– Egyszer igen. Olyan ’78 körül lehetett…

– Nem emlékszik pontosan, mikor volt?

– Az időpontok nem igazán érdekelnek. Amerikai turnén voltunk, a Tűzmadarak című produkcióval. Három héten keresztül minden egyes nap fölléptünk, volt, hogy egy nap kétszer is. Őrületes megterhelés volt, s akkor eljött az utolsó előadás. Mindenki ott volt, aki számított. A Tűzmadarak-beli szerepem embert próbáló feladat volt. Minden előadás előtt egy-másfél órányit melegítettem be. S aznap este bemelegítés közben begörcsölt a lábam. Nagyon megijedtem, mi lesz, ha nem jön helyre. Egy német kolléganőm segített, adott egy kenőcsöt, amit rákentem a lábamra. Kivörösödött tőle a bőröm, égetett, de a görcs elmúlt. A félelem azonban bennem maradt. Elkezdődött a Tűzmadár. Az előadást úgy képzelje el, hogy van egy csapat, olyan Che Guevara-stílusban, ők ellenállók. Mind kék színű ruhában vannak. Hogy is hívják azt a fajta mintát, amit a katonák viselnek?

– Terepszínű..?

– Igen, olyan mintázatú volt, csak kékben. S akkor egyszerre átszalad a színpadon egy piros fény. Nézik, s kilép közülük egy. Annak letépik a ruháját. Alatta piros az öltözéke, s akkor elkezdődik egy huszonöt perces, ember feletti szólótánc, a táncirodalom legnehezebb szerepe. Amikor letépték a ruhámat, és elkezdem a táncot, azt vettem észre, hogy nem tudok lejönni a levegőből. Röpültem. Tapsoltak, holott Stravinskinál nem szokás, és nem is illik tapsolni. Ez komoly mű, mégis végigtapsolták a szólóm. Én meg egyszerűen nem tudtam lejönni a levegőből, mintha csak egy álom lett volna az egész… Valószínűleg a fáradtság, plusz a kenőcs okozta. Soha többet, se előtte, se utána nem táncoltam így.

– S utána mit érzett?

– Magányt. Egy baráti társaság vitt autóval az ominózus előadás után. Hihetetlen magány tört rám. És mert  – de lehet, hogy ezt csak így utólag mondom – akármilyen csodát tudunk csinálni, minden sokkal többet jelent, amikor emberi kapcsolataid vannak. Ha szeretni tudsz, és ha téged is szeretnek. Ennél nagyobb dolog nincs a világon.

– S utána nem akarta soha többet? Nem vágyott rá? Nem akarta újra meg újra megélni ezt az állapotot?

– Nem, soha többet. Mert rájön az ember, hogy akármekkora is a csoda, ha utána privát emberként egyedül van. És ez hiányzott. Nagyon. Előadás után mindenki odáig volt, a Washington Post, a New York Times és a többi, de hiába. Mert a végén mégis mindig egyedül maradsz.

– Valahol azt nyilatkozta, hogy a balett szinte tökéletességre nem vihető műfaj. 

– A balett két részből áll. Van a fizikai, vagyis a tánctechnika. Ebben meg lehet közelíteni a tökéletest. És ott a művészi, ami az, ahogyan megmozdulsz, ahogyan fölemeled a fejed. S ez viszont végtelen.

– Egy interjúban elmondta, hogy amikor fölvették a Balettintézetbe – harmadszorra és ráadásul protekcióval – ott kőkemény küzdelembe kezdett. Rengeteget gyakorolt, szó szerint kifaragta a saját testét, mint a szobrászok a márványt.

– Ez így van. Addig faragtam a testemet, amíg alkalmassá nem vált arra, amit éppen meg szerettem volna csinálni. Adni akartam, nyílt szívvel, őszintén.

– Akkor bizonyára sok csalódás érte.

– Fontos dolog a csalódás, mert sokat lehet tanulni belőle. Elsőre az ember azt gondolja, csakis őt csapták be. De ha mélyen átgondolja, s tudomásul veszi, hogy valahol ő is hibás, akkor abból lehet tanulni – vagy rájönni, mit csinálunk rosszul.

– Koreográfusként, táncművészként kívülről néz másokat és önmagát is.

– A baletteremben van egy tükör. Az ember ott figyeli magát, a saját testét, ahogy gyakorol. Skizofrén állapot, mert kívülről kell látnom önmagamat. Manapság – bár gyilkos szemmel nézem, de még mindig nem igazán látom magamat. Csakis akkor, amikor egy tévéfelvételen figyelem, ahogy táncolok. De ha a teremben a tükörképem vizslatom, akkor ott csak 80 százalékosan látom. Az ember igazából nem ismeri önmagát, nem tudja, hogy amit csinál, az miként hat.

– Valahol azt mondta, hogy a feje tele van különböző bőröndökkel, s amelyik éppen előjön, abból dolgozik, onnan meríti a látomásait, amelyeket megjelenít a színpadon.

– Minden egyes bőrönd bennem van, ezekből hozom létre az előadásokat. A színpadon pedig vegyítem a dolgokat, mert az élet nem fekete és fehér, hanem minden együtt. S a teljességét kell megmutatni.

– Nyugtalan, folyton égő, megszállott embernek tűnik. Nem szeretne néha egy picit megnyugodni?

– Jó lenne néha kicsit pihenni, megnyugodni! De reménytelen. Nem, soha nem fogok megnyugodni.

– Magával szemben maximalista. A társulata, a Magyar Fesztivál Balett táncosaival is az?

– Magammal mindig is kegyetlen voltam. Tudja, van egy tízparancsolatom. Ami azt jelenti, hogy amikor dolgozik egy táncos, akkor azt be kell tartani. A táncosaimtól munka közben a lehető legteljesebb koncentrálást várom el a megoldandó feladattal kapcsolatban. A különbség jómagam és a táncosok között annyi, hogy míg nekem mindig napi 24 órán át tartott a munka, tőlük ugyanezt nem várhatom el. De azt igen, hogy amíg itt vannak és dolgozunk, akkor mindenki betartsa a saját művészete tízparancsolatát. Többet nem követelhetek meg.

– Annak idején azért jutott be olyan nehezen a Balettintézetbe, mert a felvételiztetők úgy vélték, nem való táncosnak. Aztán az élet látványosan rácáfolt. Amikor Ön felvételiztet, mit néz a leginkább egy táncoson?

– A szemét.

– (...) Az édesanyja nagyon fontos szerepet játszott az életében, mindig elsősorban neki akart minél jobb lenni. Nehéz nélküle..?

– Bennem van. Ő a jó énem.

– Ez szép volt...Végezetül még egy kérdés. Szokott még néha álmodni arról a bizonyos előadásról, ahol valamiképp a közelébe került a végtelenségnek?

– Néha igen.

– S mi változott?

– Nem változott semmi. Csak rájöttem, hogy ennél sokkal fontosabbak az emberi kapcsolatok.– Mert azok mindennél fontosabbak.

Canjavec Judit

Fotó: MTI