- Kizárólag Nagy Zoltán miatt vállaltam a főiskola vezetését - válaszolta az MTI-Press érdeklődésére. - Amikor huszonéves voltam, akkor azt gondoltam, hogy ötven körül csöndes, nyugodt életem lesz. Amikor 1995-ben fölálltam a Magyar Állami Operaház balettigazgatói székéből, azt mondtam: nekem többet ilyen vezetői fotelom nem lesz! Ám adódnak olyan helyzetek, amikor nem léphetünk el a ránk mért feladat elől. Röviden tehát: eszemben sem volt pályázni, hiszen rengeteg időt és energiát elvett tőlem a vezetés. Olyan rektort választottunk, akiben nagyon bízom. Ma már nem lehet csak egy lábon megállni az oktatásban sem. Hiszek az új vezető, Jakabné Zórándi Mária elképzeléseiben. Tudja, hogy egy ekkora intézményt miként kell a XXI. században irányítani. Szakmailag mindenben támogatom, én pedig erőt gyűjtök a következő évekre.

- A Magyar Táncművészeti Főiskola különleges intézmény.

- A világon talán sehol sincs hasonló. Szentpéterváron vagy Moszkvában más iskolában folyik a klasszikusbalett-oktatás, és másutt pedagógusképzés. Franciaországban a párizsi konzervatórium és az opera balettiskolája tanítja a jövendő klasszikus táncosait, de nincs olyan színvonalú moderntánc-oktatás, mint amilyen nálunk elindult, még Nagy Zoltán kezdeményezésére. Jövőre végez az első moderntánc-évfolyam, amely a néptánc szakból vált ki. A néptáncoktatás itt csaknem három évtizedes hagyományra épül. Növendék koromban láttam Maurice Béjart Moliere-ről készített darabját, magamon kívül voltam. Tátottuk a szánkat, hogy a Béjart-táncosok beszélnek és énekelnek is a színpadon. Ez ma már nálunk is követelmény, színészi játékot is tanulnak a növendékek. A pedagógus szakon 400-500 hallgató tanul, szeretnénk az idegen nyelvű oktatásra is nagyobb súlyt helyezni, mert sokasodnak a külföldi növendékeink. Az idei végzősök között is volt amerikai. Van norvég, japán, cseh, mexikói, olasz tanítványom. Várunk spanyolokat és még több japán hallgatót. A bolognai rendszer miatt sok külföldi itt végzi az utolsó három évet, ami a bachelor oklevélhez szükséges. Tőlem ugyan az elmúlt 30 évben soha sehol nem kérték a diplomát, ám ma, ha valaki a jövőjét táncosként képzeli el, fontos, hogy átfogó elméleti és gyakorlati felkészültsége legyen. Nálunk ezt megkapja. Minden korszerűsítés mellett is őriznünk kell azt a nemes hagyományt, amely Nádasy Ferenc, Merényi Zsuzsa és más nagy mesterek nevéhez fűződik...

- ...és a Budapesten is megfordul orosz mesterekéhez, vagy akiknek a tanítványainál - például Vaganovánál - ön is tanult.

- Én nem csak az oktatásban, hanem magánemberként is tisztelem azokat, akik a hagyományt őrzik. Ezért szeretem Görögországot, ahol önfeledten tud együtt szórakozni a nagypapa, a szülő és a gyerek. Azt gondolom, hogy a kultúrában, a táncművészetben is ennek kellene érvényesülnie. Lehet, hogy valaki nem rajong a klasszikus balettért. Ha nem szereti, nem szereti. Nem kell megnéznie. De attól, hogy az opart vagy az utcafestés a divat, a Munkácsy-festményt nem vesszük le a múzeum faláról! Sokáig nem értettem Barcsay Jenő festészetét. Amikor megjelent Művészeti anatómiája, elkezdtem lapozgatni. És azt mondtam: te jóisten, ez az ember hogy tud rajzolni! A növendékeimnek is emlegetem, hátha megértik a párhuzamot: aki így rajzol fekvő testet, így tudja, hogy milyen az izomzat, az már rajzolhat piros háromszöget és sárga kockát.

- Koreográfiai terveket nem sző?

- A korábbi műveim akkor születtek, amikor azt éreztem, hogy lesz, ami lesz, muszáj ezt megcsinálni, mert addig nem fogok nyugodtan aludni. Lenne vágyam, de úgy érzem, teljes így is az életem.

- Ezt kevesen mondhatják el magukról.

- Én még egy kis lukban felvételiztem. Ma egy európai épületegyüttesben dolgozunk, ahol teljes biztonságban vannak a növendékek. Tény, hogy reggeltől estig keményen foglalkoztatjuk őket, mert nem elég jól táncolni, tudni kell nyilatkozni, megjelenni, reprezentálni. Fájlalom egyébként, hogy annyian elmennek külföldre, miközben roppant boldog vagyok, hogy mindenkinek minden évben jutott szerződés. Ez azt is jelzi, hogy a tánc nemzetközileg jegyzett művészeti ág, mindenütt megértik és befogadják, hisz a mozdulat mindenütt ugyanazt jelenti. Szörnyűnek tartom, hogy míg itt 9 éven át kitartóan és áldozatosan dolgozik egy fiatal, naponta kerékbe töri magát, ám ha bekapcsolja a televíziót, azzal szembesül, hogy valaki háromheti verseny után gigasztár és megatáncos lehet. Ez óriási csapda. Hogy talán kikupálódik egy-kettő? Lehet. De van egy verseny, és jövőre lesz egy másik, és annak a győztese lemossa az előzőét, mert ez a biznisz. Azt gondolom, hogy ezek a műsorok ugyanazt sugallják, amit a fogyasztói társadalom elvár: egyél, igyál, dobd el, vegyél másikat. Az én apám csináltatott magának cipőt, és az 17 évig cipő volt, és még 17 év után is nyikorgott, mert neki ilyen nyikorgós cipői voltak. Most vesz az ember egy cipőt, és örül, ha a harmadik esőt is kibírja. Az eldobható cipőt talán elfogadtuk, de hogy az emberekkel is így bánnak, azt nagyon nehéz megérteni, és felvértezni ellene a növendékeket. Hiszek abban, hogy akik elpártoltak az értékektől, előbb-utóbb visszatérnek. Van visszajelzésem, hogy kell a Rómeó és Júlia, mert szükségük van az embereknek arra, hogy elvarázsolják őket esténként. Minél rosszabbak a hétköznapok, annál nagyobb szükségük lesz rá. Nekünk meg az a kötelességünk, hogy a teljes tudásunkkal a varázslatot szolgáljuk.