Nézőmarasztaló ripacskodás
„A román Farsang című darabot az aranyos Both Béla, aki nagyszerű színházi rendező és színházalapító, olyan szigorúan állította színpadra, hogy az előadás ettől dögunalomba fulladt. Tulajdonképpen a darab ki lett fordítva önmagából, mintha egy nercbundának a bélését viseltük volna. Már a főpróbán megbuktunk.

A szünetben a közönség legalább hetven százaléka tüntetőleg elhagyta a színházat. Béla ezt látva, kétségbeesve üzent fel az öltözőkbe asszisztensével, Lovassy Klárival. Az üzenet így hangzott: „Minden eddigi instrukció sztornó. Mindenki azt csinálhat a színpadon, amit csak akar, csak az a pár ember ne menjen el a nézőtérről.” Márkus Lacival – aki partnerem volt – e szavak hallatán egymásra néztünk és szinte egyszerre elsóhajtottunk: - Jaaa! Ez már tárgyalási alap. Mondd meg a direktor úrnak – közöltük Klárival –, szedjen be egyszerre két üveg Legatint és a világért se nézzen a színpadra. De garantáljuk, hogy mindenki a helyén marad.

 Úgy is lett. A nézőtéren ülő maradék nyolcvan ember nem mozdult a helyéről. Megmondom őszintén, az összes ordenáré, elfojtott komédiázási, ripacs indulatainkkal előrukkoltunk. A színpadon a második felvonásban olyan „ripit” vágtunk ki, hogy ott kő kövön nem maradt. Úgy kezdődött, hogy Márkus Laci a harmadik replika után az eredeti szöveget félbehagyva, a fogorvosi székből felugrott, meghajolt előttem és azt mondta: „Tudja mit? Járjunk simmit” És rázendített a jól ismert operett slágerre „ Jön-e velem nagysád simmit járni, bizsereg a vérem, nem tud várni…” Karjaiba omlottam és táncra kerekedtünk. Hogy a hatást fokozzuk, Laci lekapta az asztalról a terítőt és maga előtt lengetve – akár az arénában a torreádor –, hátrált előttem a színpadon. Ebben a felállásban én játszottam a bikát. A hatás leírhatatlan volt. Dűlt a nézőtér a röhögéstől. Jelenetünkbe bele-beletapsoltak. A szám végén természetesen bekasszíroztuk a sikert. Miután mindketten alaposan elfáradtunk, Laci így szólt hozzám „ És most folytassuk a dialógust!” Azzal leültünk, és a következő mondat már így hangzott: „ Bizony-bizony, ahogy mondja. Az élet olyan sötét és komor."
   
A folytatás sem volt mentes a ripacskodástól. Én egy felcsert játszottam a darabban. Egy dunsztosüveggel a hónom alatt váratlanul Márkus elé álltam.

– Nézze csak, milyen kedvesek!
– Mik ezek? – kérdezte gyanútlanul Márkus.
– Piócák.– Azzal elővettem egy tűt, megszúrtam az ujjamat és a véremet csöpögtetni kezdtem az ötliteres vizes edénybe.
– Mondja, megőrült? Mit csinál? – fordult ismét felém Laci.
– Éhesek – magyaráztam –, megetetem őket. Hamukáztunk, aztán megyünk csucsuzni – mondtam a piócáknak. Majd betakartam őket és elmondtam felettük az esti imát.
 
Ma is rejtély előttem, hogy ennyi állatság hogy juthatott akkor az eszembe. De ez az idétlenkedés csak a főpróbán történt meg, a premierre Béla rendbe hozta valahogy az előadást.

Rajk András így írt erről a Népszavában: „ A színészek tulajdonképpen jól játszanak, de többen közülük nem ezt a darabot játsszák.”

(Körmendi János önéletrajzi könyvéből)

Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
X. Ince pápa, amikor meglátta tulajdon arcképét, amelyet Velázquez festett, így kiáltott fel:
 
J. S. Bach rajongott az orgonákért. Amikor eljátszotta legújabb műveit a hangszeren, hallgatósága mindig álmélkodva figyelte a mester virtuóz technikáját.
Aforizmák
„ Mondd meg, mit olvasol, és én megmondom – kitől loptad a könyvet."
Ilf
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ