zoli édesapja, id. Nagy Zoltán, valamint Soós Erika, a feleség. A díj létrehozásának vezérmotívuma az a gondolat volt, hogy ezt bárki kaphassa, aki kimagaslót nyújtott akár csak egyetlen szerep erejéig. Így lehet az illető szóló- vagy kartáncos, a hangsúly a teljesítményen van.

A díj megálmodójának édesapjával, id. Nagy Zoltánnal másnap beszélgettem.

Milyen gyerek volt a fia?

Pici korától kezdve nagyon szófogadó és rendszerető… Hiába hívta a mamája, hogy gyere ebédelni, vacsorázni, addig nem jött, amíg az autóit, játékait rendbe nem tette. Csak hároméves kora körül volt kicsit rakoncátlanabb.

A kamasz évei is nyugodtan teltek?

Soha nagyobb gond nem volt vele… Akkor már a Balett Intézetben tanult, itthon élt az édesanyjával. Én épp Bécsben dolgoztam, csak hazajártam. Minden hónapban bementem megnézni egy óráját, aztán elmondtam, milyen hibát látok. Legközelebb, amikor újra megnéztem őt, az adott dolgot már tökéletesen kijavította! Ilyen gyereket nem láttam a pályafutásom során… Akkora önkontrollja volt…

Jól bírta a gyakorlásokkal járó fájdalmakat?

Igen, a mienk aszkéta élet, csak annak szabad csinálni, aki „élvezi” a fájdalmat. Ő valósággal gyötörte magát. Mikor kicsit „lazább” lett, szóltam, hogy Zolikám, senki sem kényszerít erre, magad választottad. Bármikor nyugodtan abbahagyhatod, annyi más szép szakma van még! Ha viszont maradsz, akkor teljes energiával, koncentrációval kell folytatnod. Úgy folytatta, és mindig kitűnően végzett…

Milyen tantárgyakat szeretett a szakmán kívül?

A család erőssége inkább a történelem, földrajz, magyar volt, bár az édesanyjának ment a matek is.

Zoli a Spartacusnál döntött úgy, hogy táncos akar lenni..

Igen. A „Spari” bemutatója ’68-ban volt, ő ’66-ban született. Két és fél éves lehetett, amikor eljött a próbaterembe, ahol mi már bemelegítettünk, sminkelve voltunk, de le kellett vele játszanom a vívást a darabból! Öt és fél évesen pedig végleg eldöntötte, hogy ezzel szeretne foglalkozni. Épp a Párizs lángjait táncoltam, ami kimondottan hosszú, négy felvonásos balett. Utána nagyon-nagyon fáradtan értünk haza. Hajnali ötkor felvert azzal, hogy „valami fontosat akarok mondani!” Jaj, édesem, válaszoltam, várhattál volna még, egy óra múlva kelünk, viszlek az oviba, közben majd elmeséled nekem, miről van szó. Ő viszont csak mondta tovább: „De apuka, ez nagyon fontos!” Hát, jó, akkor bújj ide mellém az ágyba, és mondd. Mire ő: „Táncos akarok lenni!” …

Az lett… Nemzetközileg is elismert, s itthon az ország legjobbja…

Imádott dolgozni! Reggeltől estig, fáradhatatlanul. Sosem adott vissza szerepet, nem mondott le előadást. Ezt talán tőlünk, a szüleitől láthatta, tanulhatta. A Spartacussal például úgy jártam, hogy előző este, miközben Fülöp Viktorral vívtam, beszakadt a vállam.  Iszonyatosan fájt, tiszta vér volt. Másnap, ennek ellenére, a Faust pas de deuxben egy karral emeltem, pedig mondták, hogy nyugodtan csináljam kettővel. Nem! Zolikát máig visszasírják az igazgatók, balettmesterek, mert benne egyesült minden: a modernhez, és a klasszikushoz is kiváló adottságai voltak, karakter-táncosnak, művésznek szintén kiváló volt. A mai napig képtelenek őt pótolni… Emlékszem, miután szólt, hogy táncos akar lenni, elmagyaráztam, hogy ahhoz űrlapokat kell kitölteni, ám csak nyolcévesen lehet jelentkezni, tehát még kicsi hozzá, várjon. Várt! Én közben jártam az országot, tehetségeket kutatva, ő pedig nyolc éves koráig nem mondta, hogy „apa, adj nekem űrlapot!”. Aztán valamelyik ilyen utamról értem haza, kiraktam az íveket, talán mesélhettem a nejemnek, hogy milyen ügyes kis gyereket láttam, amikor már odajött, hogy jelentkezési lapot kér…

Felvették. A versenyeket viszont utálta, alig járt ilyesmire. Peruban, 1986-ban azért nyert.

Méghozzá úgy, hogy tizenhét évesen toronymagas pontszámmal nyerte a felnőtt kategóriát is!

A kamaszkor a szerelmek ideje…

Persze, hát akadtak szerelmei, tudtunk róla. Egyébként mi úgy neveltük őt, hogy Zolikám, a szüleid vagyunk, az a dolgunk, hogy mindenben segítsünk. De hogy megtehessük, mindig mindent őszintén mondj el nekünk! Elmondott…

Az intézet után azonnal bekerült az Operába, a karba.

Rögtön kapott szólószerepeket is. Már az első évben játszotta Waclawot a Bahcsiszeráji szökőkútban. Amiben én Girej kánt alakítottam. Az első felvonás végén elrabolom a menyasszonyát és megölöm Waclaw herceget. A kollegák viccelődve mondták, is, hogy, „te gyerekgyilkos, megölöd a fiadat?” Ezekben a szerepekben, Leningrádban, a Kirov Színházban léptünk fel együtt.

Miben szerepeltek még közösen?

A Copéliában, a Diótörőben, a Bahcsiszeráji szökőkútban, a Próbában, valamint a Rómeó és Júlia című balettekben.

Közben villantak a tekintetek ott fent?

Igen, de sosem apa-fiúként találkozott a tekintetünk, hanem az adott szerepbe éltük bele magunkat.

Zoli „függöny után” mennyi idő elteltével nyugodott le?

Sokszor hajnali három-négyig ébren maradt, annyira felajzotta a szerep… Szóval „jó” alvó volt, akár csak én, beérte olykor pár órával. Máig négy-négy és fél órákat alszom, aztán huszonnégyet tudok dolgozni… Zolika később tanítani is annyira szeretett, mint én…

Hogyan tolerálta, ha visszaszólt önnek vagy neki valamelyik tanítvány?

Érdekesen alakult. Akivel esetleg összekaptam a próbán, azzal az ő viszonya természetesen jó maradt. Valószínűleg így akarta enyhíteni a problémát.

Ez nem esett önnek rosszul?

Miért esett volna? Mindig úgy gondoltuk, ha valakivel épp nem vagyok jóban, attól még a gyerekemnek lehet más viszonya az illetővel, és fordítva. Szóval ez kölcsönös dolog volt, ezt mindig megbeszéltük.

El sem tudom képzelni, hogy ő bárkivel tartósan haragban lett volna...

Mert sosem tartott haragot! Persze látszott a szemén, arcán, mikor bántotta valami, olykor jobban visszahúzódott, viszont nem mesélte el. Sokszor szinte „harapófogóval” kellett kiszedni belőle valamit. Egyszerűen időnként csak más volt, mint az a mosolygós, vidám emberke, akinek egyébként ismertük… 

 „Lelkünkből szól ez a dal. Örökre velünk maradsz, őrizzük mosolyodat”

A Macskák próbáján lett először rosszul, akkor még senki sem gyanakodott…

Akkor még senki. Alagsorban öltözött, izzadt volt, ezért azt hittük, megfázott. Gyógyszert is erre kapott. Később lejött a balatoni nyaralónkba, de négy nap után felküldtem Pestre, a Margit kórházba, mert nagyon rosszul lett. Ismét gyógyszerezték. Két hétig fájtak a lábában az izmok, idegek, „ordítóan”, élesen, negyven-negyvenegy fokos kísérő lázzal… Rögtön mondtam, hogy irány vissza a kórházba! Megint vettek tőle vért. Egy óra múlva pedig jött a főorvos asszony, hogy baj van, induljunk azonnal a Szabolcs utcába… Nem vártunk mentőre, én vittem át kocsival. Már alig tudott menni. Szóltam neki, kicsim, kapaszkodj a vállamba… Nem, felelte, egyedül megyek! Utána pár nap alatt rendbejött, közben tartotta a lelket a betegtársaiban, akik sorba „mentek el”…

Beszélt Önöknek arról, hogy talán ő is meghalhat?

Nem, és biztos vagyok benne, hogy maximálisan hitt a gyógyulásában!  Közben megszűnt a Szabolcs utcai részleg, ezért a Szent László kórház kezelte tovább. Annyira akart gyógyulni, annyira akart, ezer százalékban hitt benne! Úgy gondolta, élni kell a családjáért, a táncművészetért, és hogy főiskolai rektorként neki feladata van, amit végig kell csinálnia. Közben rengeteg kemoterápiát kapott, s mondhatom, mindegyik valódi tönkremenés volt, pokoli fájdalmak közepette. Mégis tartotta a lelket a betegtársaiban, mosolygott, viccelődött…

Miközben nem gyógyult…

Nem... Volt olyan időszak, mikor naponta többször kerestük az osztályt, s mindig azt válaszolták, hogy valószínűleg már képtelenek lesznek felébreszteni a kómából. Majd végre jött a telefon, hogy felébredt, bekapcsolta a tévét, jól van, viszik ki osztályra! Később hívta is a végzős évfolyamát, hogy „na, készüljetek, a júniusi vizsgaelőadásotokon már tudok próbálni veletek”! A transzplantációig mélyen hitt a gyógyulásában…         

 „A Föld már elengedte, az égen egy Csillag ragyog”

Végül miért adta fel? Hiányzott a donor?

Nem, nagyon jó donora lett. Az orvosok mondták, hogy ennél jobb vért kapni sem lehet! Utána tökéletes volt a vérképe. Feldobódtunk, hogy szuper, ennyi kín után Zolika végre rendbe fog jönni! De pár napra rá vettek tőle csontvelőt, az viszont tele volt a rossz sejtekkel… Akkor roskadt össze. Hirtelen olyan lett, mint egy százhúsz éves ember, pedig előtte élt, virult…

Beszélt halálfélelemről?

Soha! A transzplantáció után három hétre engedték ki. Csak baj esetén kellett visszavinnünk. Egy hétig velünk lehetett. Aztán egy szerdai napon, ahogy nézte a lakásban a sarkokat, a gyerekkora óta meglévő játékait, már láttuk a szemén, hogy valójában búcsúzkodik. Vissza kellett indulnunk a kórházba…

Az utolsó felvonás kezdődött… Önök ott voltak mikor elment közülünk…

Igen. Hol a felesége látogatta reggel, majd mi, szülők, délután, hol fordítva. Vasárnap, mikor az édesanyjával délután két óra felé beértünk, már nem volt magánál, viszont mindenáron fel akart ülni, hogy közöljön valamit velünk. Az ágy egyik oldalán a nejem ült, a másikon én. Fogtuk a kezét, beszéltünk hozzá, hogy ne félj, kis csillagom, vigyázunk a családodra, ott leszünk. Nagyon-nagyon küzdött, végül három óra tíz perckor azt mondtam neki: édesem, ne kínlódj tovább, menj el…menj el! Aztán sóhajtott egyet, és kész… Még ott, a halálos ágyán is szót fogadott…

                                                                                  Fajkusz Lory

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Az amerikai turnéja során Jehudi Menuhint, a világhírű hegedűművészt meghívták egy gazdag házhoz. A textilgyáros házigazda kihasználta az alkalmat, és megkérte Menuhint, hallgassa meg fia játékát, mert mindenki nagyon tehetségesnek tartja
 
Salamon Béla mikor megkapta az Érdemes művész díjat, találkozott Dobozi Imre Kossuth-díjas íróval aki igy üdvözölte:
Aforizmák
„Egy eszme nem felelős azokért, akik hisznek benne."
Don Marquis
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ