BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
A művész magányossága – interjú Markó Ivánnal
Dátum: 2007. április 27., péntek, 12:37
A világ egyik leghíresebb balettáncosával ülök szemben, s nézem, amint egyik cigarettáról a másikra gyújt. Maximalista. Belső kényszer hajtja, hogy alkosson, s ez űzi őt egyre feljebb és feljebb. A maximalizmusról kezdtünk el beszélgetni a nemrég hatvanadik életévét betöltött, de még mindig aktív táncosként is föllépő Markó Ivánnal, a Magyar Fesztivál Balett művészeti igazgatójával.
– Minden maximalista művész picit az egekbe vágyik. Kicsit megközelíteni, vagy elérni, megérinteni a végtelent. Előfordult olyan alkalom az életében, amikor úgy érezte, hogy – a művészeten keresztül – túl tudott lépni önnön emberi határain?

– Egyszer igen. Olyan ’78 körül lehetett…

– Nem emlékszik pontosan, mikor volt?

– Az időpontok nem igazán érdekelnek. Amerikai turnén voltunk, a Tűzmadarak című produkcióval. Három héten keresztül minden egyes nap fölléptünk, volt, hogy egy nap kétszer is. Őrületes megterhelés volt, s akkor eljött az utolsó előadás. Mindenki ott volt, aki számított. A Tűzmadarak-beli szerepem embert próbáló feladat volt. Minden előadás előtt egy-másfél órányit melegítettem be. S aznap este bemelegítés közben begörcsölt a lábam. Nagyon megijedtem, mi lesz, ha nem jön helyre. Egy német kolléganőm segített, adott egy kenőcsöt, amit rákentem a lábamra. Kivörösödött tőle a bőröm, égetett, de a görcs elmúlt. A félelem azonban bennem maradt. Elkezdődött a Tűzmadár. Az előadást úgy képzelje el, hogy van egy csapat, olyan Che Guevara-stílusban, ők ellenállók. Mind kék színű ruhában vannak. Hogy is hívják azt a fajta mintát, amit a katonák viselnek?

– Terepszínű..?

– Igen, olyan mintázatú volt, csak kékben. S akkor egyszerre átszalad a színpadon egy piros fény. Nézik, s kilép közülük egy. Annak letépik a ruháját. Alatta piros az öltözéke, s akkor elkezdődik egy huszonöt perces, ember feletti szólótánc, a táncirodalom legnehezebb szerepe. Amikor letépték a ruhámat, és elkezdem a táncot, azt vettem észre, hogy nem tudok lejönni a levegőből. Röpültem. Tapsoltak, holott Stravinskinál nem szokás, és nem is illik tapsolni. Ez komoly mű, mégis végigtapsolták a szólóm. Én meg egyszerűen nem tudtam lejönni a levegőből, mintha csak egy álom lett volna az egész… Valószínűleg a fáradtság, plusz a kenőcs okozta. Soha többet, se előtte, se utána nem táncoltam így.

– S utána mit érzett?

– Magányt. Egy baráti társaság vitt autóval az ominózus előadás után. Hihetetlen magány tört rám. És mert  – de lehet, hogy ezt csak így utólag mondom – akármilyen csodát tudunk csinálni, minden sokkal többet jelent, amikor emberi kapcsolataid vannak. Ha szeretni tudsz, és ha téged is szeretnek. Ennél nagyobb dolog nincs a világon.

– S utána nem akarta soha többet? Nem vágyott rá? Nem akarta újra meg újra megélni ezt az állapotot?

– Nem, soha többet. Mert rájön az ember, hogy akármekkora is a csoda, ha utána privát emberként egyedül van. És ez hiányzott. Nagyon. Előadás után mindenki odáig volt, a Washington Post, a New York Times és a többi, de hiába. Mert a végén mégis mindig egyedül maradsz.

Valahol azt nyilatkozta, hogy a balett szinte tökéletességre nem vihető műfaj. 

– A balett két részből áll. Van a fizikai, vagyis a tánctechnika. Ebben meg lehet közelíteni a tökéletest. És ott a művészi, ami az, ahogyan megmozdulsz, ahogyan fölemeled a fejed. S ez viszont végtelen.

– Egy interjúban elmondta, hogy amikor fölvették a Balettintézetbe – harmadszorra és ráadásul protekcióval – ott kőkemény küzdelembe kezdett. Rengeteget gyakorolt, szó szerint kifaragta a saját testét, mint a szobrászok a márványt.

– Ez így van. Addig faragtam a testemet, amíg alkalmassá nem vált arra, amit éppen meg szerettem volna csinálni. Adni akartam, nyílt szívvel, őszintén.

– Akkor bizonyára sok csalódás érte.

– Fontos dolog a csalódás, mert sokat lehet tanulni belőle. Elsőre az ember azt gondolja, csakis őt csapták be. De ha mélyen átgondolja, s tudomásul veszi, hogy valahol ő is hibás, akkor abból lehet tanulni – vagy rájönni, mit csinálunk rosszul.

– Koreográfusként, táncművészként kívülről néz másokat és önmagát is.

– A baletteremben van egy tükör. Az ember ott figyeli magát, a saját testét, ahogy gyakorol. Skizofrén állapot, mert kívülről kell látnom önmagamat. Manapság – bár gyilkos szemmel nézem, de még mindig nem igazán látom magamat. Csakis akkor, amikor egy tévéfelvételen figyelem, ahogy táncolok. De ha a teremben a tükörképem vizslatom, akkor ott csak 80 százalékosan látom. Az ember igazából nem ismeri önmagát, nem tudja, hogy amit csinál, az miként hat.

– Valahol azt mondta, hogy a feje tele van különböző bőröndökkel, s amelyik éppen előjön, abból dolgozik, onnan meríti a látomásait, amelyeket megjelenít a színpadon.

– Minden egyes bőrönd bennem van, ezekből hozom létre az előadásokat. A színpadon pedig vegyítem a dolgokat, mert az élet nem fekete és fehér, hanem minden együtt. S a teljességét kell megmutatni.

– Nyugtalan, folyton égő, megszállott embernek tűnik. Nem szeretne néha egy picit megnyugodni?

– Jó lenne néha kicsit pihenni, megnyugodni! De reménytelen. Nem, soha nem fogok megnyugodni.

Magával szemben maximalista. A társulata, a Magyar Fesztivál Balett táncosaival is az?

– Magammal mindig is kegyetlen voltam. Tudja, van egy tízparancsolatom. Ami azt jelenti, hogy amikor dolgozik egy táncos, akkor azt be kell tartani. A táncosaimtól munka közben a lehető legteljesebb koncentrálást várom el a megoldandó feladattal kapcsolatban. A különbség jómagam és a táncosok között annyi, hogy míg nekem mindig napi 24 órán át tartott a munka, tőlük ugyanezt nem várhatom el. De azt igen, hogy amíg itt vannak és dolgozunk, akkor mindenki betartsa a saját művészete tízparancsolatát. Többet nem követelhetek meg.

– Annak idején azért jutott be olyan nehezen a Balettintézetbe, mert a felvételiztetők úgy vélték, nem való táncosnak. Aztán az élet látványosan rácáfolt. Amikor Ön felvételiztet, mit néz a leginkább egy táncoson?

– A szemét.

– (...) Az édesanyja nagyon fontos szerepet játszott az életében, mindig elsősorban neki akart minél jobb lenni. Nehéz nélküle..?

– Bennem van. Ő a jó énem.

– Ez szép volt...Végezetül még egy kérdés. Szokott még néha álmodni arról a bizonyos előadásról, ahol valamiképp a közelébe került a végtelenségnek?

– Néha igen.

– S mi változott?

– Nem változott semmi. Csak rájöttem, hogy ennél sokkal fontosabbak az emberi kapcsolatok.– Mert azok mindennél fontosabbak.

Canjavec Judit

Fotó: MTI

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
lizsu 2012-03-13 12:06 | Válasz erre | #1
Bizonyára nem oldhatja fel a művész magányát a megajándékozottak öröme, de talán kicsit oldja, talán erőt, lendületet adhat az a gondolat, hogy a megosztott szeretet tovább él és hat bennünk, nézőkben.
Aki ad, sebezhető - a művész még inkább -, de csak így őrizheti meg érzékenységét, páncél és fegyver nélkül.
A mi (közönség) feladatunk megvédeni művészeinket, mint a különleges, délszaki virágokat.
És időről időre jelezni nekik, milyen fontosak nekünk.

Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
A híres amerikai írónő, Dorothy Parker nyilatkozta egyszer: – Szeretem a martinit, de legfeljebb kettő pohárral.
 
Jack London amerikai írót egyszer az orvos szigorú zöldségdiétára fogta, semmi mást nem ehetett.
Aforizmák
„Hazának mindig akkor nevezi magát az állam, ha tömegmészárlásra készül."
Friedrich Dürrenmatt
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ